Az utóbbi idők egyik legtöbbet emlegetett könyve Sally Rooney legújabb, Hová lettél, szép világ című regénye. Számos kritika és elemzés boncolgatja, sokan próbálják megérteni a könyvet és látványos fontosságát is, még az is hír lett, hogy a szerző melyik izraeli kiadónak engedné meg a fordítás megjelentetését. Ha már ennyire érdekes a könyv, úgy döntöttünk, megnézzük magunknak mi is. Mindjárt két szemszögből: a harmincas évei elején járó Hacsek Zsófia (HZs) és a negyedik ikszet már maga mögött tudó (ilyeténképp már az ötödik évtizedében járó) Szalay Gergely (SzG) is elolvasták a regényt, és egymásra is reagálva árnyalják tovább a képet: kinek mi lehet érdekes vagy feltűnő, mi tetszhet és mi kevésbé?
HZs: Még mindig szoknom kell a gondolatot, hogy a kora harmincas generáció útkereséséről szóló regényeket immár annyi idős emberek írják annyi idős embereknek, mint én. Az ír sikerszerző Sally Rooney öt hónappal idősebb nálam, és a Hová lettél, szép világ című regényének főhősei, bár éreztem némi zavart a kronológia körül, maguk is az 1985 és 1991 közötti időszakban születtek. Az úttörő Bridget Jones naplója első megjelenésekor Rooney (írd és mondd) ötéves volt, most pedig többek között nála a staféta, hogy a koraharmincasság élményét hitelesen megfogalmazza. Regényeinek kritikai elismertsége, díjai, filmsorozat-adaptációi és közönségsikere egyaránt azt sugallják, hogy ezen a téren nagyon eltalál valamit.
SzG: Meglepően nehéz megbarátkozni azzal a ténnyel, hogy az ember öregszik. Az még csak-csak belefér, hogy utánunk is születtek emberek (szörnyű csak akkor lesz az érzés, ha belegondolounk: nemcsak hogy születtek emberek az érettségink után, de már ők maguk is leérettségiztek). Jó pár ember él a világban, akik a világot másképp látják, másképp élik meg, mint mi: egész egyszerűen azért, mert máshonnan, máskor indultak el. Ennél csak az rosszabb, ha ezek az emberek már saját nemzedékükről írnak: kegyetlenebb jele ez az öregedésnek, mint az egyre kevesebb hajban feltűnő egyre több ősz szál.
Másfelől persze tanulságos: ha nem kívánunk generációs elefántcsonttoronyba vonulni, megtudhatunk valamit arról, mi foglalkoztatja ezeket a mai fiatalokat. Akik lassan nem is olyan nagyon fiatalok: Rooney hősei is már befejezték az egyetemet, dolgoznak, hétköznapi problémáik is vannak: a kérdés inkább az, miben hasonlítanak és miben különböznek azoktól, amikre mi emlékszünk.
HZs: A Hová lettél, szép világ (amelynek a címétől egyébként folyton egy Edda-dal indul el a fejemben) elején felvázolt élethelyzetekhez valóban tudtam kapcsolódni. Adott két lány, Alice és Eileen, akik egy időben végezték az irodalom szakot az egyetemen, és olyan barátságot kötöttek, amilyenből kevés van az életben. Nagyon tetszik az az elhintett, a cselekmény szempontjából látszólag nem is lényeges elem, hogy Eileen mesterszakot is végzett, vagyis elvileg ő tud többet az irodalomról. Mégis Alice az, aki az alapképzés után egy kávézóban dolgozva megírja első, majd második regényét, amelyek zajos sikert aratnak. Ő híres és gazdag lesz, miközben Eileen beszorul egy irodalmi lap szerkesztőségébe, ahol minimálbéren tengődve mások írásait javítgatja, és egyetlen tanulmányon kívül saját szöveget nem publikál. Hogy miért mentek ennyire ellenkező irányokba, és miért működik mégis a barátságuk, a regény realisztikusan és érzékenyen ábrázolja.
SzG: Az alapállás tőlem értelemszerűen idegenebb: férfiként nem tudom megítélni, mennyire hihető és/vagy autentikus a fiatal nők szemszögéből megismert történet, de mindenképpen érdekes. Más persze, de hasonló is: a maguk helyét keresgélő fiatal felnőttek alapvető problémái (úgy a magánélet, mint a karrier terén) nem különböznek annyira radikálisan azoktól, amikre saját praxisomból emlékszem. A főszereplők bizonytalanok, keresik a saját helyüket a világban: a körülmények mások, a kihívások lényege azonban nagyjából változatlan. Ez valahol megnyugtató.
