Valahol mélyen végig sejtettem, hogy van ebben a városban egy ház, amellyel egymásra várunk. Hiszen már magával a várossal is így jártam: abszolút nem én terveztem, inkább a sors alakította úgy, hogy itt éljek, de már az első napoktól fogva ott kavargott bennem valami amorf érzés, hogy én ide tartozom, mindig is ide tartoztam, hiába nem jártam itt előtte sohasem. Persze a magunkfajta XXI. századi ember próbálja racionalizálni ezeket az érzéseket, így én is megmagyarázom, ha valaki kérdezi, hogy például Coventry kisváros, én pedig, valami furcsa anomália folytán, kisvárosi ember vagyok.
Hát ez meg hogy lehet, kérdezhetik azok, akik nagyjából ismerik az életrajzomat. Miszerint született Budapesten, általános iskoláját Józsefvárosban, középiskoláját Erzsébetvárosban végezte, elvált szülők gyermekeként fele-fele arányban osztotta meg idejét Budán élő édesapja és Pesten élő édesanyja között, na jó, a terézvárosi nagypapa is hangsúlyos szerepet kapott, mert hozzá volt a legkönnyebb iskola után átsétálni. Igazi összbudapesti sors. Érettségi után pedig úgy bepakolta azt a bőröndöt, amely már amúgy is az élet szerves része volt, hogy meg sem állt vele Bécsig.
Ott pediglen rádöbbentem, hogy hiába gondolják sokan hasonlónak ezt a két fővárost, a különbségek valahogy sokkal hangsúlyosabbak. Úgymint: Bécs kicsi. Pedig négyzetméterre csak egy kicsit kisebb, mint Budapest, népességre meg ma már nagyobb is. Akkor hogy is van ez? Valahogy érzésre kicsi. Mások a távolságok, máshogy lehet eljutni egyik helyről a másikra. Bennem pedig már akkor felizzott ez a megmagyarázhatatlan otthonosságérzés. Nem is hunyt ki azóta sem: Bécs örök otthon.
Budapesthez képest Bécs is kisváros, de Coventry mindkettőhöz képest egyértelműen az. És senkit ne tévesszen meg a háromszázezer lakos, meg hogy ez Debrecenhez, Linzhez képest nagyváros. Itt nem az, és az elrendezése, várostervezése is teljesen kisvárosi jellegű. Ez egy nagy falu, mondják a helyiek. Ahol tényleg mindennapi tapasztalat, hogy ismerősök jönnek szembe az utcán, ahol a belváros fél óra alatt teljesen bejárható, a külvárosokban meg alig van bármi említésre méltó, oda leginkább csak lakni jár az ember.
Nálam ez a korszak kezdődött most el. Otthagytam a bérelt lyukacskát a belvárosban (bye, little hole), és elfoglaltam új otthonomat odakint (hi, little home). A lyukacska ugyan stratégiai szempontból remek helyen állt, hamar eljutottam bárhová, és aztán haza is könnyen tudtam menni, életszínvonal szempontjából viszont egyértelműen az új otthonom az igazi. Végre van elég helyem, több szobám, egy kis kertem, és most már a mindennapi sétának is örülök, mozogni amúgy is kell.
A beköltözés persze hosszú és lassú folyamat. A nappali még mindig csatatér, de majd eltűnnek a dobozok, ha feláll a nagy könyvszekrény, ahhoz viszont kellett új szőnyeg, ahhoz viszont trimmelni kellett az ajtót, mert hirtelen nem fért már el, és akkor még a festés, meg a többi szőnyeg, meg a többi új bútor; apró lépésenként lesz a házból otthon. A fő bútorok már nagyjából mind megérkeztek, május ilyen-olyan napjain pittyegett az email, majd az esemes, hogy melyik napon jönnek és hánykor. Közben ismerkedtem a szomszédokkal, bemutatkoztam a környék központi kocsmájában, és az összes helyi talponállóban megkóstoltam az ételt. Nem is olyan nehéz művészet ez az idetartozás.
Arra viszont abszolút nem készültem fel, hogy egy késő májusi estén éjfélkor dörömbölni fognak az ajtón, aztán még mintha a kilincset is megpiszkálnák. Dübörgő szívvel sunnyogtam oda, úristen, mi lehet ez, mit csináljak. Kilestem a redőny mögül, az ajtó előtt egy fiatal pasas állt, és felmutatott egy édességes zacskót. Nem én rendeltem, üvöltöttem ki udvariasan az üvegen, bár az adrenalin még mindig száguldozott az ereimben. De igen, erősködött a fickó. Higgye már el, nem én voltam. Erre megfordította a zacskót, és mutatta az utcanevet. Budapesti példával élve: mintha valaki a Petőfi Sándor utcába rendelne valamit, és a Petőfi térre vinnék ki, frászt hozva ezzel szegény amúgy is paranoid helyi lakosra éjfélkor. Mindegy, a futár szerencsére belátta a tévedést, elnézést kért és lelépett. Másnap viszont jött egy email, hogy két nap múlva kiszállítanak két éjjeliszekrényt meg egy komódot, amivel csak annyi volt a gond, hogy azok akkor már egy hete itt álltak a házban. Hibát jelezni nem lehetett, csak reménykedni, hogy rájönnek maguktól, és valószínűleg így is történt, mert esemes már nem jött, ahogy végül bútorszállítmány sem.
