“A tárca az olyan a műfajok között, mint amilyen én vagyok az emberek között. Elegyes, nehezen megfogható, bajosan besorolható. Ilyen is, olyan is; van benne egy kicsi ebből, egy kicsi abból.” (Bächer Iván)


Megint bőröndökön, dobozokon lépkedek át, szatyorba csomagolt cipő-taposóaknákon botladozom az éppen aktuális nappaliban. Jó kérdés, hányadik költözésem ez, beleszámoljam-e az átmeneti helyszíneket is. Elvégre mi az átmenet? Itt tíz hónapig laktam. Volt, ahol két hétig, máshol majdnem két hónapig. Szóval ha csak azt számolom, hogy hányadszor kell összepakolnom az életemet és áthurcolnom egyik helyről a másikra, akkor ez bizony a nyolcadik az elmúlt tizenegy évben.

Általában azért tudni szoktam, hova kerülök, de most úgy pakolom a dobozokat, bőröndöket, hogy fogalmam sincs, hová menjek innen. Múlt héten tudtam meg, hogy megüresedik a régi lakásom, visszamehetnék akár oda is. Oda legalább köt sok bensőséges emlék, ismerem, szerettem, viszonylag jó helyen van és meg tudom fizetni. De nincs ablak, nem férnek el a könyveim, rossz a bojler, van egy kiabáló szomszéd, és kert helyett megint nézhetném a betonudvart. Nem tudom, tényleg érdemes-e visszamennem. Az okosok amúgy is azt tanácsolják, hogy merj nekivágni az ismeretlennek, különben sosem találod meg, ami igazán jó. Ne érd be a kevésbé jóval csak azért, mert már ismered.

Haha.

Vagy átmenetileg átcuccolhatnék C. barátomhoz, akinek egy nagy háza van több szobával. A rendes méretűekben már vannak bérlők, de van egy kis benyíló is, amely tulajdonképpen egy beugróba épített faliszekrényből meg egy földre tett matracból áll, más nem is fér el benne. A szoba maga az ágy. Ebből a kis miniszobából járhatnék aztán ki álmaim otthonát keresni, és közben alkudozni a többi itt lakóval, hogy ki mikor megy a fürdőszobába. A gond csak az, hogy álmaim otthona talán nem is létezik, és talán arra jutok több hónap keresgélés után, hogy mégiscsak a régi lakásomba kellett volna visszamennem.

Mert milyen is álmaim otthona? Körülbelül ennyi: 1) jó helyen van, 2) jó pénzért. Ez a kettő eleve kiüti egymást, mert a belváros közeli ingatlanokat itt relatíve magas áron mérik. Egyéb extra igényeim nincsenek. (Ha lennének, nem Angliában élnék: itt alapállás a lelakott lakás, a tulajoknak nem éri meg felújítani őket, így is simán elkelnek.) Amúgy meg a vándorélet nulladik alapszabálya, hogy a bérelt lakás nem nézhet ki úgy, nem lehet olyan hangulata, olyan körülményei, hogy igazán megszeresd. Különben minden egyes költözésnél darabokra hullasz egy kicsit.

(Haha. Mert nem szerettem ám meg az “ablaktalan lyukat”, az “idegen család padlásszobája”-t, a “mosógép a pincében”-t vagy a “bent dohányoznak a lakótársak”-ot. Á, nem, á, nem, nem.)

Valami ilyesmi lelkiállapotban mentem színházba tegnapelőtt este. Nem mondott semmit sem a darab címe – Underneath the Lintel –, sem a drámaíró Glen Berger neve, de látatlanban is tudtam, hogy csalódni nem fogok: a Criterionban csak jó darabok mennek. Ez egyébként egy “amatőr színház”, ami annyit jelent, hogy az alkotóknak van más kenyérkeresete is a színházcsinálás mellett, viszont a színvonal teljesen hozza, sőt, néha felül is múlja a profikét.

A díszlet ezúttal egyetlen asztal, rajta egy ócska koffer, pár kulcsakasztó, a falon meg egy fekete tábla. Ide lép be a Könyvtáros, aki a monodráma kerettörténete szerint egy kibérelt színházteremben, gyér közönségnek ad elő egy nagy felfedezést. (Igaz, a járványvédelem miatt a valóságban is kevesebben ültünk ott a megszokottnál.) Minden azzal kezdődött, meséli a Könyvtáros, hogy egy napon valaki visszavitt egy száztizenhárom éve kikölcsönzött bédekkert. Száztizenhárom, skandallum! Persze nyomozni kezdett, ki lehetett ez a rejtélyes A., aki annak idején kivette a könyvet, hátha valamelyik leszármazottján be lehet hajtani a büntetést. De aztán más irányt vettek a dolgok. A Könyvtáros újabb és újabb részleteket mesél, tárgyi bizonyítékokat ránt elő a bőröndből, hajmeresztő képzettársításokba bonyolódik.

Elmeséli, hogyan vált más emberré. És mellékesen azt is, hogyan járta be a világot, mindig a rejtélyes A. sarkában loholva.

Két órás sem volt a darab, de Jon Elves, a színész annyira szuggesztív volt, annyira elsodorta az egész hallgatóságot ezzel az okos, tragikomikus, érzékenyen játszható monodrámával, hogy amikor vége lett, én is úgy támolyogtam ki a helyszínről, mintha nem ugyanaz lennék, mint aki bejött. A nézőtéren rajtam kívül talán csak angolok ültek, és nekik talán csak érdekes plot twist volt, amikor kiderült, hogy ki a rejtélyes A. Nekem viszont…

(Nem, nem írom le ide. Remélem, valaki elhozza majd ezt a darabot Magyarországra is, és akkor majd megtudhatjátok belőle.)

Visszagondoltam a dobozaimra a lakásban, arra, hogy mindig csak megyek, tovább, tovább, egyik országból a másikba, egyik házból a másikba, meg úgy általában is egyik helyről a másikra. Nem tudok nem menni. Letelepedni viszont eddig sehol sem sikerült.

És hirtelen arra is rádöbbentem ott a színház előtti széken ücsörögve, a sötét utcák felé meredve, kicsit már dideregve az esti hidegben, fejemben A.-val és a Könyvtárossal: semmi sem annyira megnyugtató, otthonos érzés, mint amikor nem tudod, hogy pár hét múlva hova mész majd haza.