Ha nem a szorongásomra és a kételyeim minél tüzetesebb megfogalmazására
fordítanám az erőmet, akkor keresztül tudnék látni az álmaim sűrűjén,
amelyben olyan egyértelműen különválik a tétovaság és a kíméletlenség,
a vadság és a menedék keresése. Semmilyen egyéb veszély nem leselkedne a
halotti maszkomra, csakis a reflex, hogy hátrafelé pillantgassak, miközben
sanyarú ebédemet kanalazom, és a tarkómat végigsimítja egy lehelet. Ho‐
gyan is férhetnék közel a szemenszedett hazugsághoz hanyatt egy strandon,
vagy egy magánmedence mellett, a Nap szemtől szembe őrületében? Tudja
erre bárki is a választ? Szívesen megszöknék ettől a nemkívánt tehertől, hi‐
szen annak mégiscsak az a célja, hogy levessem magamról, nem, hogy átrak‐
jam egyik vállamról a másikra, és úgy, akkor dobjam le, mikor már elfony‐
nyadt, hogy ráébredhessek: a teher terhe nem azzal szűnt meg, hogy ledob‐
tam, hanem hogy kimúlt – még ha nem is azzal, hogy szétzúzódott a kövön,
ahová leejtettem, hanem azzal, hogy a vállamon tartottam.
Különös ernyedtség tartja fogva a testet, mintha ez a gyengeség erő volna, az
émelygés pedig maga a tisztánlátás. A kedv, a szent kedv így megromlik,
szendereg vagy elcsügged – kinek tetszése szerint. Semmi sem áll távolabb
azonban ettől az állapottól, mint hogy uralkodjék akár egyetlen józan pilla‐
naton is, a részegség nyomorúságos vakációját sem kölcsönzi a tudatnak –
sokkal inkább előérzetnek nevezhetnénk – egy előérzet megnevezése előtti
csöndben várakozunk tehát, amely várakozás nem sürget, nem halaszt, talán
csak – reményeink szerint – játszik. De reményeink szerint játszik‐e? És csak
játszik‐e? Amit a gyerek megsző, azt nyomban le is bontja, mégsem mondjuk
rá azt, hogy próbálkozik.
