Már majdnem itt van az a bizonyos nap. 2022. szeptember 26-a, életem nagy fordulópontja. Tegyük fel, hogy túlélem ezt a napot, amire egyébként minden lehetőségem megvan. Merthogy képzeld, volt egy Jenner nevű pasas, nem sokkal idősebb nálad, na, hát ő továbbfejlesztette azt a sebbe gennyet kenegetős dolgot, és elképesztő, mi lett ebből. Például engem már pólyás koromban felvérteztek TBC ellen. Komolyan! Meg volt mostanában egy ilyen világméretű járvány, nyáron azon is viszonylag szerencsésen átestem. Mármint elég rosszul voltam, tudod, pár napig fúltam-leheltem-fáztam-gyúltam, de aztán elmúlt, és én megint erős és egészséges vagyok. És ha ez így is marad 2022. szeptember 26-ig, akkor bizony ez lesz a nap…

 

…amikortól már többet éltem, mint te.

 

Ami azért nem semmi, ha arra gondolok, hogy amikor huszonegy éves voltam, az egész évemet veled töltöttem, veled, aki szintén huszonegy éves voltál. Szerintem nagyon jó csapat voltunk. Talán a legjobb.

 

Szeretnéd tudni, hogy mi lett belőlem ebben az elmúlt tíz évben? Fú, hát sok minden. Első ránézésre sokkal nagyobb szerencsém volt az életben meg az emberekkel, mint neked. Rólad még mindig azt gondolja mindenki, hogy valami vézna, csóró gyerek voltál, aki ráadásul soha sehol nem találta meg a helyét a világban. Pedig mi tudjuk, és az a Szilágyi nevű irodalomtörténész is tudja, hogy nem voltál te ilyen. Amikor azt mondtad magadról, hogy nádasházba szorult kozmopolita, akkor se arra gondoltál, hogy neked még egy rendes házra se telik, hanem inkább arra, hogy Debrecen milyen ingerszegény, provinciális kis hely, bezzeg a te lelked külföld felé szárnyal. Pedig nem is jártál külföldön.

 

Találkozásunk 2020-ban...

 

Hát izé… Nekem meg itt van a kis meztelentéglás, dohszagú lyukam, ahol már alig férek el, és ha kilépek az ajtón, odakint egy (hogy anyámat idézzem – na, őrá biztos emlékszel!) “fika kis város” fogad. Gondoltad volna? Hogy én, aki huszonhét évig éltem ragyogó fővárosokban, itt kötök ki? A semmi közepén, a szétbombázott épületek helyére emelt betontömbök között, a munkanélküliek, lecsúszottak és peremre szorultak régiójában, ahol minden remény az egyetemekben van? És hogy egy ilyen egyetemen fogok dolgozni…?

 

Neeeem, nem lettem professzor, ahhoz azért ebben a században már kicsit többet kell munkálkodni. De talán lehetek. Érted, mekkora szó ez? Hitted volna, hogy sikerülni fog? Én még most se teljesen hiszem el. És képzeld, már elkezdtem házakat nézegetni a környéken, meg eljátszani a gondolattal, hogy most kellene itt eladósodni még pár évtizedre. Bár tudod mit? Ha nem találok semmit, nekem jó lesz a nádasház is. Ezért a kozmopolitizmusért bármi megéri.

 

Na, most mit nézel így rám. Naaaa! Ugye nem jössz te is azzal, hogy miért hagytam el a hazámat? Meg hogy miért nem viszem inkább haza azt, amit a külföld adott, és osztom ott el? Figyelj, Mihály, baromi sokat változott a világ, ma már tényleg nincs jelentősége annak, hogy ki hol lakik. Szerinted mit csinálok most például? Magyarul írok. Nem tintával meg tollal, mint te, hanem gépen. Aztán ha kész lesz, megnyomok egy gombot, és a rovat szerkesztője, aki állítása szerint a büdös életben nem tudna Magyarországon kívül élni, egy szempillantás múlva már olvassa is. Szempillantás, érted? (Dehogy érted.) Egy másik szerkesztő is várja, hogy küldjem vissza átjavítgatva a novellámat, egy írói pályázaton zsűri lettem, egy írónő (igen, ma már jó sok van belőlük!) meghívott egy rangos eseményre beszélgetni. Mármint tudod, olyan huszonegyedik századi módon hívott meg: egy gombot fog megnyomni, és majd megjelenik nekik a fejem, és hallani fogják, amit itt a kis lyukamból mondok.

 

Szerinted elértem, amit ennyi életidő alatt lehetett? Ott tartok, ahol tartanom kell? Én még mindig úgy érzem, hogy nem elég, amit csinálok, és nem elég, amit kapok érte, és hiába kaptam sok kis esélyt, amikor én egy nagyot akarnék, és hiába dobtam sok kicsit, amikor… Na, ezt legalább érted te is.

 

Merthogy… na igen, pont egy dolgot nem csináltam ebben a tíz évben. Kapaszkodj meg: nem fejeztem be regényt. Nem mondom, hogy egyáltalán nem is írtam, mert mindenfélébe belekezdtem, de mindig minden kifulladt. AZT meg még el se mertem kezdeni. Te Mihály, lehet, hogy én egyregényes maradok? Pont én…? Most mit vigyorogsz? Jaj, hogy az az egy regény legalább rólad szól, Istenem, de egy egocentrikus kis hülyegyerek vagy még mindig… Most nem rólad van szó, hanem rólam! Mi lesz, ha addig halogatom a nagy ötleteimet, amíg már késő lesz, és én is… úgy járok, mint te? Te, figyelj, ezen a héten komolyan elkezdek dolgozni AZON. Szurkoljál már egy kicsit, légyszi.

 

Hogy mi van? Te most komolyan azt kérdezed, hogy mi lett a… Már bocsánat, de szerinted mi lett, bazmeg? Szerinted hogy kerültem ide? Hát úgy, hogy nem sikerült. Nem maradtam abban a lassú, hívogató, kiszámítható nyugalomban. Mi? Ja, hogy vele mi lett? Nem is beszélünk már. Ő elvett mást. Én meg örök számkivetésre kárhoztattam magamat, és cél, reménység és minden nélkül elbújtam Coventrybe. A legjobb helyre amúgy, ha engem kérdezel. És ennek már lassan öt éve.

 

Jut eszembe! Akarod látni, milyen gyönyörű, apokaliptikus vihar volt idén a Balatonnál? Csináltam ilyen fotókat. Tudod, olyanokat, mint a tájképek. Csak ezek egy szempillantás alatt készülnek…

 

 

 

[Az írás vendégszövegeket tartalmaz Csokonai Vitéz Mihály műveiből, illetve utalásokat a Szabadság mindenek felett – Libertas optima rerum című, 2013-ban megjelent regényre.]