“my kind of love
will never shame me
my love is stronger
than their hate
my love is stronger
than their hate”
2006. január 8. Egykori feljegyzéseim között véletlenül megőrződött, hogy ezen a napon láttam először a Volt egyszer egy csapat című musicalt a Madách Színházban. Aztán még sokszor, amíg le nem vették a műsorról. Rengeteg mindent szeretek benne, és még most, tizenhat év után is rácsodálkozom, mi mindent.
Egyrészt nagyon bátornak tartom Andrew Lloyd Webber és a szövegíró Ben Elton vállalkozását. Nemhogy mertek saját történetet írni (holott a zenés színház általában már meglévő irodalmi alapanyagokra épít), hanem kifejezetten provokatív, politikai töltetű témához nyúltak: az északír konfliktushoz. Nem véletlen, hogy eleinte a kritikusok sem tudták, mit kezdjenek mindezzel, és pont a cselekmény kapott jót is, rosszat is. Másrészt Webber és Elton olyan alázattal fogadták a visszajelzéseket, ami minden alkotó számára példaértékű lehet. Afféle nyilvános műhelymunkát kerítettek a darab köré, amelynek során a Madách Színház is elég szabad kezet kapott az angol alapanyag magyarosítására és akár átírására. Sőt, van egy olyan sejtésem, hogy az évekkel később “feljavított” angol verzióban is nagy szerepe volt a magyar ötleteknek.
Ezt persze 2006-ban még nem tudhattuk, azt viszont igen, hogy hiába “John” meg “Mary” a főszereplők, ez a darab rólunk szól. Az Isten országa című dalon nemcsak én sírtam, hanem az akkor negyvenes évei közepén járó apám is, és valóban: ennél szebb hazafias dalt szerintem azóta sem írtak olyan tragikusan megosztott országról, mint Magyaro… izé, (Észak-)Írország. De annyira magyar ez az egész lábszagú focicsapat-sztori az idealista srácokkal, meg a legfanatikusabbjuk által kiordibált nacionalista jelszavak, meg az egyre kétségbeesettebb mantrázása annak, hogy békéljünk meg végre egymással. És végül az egész fájdalmas dilemma, hogy a kivándorlás és a haza örök hiánya, vagy az itthoni reménytelenségbe belefásulás a “jobb” megoldás. Szeretem ezt a musicalt, na.
De talán pont azért, mert a Volt egyszer egy csapat már akkor is elsősorban Magyarországot jelentette nekem, valahogy sose merült fel bennem, hogy el kellene menni Belfastba, a történet eredeti helyszínére. Még azután sem, hogy Közép-Angliába költöztem, és bejártam mindenféle várost Liverpooltól Manchesterig, Stratford-upon-Avontől Birminghamig, a walesi Aberystwyth-től a skóciai Edinburgh-ig. Ugyan több kedves kollégámról kiderült, hogy Belfastban él vagy ott nőtt fel, hallottam jó pár személyes történetet is tőlük, és 2018-ban még egy érdekes pódiumbeszélgetésen is jártam a nagypénteki megállapodás 20. évfordulója alkalmából, valahogy nem ugrottam az ezekben rejlő lehetőségekre. Majd egyszer eljutok Észak-Írországba is, gondoltam akkortájt.
Volt egyszer egy csapat: kép a magyar előadásból a hivatalos angol oldalról.
Nos, ez az “egyszer” mostanra jött el. Az egyik legnagyobb presztízsű antropológus-konferenciának idén júliusban pont a belfasti Queens University adott otthont, és hatalmas álmom vált valóra, amikor elfogadták az előadás-ötletemet. Ahogy közeledett az időpont, és kiküldték a programtervet, azt is örömmel láttam, hogy lesz két-két buszos és gyalogos városnéző kirándulás is, és nem ám akárki, hanem az egyik helyi antropológusprofesszor szervezésében. Persze előre sejtettem, hogy ezek nagyon népszerűek lesznek (feliratkozni meg nem lehetett rájuk), úgyhogy a biztonság kedvéért jelentkeztem két kisebb workshopra is, amelyeknek a leírásában szerepelt, hogy járkálni fogunk a városban.
A sejtéseim be is igazolódtak. A workshopok sokat segítettek, hogy befogadjam a várost: egyszer egy térképalapú applikációba kellett adatokat gyűjtenem, máskor pedig párokban vettünk fel 360 fokos videókat, aztán csoportosan elemeztük, ki mit, hogyan, miért csinált. A buszos kirándulásokról utólag hallottam, hogy jók voltak ugyan, de a szervezőket kissé maga alá temette a túl nagy érdeklődés. Először a várakozó tömegnek kellett elhajtaniuk a nagy részét (ebbe be sem álltam), másodszorra meg mégis nyitottak jelentkezési lapot, de itt sem mindenki jutott a szerencsés ötven közé (én sem). A gyalogtúrához viszont az utolsó pillanatig nagy reményeket fűztem, mondván, az utcán akárhányan elférünk, erről aztán nem lehet lemaradni.
Na igen. Amikor B. professzor úr megjelent, és megpillantotta az egyetemi épület előtt gyülekező rengeteg érdeklődőt, az első reakciója önmagában mindent elárult:
“Ennyi ember?! De hát akkor ordítanom kell… És amit mondanék, azt nem ordíthatom ki az utcán!”
Amellett, hogy ez az első felkiáltás alkalmas lenne arra, hogy oldalakon keresztül elemezzük valami antropológiai szakmunkában, szerencsére B. professzor szorongásai menet közben enyhültek. Először tényleg csak egy-két mondatot mondott a közvetlen közelében állóknak, és az futott végig a tömegen, de aztán egyre gyakrabban és hosszabb időkre álltunk meg, ő pedig egyre bátrabban mesélt. Szerintem amúgy semmi olyat nem mondott, ami bárkinek bármilyen érzékenységét sérthetné, de helyismeret híján ezt persze nem tudom igazán megítélni. És ha ő megbecsült minket a még így is merész szókimondással, mi is őt a diszkréciónkkal: szavai elszálltak a szélben, mind bizalmas információnak tekintettük őket, nem rögzítendő adatnak.
Így hát csak emlékezetből idézem fel azóta is, mi mindent tanultam tőle aznap, és leginkább ez a gondolat maradt meg: “soha korábban nem volt ennyire közös itt minden, és soha korábban nem voltak ennyire megosztottak a helyiek, mint most”. És miközben eltűnődöm, milyen jövő várhat így Észak-Írországra, újra dúdolom a Volt egyszer egy csapat dalait, ahogy már tizenhat éve ilyenkor is tettem.