HZs: Számomra a narráció fénypontjai azok az e-mailek voltak, amelyeket Alice és Eileen írogat egymásnak, ugyanis furcsa módon hiába legjobb (egyetlen?) barátnők, nem szoktak telefonon beszélni. Ezek amolyan igazi értelmiségi levelek, amelyekben két igen széles látókörű, komplexen és analitikusan gondolkodó ember osztja meg egymással a gondolatait. Írnak egymásnak politikáról, történelemről, hitelvi kérdésekről, hogy a kihagyhatatlan klímaváltozást vagy a társadalmi egyenlőtlenségeket (egyikük sem értelmiségi családból származik) ne is említsük. Ennél ügyesebb írói eszközzel talán nem is lehetne megmutatni, hogy mennyire alapélménye ennek a generációnak a bizonytalanság, és ez hogyan üt vissza a magánéletükre, mentális egészségükre is.
SzG: Azt hiszem, ezek a bizonyos e-mailek a könyv talán leggyakrabban emlegetett érdekességei: van valamicske életszerűtlenség abban, hogy ezek a mai fiatalok még magánleveleikben is a világ sorsán aggódnak, és mélyenszántó gondolatmenetekkel szórakoztatják egymást. Egyrészt ezzel egyet tudok érteni: túl sok, túl komoly(kodó) ahhoz, hogy száz százalékosan el tudjam fogadni ezt a világot. Másrészt viszont: hajlandó vagyok ezeknek a szereplőknek elhinni, hogy ilyen témákról filozofálnak leveleikben. Hogy valóban így gondolkodnak-e, vagy csak egymásnak írt leveleikben próbálnak komolyabbnak és felelősségteljesebbnek tűnni, mint amilyenek valójában? Ez már jobban érdekelne. Lehet-e, hogy ez a két fiatal nő a másikon keresztül magát is meg akarja győzni arról, hogy minden látszat dacára ők még mindig ugyanazok a mély érzésű, felelősségteljes emberek, akik barátságuk kezdetén lenni akartak? Lehetséges-e, hogy a fiatalkori világmegváltás így megőrzött maradékai saját megnyugtatásukat is célozzák (ahogy mi is szenzációs meglátásokkal bírtunk a világ jobbá tételét illetően annak idején): hogy ha ők találkoznának egy fiatal leánnyal, mint száz évvel korábban Karinthy, fel tudjanak neki mutatni valamit? Harmadrészt: mindenképp érdekes kordokumentumok ezek: 2010-20 körül ezek a gondolatok, problémák foglalkoztatták ezt a korosztályt – legalábbis saját bevallása szerint. Negyedrészt: azért mindennel együtt remek írói eszköz ez arra, hogy kicsit többet megmutassunk a szereplőkből anélkül, hogy hosszas, kínos leírásokba és magyarázkodásokba kelljen bonyolódnunk (avagy nem tudunk-e meg Fülig Jimmy leveleiből oly sokkal többet a Boldogság-Szigetek alkalmi uralkodójáról, mint a róla szóló leírásokból?).
HZs: Mindeközben mindkét nő életében jelen van egy-egy férfi, akikkel egy időben bonyolódnak bele párkapcsolati játszmákba. Ez nemcsak a leveleik témája, hanem egy egészen különleges szemszögű narrátor révén is láthatjuk, mi történik. Manapság sok szó esik arról, hogy a XIX. századi romantika omnipotens narrátora helyett a töredékesség, az egyes szám első személy, az elbeszélés bizonytalansága (avagy nehézségei, á la Ottlik) hangsúlyosak a szövegekben. Rooney narrátora viszont nagyon is omnipotens, de úgy, mintha filmet néznénk: ennek különleges példája az a fejezet, amelyben egy lakást látunk, mielőtt hazaérkezne bele valaki, illetve miután a hálószobába ment az illető, "mi" a konyhában maradunk. Hasonló, lírai jellegű képekkel írja le Rooney a házon kívüli világot, azaz valami szép természeti környezetet vagy jelenséget. Erős a gyanúm, hogy írás közben már az esetleges kameraállások jártak a fejében, amennyiben ezt a regényét is megfilmesítik.
SzG: Érdekes módon ez a szempont fel sem tűnt nekem, de lehet benne valami: könnyen lehet, hogy a perspektívák váltogatásával kapunk igazán összetett képet a szereplőkről: halljuk őket a párbeszédekben, olvassuk a leveleiket, és látjuk is őket: kicsit messzebbről, kicsit személytelenebbül. Nem tudom, mikor is szokott le arról az irodalom, hogy a főhősök egyértelműen hősök legyenek (már megint Rejtő: amennyire Gorcsev Iván vagy Galamb klasszikus hőstípusok tudnak lenni, annyira érdekesebb mondjuk Csülök vagy Fülig Jimmy figurája – akik ugyan szintén szerethetők, de bővelkednek az őket emberibbé tevő hibákban).
