Loyalty card. Szeretem ezt az angol szót. Egyrészt azért, mert szép a csengése: kicsit hasonlít például a „fülolaj”-ra, sőt, még Kosztolányi legkedvesebb magyar verssorához, az „elhull a virág, eliramlik az élet”-hez is passzol. Másrészt viszont, ellentétben a „fülolaj”-jal, ami nem szerelmet jelent, és a „szerelem”-mel, ami nem hangzik olyan szépen, mint a fülolaj, a loyalty card hangzásához jól illik a jelentése is. Ami ugyebár szó szerint fordítva hűségkártya.
Igaz, a törzsvásárlói kártya is ugyanezt jelenti, de az valahogy személytelenebb, sokkal inkább utal a kapitalizmus hideg logikájára, hiányzik belőle az érzelmi komponens. Talán ezért nincs kis műanyag kártyám a Tescóhoz, az Asdához meg a Marks and Spencerhez, amelyekben hetente többször is vásárolok élelmiszert: nem akarok hivatalos lajstromba vett törzsvásárló lenni még ott sem, ahol egyébként az vagyok. Loyalty cardjaim kifejezetten azokhoz a helyekhez vannak, amelyekhez szoros érzelmi kapcsolat fűz, vagyis a bisztróhoz, ahol a napi meleg ebédemet fogyasztom, és a kávéházakhoz, amelyekbe járok. Márpedig ez jókora pakli kártyácskát jelent.
Ahogy az ilyetén helyekhez fűződő viszonyom személyes, változékony, valós jelenléttel és érzelmekkel teli, úgy a loyalty cardok sem állandó, mindig ugyanolyan, személytelen műanyaglapok. Nem, ezeket papírra nyomtatják, rajtuk meghatározott mennyiségű kis karikával, és a felhívással: ha ennyit meg ennyit veszel, akkor ennyit meg ennyit kapsz ingyen. Van, ahol a felszolgáló a monogramját írja a kis karikába, de a legtöbb helyen pecsétet nyomnak bele. Hol több tinta kerül oda, hol kevesebb, hol ez a felszolgáló szignóz, hol az – végeredményben nincs két egyforma kártya, és mire megtelik a kis karikákkal, már öt, tíz, tizenöt olyan kávéházi látogatás emlékét őrzi, amelyekből szintén nincs két egyforma. Aztán a jól megérdemelt ingyenkávé, ingyenebéd után jön a következő üres kártya, és a folyamat kezdődik elölről.
Egy ideális világban ez afféle örök körforgás lenne, ahol még a mennyek országában is mindennap vihetnénk a kis kártyánkat az etikus és fenntartható kávét felszolgáló helyekre, amelyekben mosolygó angyalok szolgálnának ki minket, és velünk örülnének, amikor betelt a loyalty cardunk. De hát nem ideális világban élünk – hanem olyanban, ahol a kapitalizmus fentebb említett hideg logikája folytán bármikor befuccsolhat egy üzlet, borzalmas adósságspirálba kerülhet az üzletvezető, végleg lehúzhatja a rolót egy kávéház vagy étterem.
Amikor Coventrybe költöztem, örömmel fedeztem fel, hogy van egy Vienna Patisserie nevű kis cukrászda a belvárosban, de talán csak fél évig örülhettem neki, már be is zárt. A helyére egy Fratelli nevű olasz kávézó került, amely láttán elsőre kicsit húztam a számat (hiába, Bécset semmi sem helyettesítheti), aztán valahogy mégis becsusszant a tárcámba a fratellis hűségkártya. De nem sokkal később a kávézó is tönkremehetett, mert megint átépítették, és most Fratelli néven egy grillhúsokra, alkoholra és tömeges bulikra szakosodott intézmény működik ott. Kávézni azóta sem mentem oda, talán már nem is lehet, azt pedig még inkább kétlem, hogy a régi kártyát elfogadnák.
Ahogyan az az új cég sem fogadta el a régi kártyát, akik a War Memorial Park korábbi kávézójának a helyét vették át. Pedig arról még egy aranyos történetem is van. A pandémia idején, amikor már szabad levegőn, hatos csoportokban lehetett találkozni, a Coventry Német Kör néhány tagja itt járt hetente össze. Megvettük a pavilon ablakából a kávénkat, aztán egymástól kétméteres távolságot tartva megittuk a szabad levegőn. Egyszer én hívtam meg a többieket, és a társaság egyik tagja, egy apró termetű, de annál rámenősebb hölgy rámutatott, hogy ha ennyi kávét veszek, mindenképpen gyűjtsek be egy loyalty cardot is. Nahát, lelkendeztem, észre sem vettem, hogy van! A hölgy kicsit elgondolkodott, vajon miben állhat megfigyelőképességünk efféle diszkrepanciájának magyarázata, majd felcsillanó szemmel megosztotta velem a megoldást. Ami szó szerint így hangzott: „skót vagyok”…
Na igen, szép idők voltak, amikor még csak a járvány végét vártuk. Azóta itt a nyakunkon a brexit a maga teljes valójában, vagyis a forráshiány, az ellátási nehézségek, és még emellé az energiaválság és a recesszió. Néhány hete pár nap különbséggel ment tönkre három olyan étterem Coventry belvárosában, amelyekről naivan azt gondoltam, hogy jó helyen állnak, népszerűek, mi baj érhetné őket. És velük egy időben húzta le a rolót a kedves kis kávézó, a Gloria & Lil’s a munkahelyem mellett. Pedig ide aztán minden héten ment tőlünk valaki, és nem is mindig kapott helyet, annyira tömve volt állandóan vendéggel… és még így sem, még őnekik sem sikerült túlélni. Mi van már ezzel a világgal?!
Szóval az egyik fiókban a névjegykártyák mellé elkezdtem gyűjteni egy paklit a loyalty cardokból, amelyeket már sosem fogok visszaváltani. Nagyon remélem, hogy egyhamar nem növekszik tovább, bár tudom, nincs sok okom az optimizmusra. És hogy miért nem dobom ki őket, ha már úgysem kellenek? Ugyanazért, amiért általában sem szeretem kidobni a tárgyakat: mert történetet mesélnek. És ahogy néhány történet befejezetlenül befejezett, úgy a félig lepecsételt hűségkártyában is bőven maradhat még hűség.