Legutóbbi Táltosfogam óta, miután mindkét általam szerkesztett két könyv megjelent (a Rizsporos hétköznapok 4. június elején, a Buda & Pest előzményregény pedig éppen ma!), irodalmi szerkesztői feladataim egy időre visszaszorultak. Maradt a disszertációm mint nevelgetendő, növesztgetendő, ápolgatandó szöveg. Miközben ezzel foglalatoskodom, azt vettem észre, hogy már nyolcadik éve, vagyis amióta elkezdtem dolgozni álmaim kutatóintézetében, az írásra és szerkesztésre inspiráló zenék közül megint csak kiemelkedtek számomra a Dés-Geszti-Békés-féle A dzsungel Könyve dalai.
Sok kedvencem van ebből a zenés darabból, néhány kifejezetten a színitanodás emlékeim miatt, néhány meg csak azért, mert jó. De amit most mondok, az valószínűleg sokakat megbotránkoztat majd. Ugyanis szerintem az egész musical talán legjobb dala nem más, mint a Beindul a pofonofon, amelyben (az eredeti szereposztás szerint) Reviczky Gábor Balú szerepében arról énekel, hogy Maugli engedetlen volt, ezért jól meg kell verni. Dányi Krisztián Maugli szerepében pedig, ha kelletlenül is, de tudomásul veszi, sőt, el is fogadja ezt.
Hát normális vagy te, Zsófi?! – hördülhet most fel az olvasóközönség. Szerinted jó lehet egy olyan dal, amely a gyerekverést népszerűsíti?! És ez valóban jogos kérdés. Aki ismer engem, vagy akár csak olvassa az írásaimat, tudhatja, hogy az erőszak minden formáját elítélem, de az olyan helyzeteket meg különösen, ahol az erőszakos félnek egyértelmű erőfölénye van, és/vagy feljebb áll valamiféle vélt vagy valós hierarchiában. Éppen ezért hatalmas rejtély volt számomra is, hogy miért tetszik ez a dal, és az utóbbi időben annyit gondolkodtam ezen, hogy ez már megér egy írást.
Talán érdemes azzal kezdeni, hogy a veréssel nevelő Balú figuráját nem Dés László, Geszti Péter és Békés Pál találta ki, hanem maga Rudyard Kipling. Aki csak a Disney-rajzfilmet ismeri, ezen valószínűleg megdöbben, hiszen ott Balúból egy humoros, komolytalan figurát csináltak, aki inkább a carpe diem-életérzést közvetíti, mint bármiféle szigort és erőszakot. (Hogy aztán pilóta miért lett belőle a TaleSpin-sorozatban, azt meg pláne nem értem.) De mivel a magyar musical sokkal alázatosabban áll hozzá az alapműhöz, mint az amerikai rajzfilm, fontos tisztázni, miket mond Balú a regényben:
„Hát van a dsungelben olyasmi, amit meg nem lehet ölni, mert túlságosan kicsiny még? Nincsen. Ezért oktatom mindenre, s ezért is verem meg, persze csak gyöngéden, mikor feledékeny. (...) Inkább karcoljam össze egész testét én, aki szeretem, mint hogy valamikor megadja az árát tudatlanságának.” (Mikes Lajos fordítása)
Elég olcsó lenne, ha itt azzal zárnánk rövidre ezt a gondolatmenetet, hogy ugyebár ezek állatok, akik egy dzsungelben élnek, hát nyilván azért ábrázolta őket ilyennek Kipling. Hiszen ha van olyan olvasata A dzsungel könyvének, amelyben minden irodalomkritikus egyetért a viktoriánus kortól napjainkig, az pont az, hogy Kipling állatai valójában embertípusok, a dzsungel világa pedig az emberi társadalom tükre, átszűrve a szerző egyéni tapasztalatain. Ezt pedig szerintem kétféle szemszögből is érdemes megvizsgálni. Az egyik, hogy mit jelenthetett Balú figurája a megírás korának kontextusában, illetve hogy mit üzenhet mindez a mai befogadónak.