Biztos lesznek még kalandok a házzal is, a környékkel is, a helyiekkel is, merthogy, bár még most is hihetetlen és szédítő belegondolni, most már ez mindig így lesz. Itt lakom. Nincs tulaj, aki kitehetne, eladhatná a fejem fölül, vagy balhézhatna amiatt, hogy a saját képemre formáltam benne valamit. És bár még csak bő egy hónap telt el, mégis úgy érzem (ismerős?), hogy én ide tartozom, mindig is ide tartoztam.
De ennek a racionalizálásához nem elég Budapestig visszamenni. Más kép él a fejemben: egy kisváros, úgy hívják, Rákospalota. Igaz, összenőtt a nagyvárossal, igaz, hozzá is csatolták, de valahol mélyen még őrzi az egykori kisváros kőzetmagját. Amikor Vilkó, Zolkó, és a kibombázás-összeköltöztetés által afféle fogadott testvérükké avanzsált Nyerges ‘Szatyi’ Feri randalíroztak a kertben, fára másztak, rákergették a tyúkokat a jégre, aztán keresztrejtvényt fejtettek, elküldték az újságnak, és rengeteg kockacukrot nyertek, amit aztán igazságosan elosztottak a két kényszerlakótárs család között. De volt, hogy arra értek haza, hogy a haverjaik bementek a házba a kulccsal, és ott kártyáznak, a szüleik meg, akik ez a kis intermezzót teljesen természetesnek vették, közben elmentek valahová.
Amikor Havranek Manyi néni átjárt a csirkevérrel, a Szűcs néni meg csak úgy beszélgetni, egészen addig, amíg Vilkó egy napon demonstrálta, hogy az egyetlen fűtött szoba nemcsak arra van, hogy ott Szűcs néni szóval tartsa a ház asszonyát, hanem hogy a fiúk felöltözhessenek. Kriszti és Andris még aszfaltozatlan utcán játszottak, Zsófi és Timi már inkább a kertben, felnőtt felügyelet mellett. (Amikor lankadt a felnőtt figyelem, majd utólag jött a kiabálás, közbeavatkozás, fejmosás, na, abból többnyire vakuemlék lett. Úgyhogy ezúton üzenem: nem bántam meg sem a téglabunkert, sem a macskatálban folytatott kísérleteket a gépzsírral.)
Még az én időmben is jött a szódás. Már nem lóval, hanem teherautóval, de jött. Kitettük az üres üvegeket, és telieket kaptunk helyettük. És kijártunk a diszkontba, a Hartelbe, a piacra. És név szerint ismertük az összes közvetlen szomszédot. És mekkora dolog volt, amikor az első kört megtettem egyedül a háztömb körül. Mindig össze kellett szednem a bátorságomat, mielőtt megkértem Zozzót, hadd menjek fel a szobájába kinézni az ablakon, mert csak tőle látszik az emhármas. Mert ő akkor már felnőtt volt. Pedig csak pár évvel korábban esett meg, hogy festékszóróval felfújta a házunk falára, hogy FTC. Számomra az a felirat a falon teljesen adott volt, nem létezett olyan opció, olyan élet, hogy az ott nincs. Mint a levegő.
És jött a szóljanyádnakhozzonpénzt, sőt, néha még mintha ma is jönne. Meg hát a Kolozsvár utcai piac is létezik még, ha már nem is annyira virágzó, mint régen volt, és azért most is ismerjük ott az eladókat, meg azokat, akik a Szendrei falatozót meg a Kemencés pizzázót viszik, meg ismertük szegény pléhcsárdás Bábel Istvánt is, amíg meg nem halt. Azért még ott is van valami árnyéka annak, amit keresek. Palota is in my ears and in my eyes.
Valószínűleg az én kis házamat azért nem vette meg előttem más (áldassék a nevük), mert elég közel van a vasút. Behúzódnak alá mindenféle gyanús alakok, akik aztán itt az utcában meg a közeli kocsma körül is cirkálnak, meg hát amúgy is félóránként tülköl a személyvonat, döcög a tehervonat, kinek kell ez.
Hát mondjuk annak, aki a Rákospalotai körvasút sortól pár méterre nőtt fel. Akinek a vonattülkölés a gyerekkor. Akinek a felfutás a sínekhez tökéletes instant fájdalomcsillapító volt, sőt, a spleen egyik korszakában attól érezte átmenetileg jobban magát, ha kivitte a kutyát a töltéshez, ahol a hajléktalanokon kívül más nemigen járt. Hát ennyi mindent jelenthet egy vonattülkölés, egy viadukt, egy köszönés a híd alatt kuporgó társaságnak. És a kocsmánál nap mint nap összefutnak a helyiek, és jár a zenélő fagyiskocsi, és még most is vissza lehet követni, hol hozták annak idején a tejet, és hol tették le.
Vasárnap a választások után mondta az egyik politikus, hogy a jövő elkezdődött. Hát az enyém mindenképpen. És határozottan a múlt felé mutat.
