Hacsek Zsófia az irodalomtörténet jelenlegi állása szerint a XX. század utolsó éveiben, talán 1991-ben született; gazdag életművében, amely nyelvezetét és témaválasztásait tekintve korának, a XXI. század első felének jellegzetes stílusjegyeit viseli magán, irodalmi, újságírói és tudományos műveket egyaránt találhatunk. Ugyan az irodalomtörténet már nagyrészt feldolgozta a nyomtatásban és világhálón megjelent publikációit, mind a mai napig kerülnek elő kéziratban maradt alkotásai is: főleg kisprózai és lírai szövegek. Minden alkalommal izgalmas kérdés, hogy ezek miért nem kerültek publikálásra; a szerző kiterjedt levelezéséből jó pár olyan mű azonosítható, amelyeket eleve nem is adott ki a kezéből, ám olyanok is, amelyeket beillesztett a publikálásra szánt kéziratok közé, ám azok elutasítása után már nem próbálkozott velük máshol.

 

A poohsticks című négysoros lírai mű az utóbbi kategóriába tartozik: ezt szerzőnk fennmaradt hivatalos levelezése egyértelműen megerősíti. Hacsek 2025-ben egy nagyobb csomag részeként küldte el ezt a verset egy irodalmi szerkesztőségnek, amelyből egyedül ezt a szöveget utasította el a lírai rovat vezetője. Eme döntésben szerepet játszhatott a poohsticks frivol hangvétele, némileg durva nyelvezete, de az is lehet, hogy az adott válogatásban szereplő többi Hacsek-verstől való eltérése miatt érezhette a szerkesztő oda nem illőnek. Mindezek után, amint fentebb említettük, a poohsticks a publikálatlan művek sorsára jutott, így annak teljes szövege alább olvasható először nyomtatásban.

 

poohsticks

 

nyáron rettentő meleg van,

a tropológus, az mindig an,

télen befagy a segglyukam,

Karinthy úr, ezt nemér! tam.

 

Ez a lírai szöveg rövidsége ellenére meglepően rétegzett, és többféle értelmezési lehetőséget kínál. Érdemes talán az angol nyelvű címmel kezdenünk, amely izgalmas kontrasztot alkot a magyar nyelven íródott szöveggel. Mint ismeretes, Hacsek Zsófia 2018-ban az Egyesült Királyságba költözött, és élete hátralévő részét itt élte le; a poohsticks kétnyelvűsége ezáltal szerzőnk élethelyzetének, a nyelvek folyamatos váltogatásának, egymás mellett élésének irodalmi lenyomata.

 

A poohsticks mint kifejezés A. A. Milne regényéhez, a Micimackó kuckójához (eredeti címén The House at Pooh Corner) kapcsolódik. Ő írta le először a később népszerűvé vált játék szabályzatát, miszerint a játékosok egy hídon állva a folyóvízbe ejtenek egy-egy botot a folyás felőli oldalon, és az nyer, akinek a botja először bukkan fel a híd túlsó oldalán. Érdekes módon bár a poohsticks játéknak már Hacsek idején is létezett magyar neve („Micimackó-bot”), ő mégis az angol eredetit választotta művének címéül.

 

Itt érdemes megjegyeznünk, hogy nem ez az egyetlen kapcsolat a két életmű között. 2017 karácsonya körül, amikor Hacsek az Yriunk nevű irodalmi csoport tagja volt, az alapító Tamási Rebekával felvettek és publikáltak egy-egy videót, amelyekben ugyanazt a Milne-verset szavalták angol illetve magyar nyelven. Tamási adta elő a magyar fordítást (János király karácsonya), Hacsek pedig az angolt (King John’s Christmas). Ebből tehát arra következtethetünk, hogy szerzőnknek egyrészt fontos volt Milne nyelvi világa, másrészt mintha az eredeti angol szövegekhez könnyebben és autentikusabban kapcsolódott volna, mint azok magyar fordításaihoz. A poohsticks szövege olvasható kifejezetten ebben a kontextusban, a Milne-fordítások problematikája felől közelítve is.

 

A Micimackó magyar olvasói szemszögből legalább annyira Karinthy Frigyes, mint A. A. Milne irodalmi bravúrja. Az eredeti és a fordított szöveg viszonyát taglaló szakirodalom gyakorta kitér arra, hogy Karinthy sok helyen igencsak szabadon bánt az angol alapművel, és jogosan merül fel a kérdés, tekinthető-e az efféle szöveg egyáltalán fordításnak, avagy ne kezeljük-e inkább teljesen önálló alkotásként. Erre a jelenségre gyakran hozzák fel a Cottleston Pie példáját, amely egy, az eredeti Winnie-the-Pooh hatodik fejezetében található, háromszor négy soros versbetét, és amely még a Micimackó és a tao írójára, Benjamin Hoffra is olyan erős hatással volt, hogy oldalakon keresztül, sorról sorra elemzi azt.

 

Cottleston, Cottleston, Cottleston Pie,

A fly can't bird, but a bird can fly.

Ask me a riddle and I reply:

„Cottleston, Cottleston, Cottleston Pie.” […]

 

Ám éppen a Micimackó és a tao magyar fordítójának, Kiss Marianne-nak főhetett igazán a feje, amikor Hoff gondolatmenetét próbálta magyarra átültetni. Hiszen addigra már évtizedek óta elterjedt Karinthy verziója a Cottleston Pie-ra – vagy inkább a Cottleston Pie helyett. Bár valószínűleg magyarok milliói dünnyögik maguk elé nap mint nap ugyanolyan átéléssel, mint maga Micimackó, de azért azt is láthatjuk, hogy tartalmilag nem sok köze van az eredetihez.