HZs: Ezen a ponton meg kell említenem, hogy Alice, a sikeres író figurájába nagyon nehéz nem belelátni azt, ami itt-ott fellelhető életrajzaiban Rooneyról is olvasható. Azt is el tudom képzelni, hogy a regényben születő regény maga a Hová lettél, szép világ, és Alice vívódásaiban Rooney valamiképpen önmagára is reflektál. Ha ezt a logikát követjük, akkor talán Eileen lehet a szerző antitézise, akinek szemszögébe helyezkedve eljátszhatott a gondolattal: mi lett volna, ha máshogy alakul az élete. A regény kétharmadáig Alice és Felix, Eileen és Simon párhuzamosan futó történetei, valamint a nők egymásnak írt reflexiói nagyon jól működnek, erősítik egymást.
SzG: A filmes gondolkodás itt is felmerülhet: a szereplők/történetszálak váltogatása kifejezetten alkalmassá teszi a könyvet a viszonylag kompromisszum nélküli megfilmesítésre. Miért is ne? A szerző generációja már nem is emlékezhet igazán az internet előtti időkre, fiatalabb korától valószínűleg még kevésbé elválasztható a filmek (és főleg sorozatok) új aranykora. Hogy azért ír ilyen (jó értelemben) filmszerűen, mert tudatosan készül a másik médiumra alkalmazásra, vagy mert eleve ilyen típusú történetmesélési megoldásokkal nőtt fel? A következő könyv talán közelebb visz minket a válaszhoz, ha fontos ez egyáltalán. Ha nem, maradjunk annyiban: okosan, ügyesen szerkesztett történet ez.
HZs: A gondom az utolsó harmaddal van, amikor a szereplők fizikailag egy térbe kerülnek, így a levélírás megszűnik. Itt kezdtem el azt érezni, hogy a szerző az első kétharmadban túl nagyot markolt, olyan mélységesen mély egzisztenciális problémákkal látta el a szereplőit, amelyekkel immár nem tud lépést tartani. És valóban, hirtelen mindenki belátja, hogy az addigi bukdácsolás, egymás félreértése, önvédelmi célú ellökése helyett mennyivel jobb megbeszélni (azazhogy konyhapszichologizálni) a problémákat, illetve hogy az igazi boldogságot "természetesen" az jelenti, ha az addig egymást kerülgető szerelmesek egymásra találnak. Főleg a női szereplők miatt éreztem kissé aggályosnak ezt a megoldást, hiszen a társadalom a nőket talán még a férfiaknál is jobban nyomasztja azzal, hogy csak akkor lesz teljes az élete, ha párra lel.
SzG: Az én időmben bezzeg még Nick Hornby írt generációs regényeket (ha nem is az én generációmról, dehát kései gyerek vagyok, zenei ízlés alapján lehetnék Rob Gordon kortársa, még ha az Elton Johnnal és a Eurythmics-szel kapcsolatos kevéssé hízelgő véleményét nem is osztom maradéktalanul, hogy diplomatikusan fejezzem ki magam). És ezekkel is jobbára a végük volt a bajom: túl hamar, túl egyszerűen zárta le az összes, lényegesen bonyolultabban felépülő történetét. Lassan viszont kezdem azt gondolni, hogy ebben is van logika. Csak hát… túl életszagú. A valódi történetek ritkán érnek látványos véget, inkább csak csendesen belesimulnak a hétköznapokba. Mint Hornbynál. Vagy Rooneynál. Tény: a lezárás sok meglepetést nem tartogat, a szereplők (végre) összejönnek, és (reméljük) boldogan élnek, míg meg nem halnak. Mondjuk. Ami üdítő: miután az egyik pár egymás több évtizedes kerülgetése után állapodik meg egymás mellett, a másikat meghatározza egy figyelemre méltó feszültségforrás: az írónő és társa között olyan társadalmi és mentalitásbéli különbségek bujkálnak, amikben bőven benne rejlik néhány újabb történet potenciálja (akár párhuzamba állítva a másik párral, miért is ne?). Külön érdekesség, hogy a történet legéletszerűbb figurája az írónő pasija: kellő távolságtartással figyeli azt a világot, amibe egy Tinder-randi miatt belecsöppen, és ez a távolság meglepően önkritikus perspektívát is ad a könyv egészéhez.