Rudyard Kipling önéletrajzában földi paradicsomként jellemzi kisgyermekkora világát. Csupa szín és fény, édes, lédús gyümölcsök a bombayi piacon, hindu szentélyek félhomályából kikukucskáló istenszobrok, a forró, fülledt levegőben délután rátelepedő álmosság, az esti séták a tengerparton a banán- és pálmafák között… és bőség, bőség, bőség. Jellemző, hogy az életében legfontosabb szerepet játszó felnőttek háztartási alkalmazottak voltak: a katolikus portugál nevelőnő, akinek utólag még a nevét sem tartotta fontosnak leírni, és az indiai háziszolga, Meeta.
„Felejthetetlen meséket mondtak, és indiai bölcsődalokat énekeltek, aztán felöltöztettek, és beküldtek az étkezőbe. ‘Papával és Mamával angolul beszéljetek!’, figyelmeztettek, úgyhogy ‘angolul’ beszéltünk, vagyis inkább sután fordítottunk a nyelvről, amelyen gondolkodtunk és álmodtunk. Mama csodálatos dalokat énekelt a fekete zongoránál, és vacsoraestekre járt.” (Rudyard Kipling: Something of Myself; Hacsek Zsófia fordítása)
Amennyire tipikus gyarmatosító felállás, hogy a fehér gyerekek körül nemfehér szolgák élete forog, annyira szokatlan viktoriánus gyerekkor: még a szülők sem ridegek és elérhetetlenek, hanem dalolnak, viccelődnek, kapcsolódnak a kicsikhez. De persze azért a Kipling szülők sem voltak annyira progresszívek, hogy szembemenjenek a kor azon elvárásával, miszerint a jómódú családok elküldik otthonról a gyerekeiket, hogy előbb idegen családok, aztán bentlakásos iskolák neveljék őket. Így Rudyard és a húga, Trix is elkerültek a bombayi szülői házból az úgynevezett anyaországba, Angliába.
A nevelőcsaládnál töltött időre Kipling később úgy emlékezett, mint a földi pokolra. Az angol háznak szárazság- és ürességszaga volt, a háziak pedig éheztették, szidalmazták és ütötték a rájuk bízott gyerekeket, ami a korábbi kényeztetés után rettenetes sokként érhette a kis Rudyard pszichéjét. Szülei csak annyit mondtak neki a búcsúzásnál, hogy hamar tanuljon meg olvasni, mert akkor majd írnak neki, és küldenek könyveket is. Így fedezte fel Rudyard a maga fájdalomcsillapító, disszociatív szenvedélyét, amellyel még a borzalmas körülmények között is megőrizhette az elméje épségét és újrarajzolhatta a saját határvonalait: itt és így szokott rá végérvényesen az irodalomra.
Habár úgy általában mindig gyanakodva figyelem, ha irodalmi szövegeket az életrajzi olvasat felől próbálnak értelmezni, ebben az esetben talán érdemes eljátszanunk a gondolattal, hogy mindezek a gyermekkori tapasztalatok hogyan formálhatták A dzsungel könyvének nevelés-koncepcióját. A dzsungelt úgy általában Brit-India allegóriájaként értelmezik az irodalomkritikusok (és én is), ahol minden konfliktus abból a feszültségből fakad, hogy bár tényleges erőfölénye az állatoknak (azaz a nemfehér helyieknek) van, de közben mindenki tudja, hogy az embergyerek (azaz a fehér gyarmatosító) a felsőbbrendű, és ez ellen végső soron nem érdemes lázadozni.
Bagira és Balú gyakorlatilag a saját elnyomójukat nevelgetik nagy-nagy szeretettel és tisztelettel – és valóban azért alkalmaznak erőszakot (többnyire persze Balú, de egyszer még kénytelen-kelletlen Bagira is), mert ebben a közegben ez a túlélés záloga, és ők nagyon-nagyon akarják, hogy Maugli túléljen. Hiszen: „Hogy szól a dsungel törvénye? Először üss és aztán beszélj.” (Mikes Lajos fordítása). Vagy ugyanennek a Dés-Geszti-Békés-féle verziója: „Először is elő a régi elvvel: először üss, és utána nyelvelj!” A regény telis-tele van a verést romantizáló szövegrészekkel, de most elégedjünk meg csak ezzel az eggyel:
„A dsungel törvényének egyik legszebb vonása, hogy a büntetés teljesen kiegyenlít mindent. A büntetéssel együtt ér véget minden harag.” (Mikes Lajos fordítása)
Vajon ki mindenkit idézhetett meg az ő alakjaikkal Kipling? A portugál nevelőnőt és Meeta háziszolgát, akik egyszerre magasodtak fölé és borultak a lábai elé? A szüleit, akik gyengéden szerették, majd egyszer csak indokolatlanul áthajították egy idegen országba, egy bántalmazó közegbe? Az angol nevelőcsaládot, akik nevelés címén verték a gyerekeket? Az a tippem, hogy egy kicsit mindenkit. Az pedig, ahogyan Maugli beszorul a dzsungel egzotikus világa és az emberek társadalma közé, és végül mindenhol kívülálló marad, szintén párhuzamba állítható Kipling életével, aki tizenévesként még egyszer visszatért Brit-Indiába. A színek és az illatok rögtön vissza is hozták a gyermekkori idill emlékét, ám a felnőtt élete már korántsem volt itt boldog, így pár év múlva újra elhagyta szülőhazáját, és immár soha nem is tért vissza.