 

Nyáron nyaralok, télen telelek,

a Trotechnikus, az mindig Elek,

kérdezz valamit, s én megfelelek,

nyáron nyaralok, télen telelek. […]

 

Annál több köze van azonban Hacsek Zsófia poohsticks című szövegének Karinthyéhoz; tekinthetjük akár a fentebb idézett első négy sor parafrázisának is. Azonos a kezdőszavuk, és mindkettőben megtalálható a nyár-tél-ellentétpár, habár Karinthynál csak az első sorban, míg Hacseknál az első és a harmadik sorok kerülnek ezáltal kontrasztba. Emiatt viszont Hacsek szövegének harmadik sora nem tartalmaz felszólítást valamiféle (találós) kérdés feltevésére, amely pedig a leglátványosabb közös pontja az angol eredetinek és a magyar fordításnak.

 

A banális és profán hangvételű első és harmadik sorok mellett meglepően hat a második és a negyedik sor többrétűsége, bennfentes, háttérinformációkat igénylő, kifinomult nyelvi játékossága. A „tropológus” szóról elsőre a trópusokra asszociálhatunk, pláne, hogy közvetlenül a nyári „rettentő meleg” után hangzik el; ám rögtön, a Karinthy-féle elek-trotechnikus mintájára, ráismerünk, hogy valójában az an-tropológusról van szó. Természetesen magának az antropológus szónak nincs köze a trópusokhoz, hiszen ógörögül annyit tesz, hogy emberrel foglalkozó tudomány, ám érdekes módon egyes antropológusok munkáinak mégis van. A legjellemzőbb példa Claude Lévi-Strauss könyve, a Szomorú trópusok, de úgy általában is sokáig az a sztereotipikus kép kötődött eme tudományághoz, hogy művelőinek mindenképpen messzire, valamilyen hermetikusan elzárt, európai kulturális hatásokat még nyomokban sem tartalmazó közösség földjére kell mennie.

 

Mire Hacsek Zsófia 2017-ben elvégezte a Bécsi Egyetem kultúr- és szociálantropológia szakát, a tudományág elméleti és módszertani alapjai már eltávolodtak ettől a vélt vagy valós elvárástól. Olyannyira, hogy szerzőnk életművéből konkrétan tudjuk: egyetemi évei alatt a legtávolabbi „terep”, ahová Bécsből eljutott, Tirol volt. Egész életében kritikusan kezelte az idegenség fogalmát, és folyamatos aggodalommal töltötte el, hogy megfelelően reprezentálja-e a kutatásaiban résztvevő embereket, nem követi-e el az „othering” hibáját. Mondhatjuk, hogy életművének minden elemében fellelhető ez az antropológiai gondolkodás, nemcsak a tudományos, hanem az irodalmi és újságírói szövegekben is. Így tehát nem csoda, hogy eme versében is megemlékezett minderről.

 

Még izgalmasabb viszont a negyedik sor, amely még a másodiknál is direktebben utal a Karinthy-kapcsolatra, hiszen konkrétan leírja a nagy előd nevét. Na de mi ez a pimasz hangvétel, amellyel visszakiált neki a múltba? Hát hogy mondhat egy XXI. századi akárki olyasmit a magyar nyelv egyik legnagyobb (és ekkor már majdnem száz éve halott) mesterének, hogy ezt nem ér? Eme sor értelmezéséhez Karinthy Márton Ördöggörcs című kötetéhez kell nyúlnunk, aki egy 1981-es beszélgetést idéz fel édesapjával, Karinthy Ferenccel:

 

„De hát apám nem is tudott angolul. [...] Egy időben egész fordítóiroda működött náluk. Mici [Karinthy Emília – a szerk.] a diákjaival futószalagon készítette a fordításokat. Apám csak a nevét adta hozzá, miután átfutotta a nyomdába adott szövegeket. Egyszer egy Sienkiewicz regényben nyomtatásban is bent maradt, amit az egyik diák írhatott a szövegbe: Karinthy úr, ezt a szót itt nem értem.”

 

Így tehát a családon belülről is megerősítést nyert az a szóbeszéd, hogy maga Karinthy Frigyes valójában nem fordított semmit (nyelvtudás híján nehezen is tehette volna), hanem szellemfordítók kezéből kikerült nyersanyagokat dolgozott át, azokhoz adta hozzá a maga karinthyzmusait, az összetéveszthetetlenül magas nyelvi színvonalat. Így hát olyan értelemben talán mégis egyetérthetünk Hacsek négysorosával, hogy nem feltétlenül volt etikus ezeknek a nyersfordítóknak teljes ismeretlenségben hagyni a nevét – hiszen az ő feszített tempójú, aprólékos munkájuk nélkül a Karinthy-féle bravúrok sem születhettek volna meg. Ilyen értelemben jogos az „ezt nemér!”, bár a szemtelen felcsattanást rögtön zárójelbe is teszi a szöveg legvége: „tam”. Hacsek Zsófiára még a legtiszteletlenebb pillanataiban is nagyon nehéz haragudni.

 

Így tehát, amint elemzésünkben rámutattunk, a poohsticks című négysoros csak látszólag random értelmetlenségek egymásra halmozása. Valójában Hacsek Zsófia két legendás szerző életműve előtt is fejet hajtott ezzel a szöveggel, sőt, áttételesen még a műfordítás elméleti és módszertani hátteréhez, illetve az ennek kapcsán felmerülő nyitott kérdésekhez, anomáliákhoz, buktatókhoz is hozzákapcsolta azt. Mélységes sajnálattal gondolhatunk arra, hogy végső soron ő is egyike lett azoknak az alkotóknak, akik csak haláluk után részesültek mindabban a figyelemben és elismerésben, amelyet már életükben megérdemeltek volna.