HZs: Elhiszem, hogy a regény reményt ad azoknak, akik még harminc körül is az igazit keresik, viszont a szereplőknél nehezítettebb pályán mozgó olvasók számára (akik úgy sejtik, hogy nem fogják megtalálni, vagy ha meg is találják, az nem fog megnyugvást hozni az életükbe) ez a befejezés nem kínál feloldást. A tartalmi fenntartásaim mellett pedig sajnos meg kell említenem némi nyelvi pongyolaságot is, amelyeket (mivel az eredeti szöveget még nem láttam) sajnos valószínűleg a magyar fordító számlájára kell írnom. Lassan már közhely, hogy a szexualitásról nagyon nehéz írni, mert az érzékek szintjén megtapasztalt élményeket nem írja le jól sem az orvosi, sem a trágár/szleng, sem az eufemizáló nyelv. Éppen ezért, bár Dudlik Annamária Éva bravúrosan oldja meg a narráció költői és filmszerű elemeit, számomra bántóan elütő volt ettől a kétszer is visszatérő “pár percig szótlanul/lassan keféltek”, és még néhány, ámde tényleg kevés hasonló nyelvi döccenő.
SzG: Részemről pont ezekkel a romantikától mentesített kifejezésekkel egyáltalán nincs gond. Sőt: kimondottan találónak érzem őket bizonyos pontokon. Különösen Alice és Felix esetében, akik az első pillanattól kezdve annyira különböznek egymástól, hogy a kettejük közti szexualitásra nehéz lenne modorosság nélkül más szavakat használni. Persze ez is lehet generációs kérdés: bár csak a magam nevében beszélhetek, minden gyerekes trágárság mellett (Gangxsta Zolee és a Kartel az én tizenéveim közepén tűnt fel, már-már művészi szintre emelve az öncélú káromkodást) valahogy mintha kicsit nagyobb áhítattal viszonyultunk volna a nemiséghez. Vagy savanyú a szőlő, és ha lett volna már akkor is Tinder, mi sem lettünk volna jobbak, tudja a fene. Ugyanakkor a történet több pontján éreztem azt, hogy az ágyjelenet nem a romantikus történet szaténba csomagolt megkoronázása, hanem sokkal inkább egy természetes testi igény kielégítése: miért kellene ennek szebb neveket adni, nemde?
HZs: Összességében azonban elmondható, hogy a regényben a társadalomra vonatkozó gondolatok, a szereplők jellemrajza, és az egyén közösségben elfoglalt helye mindenképpen mesteri érzékenységgel és éleslátással jelennek meg, friss és eredeti narrációval, vagyis Sally Rooney remek munkát végzett. Mindezt pedig, bár nem lehetett könnyű átültetni magyarra, az apró hibák ellenére olyan fordításban olvashatjuk, amely tényleg egyszerre késztet arra, hogy faljuk a könyvet, és arra, hogy meg-megpihenjünk a különösen jól sikerült mondatoknál, jeleneteknél. Szerettem a szöveget, és azt hiszem, kortársaimon túl azoknak jó szívvel ajánlom, akik szeretnék megérteni, milyen érzésekkel-gondolatokkal jár manapság kora harmincasnak lenni.
SzG: Ha jobban belegondolok, nem tudom, van-e a mi generációnk harmincas éveiről szóló könyv (na jó, Krusovszky többé-kevésbé érint minket, de az Akik már nem leszünk sosem nem ilyen értelemben generációs történet, koravénségem okán pedig Adrian Mole naplóit forgattam igazán sokat, nem feltétlen a saját kortársaimat), de azt talán már említettem: a könyv elvitathatatlan érdeme, hogy bemutat egy bizonyos korosztályt: ha úgy tetszik, kulturális lenyomata annak, ahogy most párszáz millió ember érez és gondolkodik. Ha azt kérdeznék, értem-e, miért ilyen nagy a felhajtás körülötte, már nem tudnék egyértelműen válaszolni. Vannak könyvek, amiket egy bizonyos életkorban érdemes elolvasni. Az Utas és Holdvilág bizonyos kor fölött már képtelen ugyanolyan katartikus élményt kiváltani, mint előtte: ilyenkor már inkább A Pendragon-legenda kérlelhetetlen cinizmusa vonzóbb, semmint az Ulpiusok köreinek érzelmi viharai, Adrian Mole tizenéves naplóival harminc és negyven között talán nehezebb mit kezdeni, mint mondjuk huszonöt éves korig. Ilyen szempontból engem már nem érintett meg olyan mélyen, hogy rajongani akarnék érte. De a könyv mindenképpen jó, a szereplőknél idősebb férfiként is érdekes, jól szerkesztett, és saját magával szemben is van annyira távolságtartó (ha ez nem is látszik talán elsőre), hogy ajánlani mindenképpen jó szívvel ajánlhassam mindenkinek.