Na, ez mind benne van ebben a Dés-Geszti-Békés dalban (meg még nyilván sokkal több is, de hát nem idézhettem egy ilyen rövid Táltosfogban az egész alapszöveget a több ezer oldalnyi recepciójával és más Kipling-művekkel egyetemben). Lezárhatnám ezt az írást azzal, hogy nyilván ha nincs is mentség sem a gyarmatosítás, sem a gyerekverés borzalmaira, de azért így kontextusba helyezve legalább kapunk némi magyarázatot bizonyos jelenségekre, bla bla bla… De mindebből még mindig nem kellene annak következnie, hogy tetsszen is nekünk az adott kulturális termék, márpedig én ezt az egész gondolatmenetet ezzel indítottam. Ezzel tehát még adósa vagyok a kedves Olvasónak.
Nemrég egy baráti beszélgetésben felmerült a téma, hogy a különféle gyerekkori traumáinknak miféle hosszú távú hatásai lehettek a mostani életünkre. Egy kedves barátnőm, aki sajnos nagyon toxikus közegben nőtt fel, valami olyasmit talált mondani: „Egyébként ez is milyen borzalmas, hogy sokan, akik úgy nőttek fel, mint én, azért is szabotálják magukat, mert ha elismernék, hogy képesek boldogan, sikeresen élni, azzal valahol a bántalmazót igazolnák. Hogy talán mégiscsak kellett a bántalmazás ahhoz, hogy mostanra jó életük legyen. Vagy legalábbis mégsem volt annyira rémes, hogy tönkretegye még az egész felnőttkorukat is.” Hány ilyen ember járhat vajon köztünk, aki ezért vonja meg magától a nyugalmat, elégedettséget, harmóniát? Vajon több vagy kevesebb, mint olyan, aki internalizálta a bántalmazó szülő retorikáját, és azt harsogja, hogy igenis kell a bántalmazás, mert anélkül elkallódik az ember?
Na és hány olyan, mint amilyennek önmagamat is gondolom, aki ott bolyong a gyerekkori emlékek és érzésmaradványok dzsungelében, és próbálja szétszálazni, hogy milyen volt, amikor jót akartak és jót is tettek, és milyen, amikor szintén jót akartak, de rosszat tettek? (Szerencsére az én esetemben többnyire ezek váltakoztak: a jóakaratot ugyanúgy nincs okom kétségbe vonni, ahogy Mauglinak sem Balúét és Bagiráét.) Boldog és sikeres embernek tartom magam – de ez vajon hogyan nőtt ki ebből a rendkívül kaotikus konstellációból? Tényleg azt igazolja ez, hogy a nevelőim valójában mindent jól csináltak? Vagy ha nem ért volna ilyen-olyan bántalmazás, akkor lehetnék még boldogabb, még sikeresebb is? Vagy egyszerűen az az óriási szerencsém volt, hogy tényleg nem maguk a tettek, hanem a mögöttes jó szándék irányította a lépteimet, és ezért került végül mégiscsak túlsúlyba a „jó”?
Mindenesetre jó párszor hallottam a saját életemben is a Beindul a pofonofon kulcsmondatát, amely akár az eredeti A dzsungel könyve kulcsmondata is lehetne. Egyetértek vele? Nem tudom. Igaza van? Nem tudom. De úgy érzem, az egész neveltetésem benne van ebben az egy mondatban. Na, hát ezért szeretem ezt a dalt.
Ezért az egy mondatért: „Ne bánd, csak a féltés hajt.”
