Végigjátszom magamban az egészet, miközben elindulok az irodából a buszmegálló felé.

 

Harminckilenc perc múlva ott állok majd a ház előtt, és megnyomom a kaputelefon gombját. Néhány egyenlő hosszúságú sípszó, kis recsegés, aztán jön a te hangod. Semmi különöset nem találsz abban, hogy a munkából hazafelé menet előbb hozzád ugrom fel, hiszen alig három utcára lakunk egymástól. Csak sütit nem hozok már az Augusztból, ha már olyan rossz a cukrod, hogy nyáron még a mentő is elvitt egyszer vele. De úgy látom, nem sajnálod, kitöltöd mindkettőnknek a kis keserű feketekávét, és elbeszélgetünk az üveges dohányzóasztalod mellett.

 

Most is ugyanazokat fogom elsőre kérdezni, mint máskor. Hogy vagy, Géza bácsi? Ekkor te elmesélheted, hogy még mindig ugrál a cukrod, és amikor visszamentél a körzetihez azzal, hogy szerinted rosszul állították be a gyógyszereidet, azt mondta, hogy semmi gond nincs azokkal a gyógyszerekkel, és amikor erősködtél, hogy akkor inkább írjon fel valami mást, közönyösen, majdhogynem kegyetlenül odavágta, hogy inkább tessék rendesen tartani a diétát, Jadrankovics úr. Ezután legalább tíz percet tölthetünk a magyar egészségügy általános szidalmazásával, a leterhelt rendszerrel, a várólistákkal, a munkaerőhiánnyal, amikor is felvetem, hogy ebben előbb-utóbb az is kiég, aki annak idején csupa idealizmusból, őszinte segíteni vágyással választotta pont ezt a pályát. Te komoran rázod majd a fejedet, és végül arra a konszenzusra jutunk, hogy sajnos minden szakmában kell hogy legyen jó pár olyan, aki már eleve szociopata volt, és soha nem akart segíteni senkinek, hanem csak élvezni az olyan helyzeteket, amikor egy csomó szerencsétlen, kiszolgáltatott, sebezhető embernek az ő kezében van a sorsa.

 

Ha nem én ülnék itt, hanem anyámék vagy a nagyapámék, itt átváltana a beszélgetés arra, hogy melyik kormány tehető igazán felelőssé azért, hogy így lerohadt az egészségügy. Te kardoskodnál, hogy hatalmas, történelmi hiba volt az Orbán Viktort leváltani, mert ő volt eddig az egyetlen, aki hitelesen és konzekvensen képviselte a magyar emberek érdekeit. A többiek erre letorkollnának, hogy szállj már ki az Orbán seggéből, Géza bácsi, hát nincs már az sehol, és milyen jó is, hogy nincs, mert az ő uralma alatt ment tönkre ez az ország, mire te dühösen közbevágnál, hogy a Gyurcsányék, azoknak a mocsok kommunistáknak az egyenes ági leszármazottai, előtte épp elég rosszat tettek ahhoz, hogy azt tizenhat év se volt elég rendbehozni, és aztán ezt húznátok-vonnátok tovább, amíg már mindenki csak ugyanazt ismételgetné. De szerencsére nem ők lesznek ott, hanem én, így eleve el sem indulnánk ebbe a teljességgel értelmetlen irányba.

 

Közben megjött a busz, jó kis ülőhelyet találtam elöl, és mialatt az Erzsébet hídról elém táruló gyönyörű dunai látképet nézem, azon gondolkodom, hogy én inkább az unokáidról kérdezlek majd, mert róluk annyira szeretsz beszélni, hogy azzal ki is pipálhatunk további fél órát. Hosszan meséled majd, hogy a Nóri végre megtalálta a helyét, mert mennyire aggódott mindenki, amikor az egyetem után csak ilyen szar melókat kapott, és megint felemlegetjük azt a rettenetes volt főnökét, aki annyit bántotta, hogy a végén pszichológushoz kellett mennie. De most úgy tűnik, véget ért ez a rémálom, végre olyan emberek között van, akik megbecsülik, a munkát is szereti, és a fizetése is sokkal korrektebb. Mosolyogva hallgatom majd, és veled örülök, hogy a Nóri végre ott van az életben, ahol lennie kell. Azért homlokráncolva hozzáteszed majd azt is, hogy reméled, most már lesz kedve meg ideje ismerkedni is, mert egy huszonhat éves lánynak azért már nem kellene ilyen sokáig egyedül lennie, és jó-jó, hogy annak idején megviselte, amikor a Matyival vége lett, de hát már annak is három éve. Megnyugtatlak, hogy a jó munka után biztosan talál majd egy jó pasit is a Nóri, te viszont ne aggódj emiatt, hiszen abszolút nem késett még le semmiről.

 

Aztán rátérünk Bencére, aki egy kicsit problémásabb arc, mint a nővére, merthogy nemrég családi közfelháborodást keltve félbehagyta az egyetemet, és elhelyezkedett valami fura cégnél, azzal a felkiáltással, hogy ez csak ilyen átmeneti dolog, merthogy ő nemsokára vállalkozást fog alapítani. Amikor megkérdezem, milyen vállalkozást, nem tudod elmondani, mert ez már valami nagyon zégenerációs dolog, és a Bence olyan szavakat használ, amiket te már nem is nagyon értesz. De közben nagyon is támogatod, ellentétben a szüleivel, akikkel még te is veszekedtél egy kicsit a múltkor erről, pedig más esetben nem szólsz bele semmibe. Most nekem is elpanaszolod, hogy szerinted túl szigorúak a Bencével, és persze megérted te, hogy az Anna csak félti a fiát, de hát mégsem lehet egy gyereket úgy nevelni, hogy sose engedjük el a kezét. Hadd tapasztalja csak meg az a fiú, hogy mi az a felelősség, meg hogy mi történik, amikor az ember téved, és ezért bizony senki mást nem hibáztathat, csak saját magát. Meg különben is, olyan ügyes gyerek, a múltkor is ő állította be a telefonodat, amikor elnyomtál valamit rajta.   

 

Emelkedőkön kaptat, szerpentineken kanyarog velem a busz, és közben elképzelem, ahogy előveszed a telefont, és mutogatod rajta, hogy mi állítódott el, amit a Bence szerencsésen visszaállított, én pedig már kezdek egy kicsit fészkelődni a puha, barna foteledben, rajta a foltos állatbőr takaróval. Hogy időt nyerjek, megkérdezem, hogy és az Annáék jól vannak-e, mire róluk is mesélsz egy kicsit, de erre már csak fél füllel figyelek, és a szememmel valami kapaszkodót keresek a szobában, például azt a szép Munkácsy-szerű festményt ott a falon, vagy a feketekávé utóízét a számban, vagy az otthonodnak ezt a jellegzetes, fabútorokból, könyvekből és ki tudja még, miből összekeveredő, súlyos, jellegzetes illatát. Amikor megint a telefonnal babrálsz, és már ott tartasz, hogy mit olvastál tegnap az interneten, még egyszer felveszem a szemkontaktust a festményen szereplő alakkal, és mivel úgy ítélem meg, hogy ő is a támogatásáról biztosít a maga hallgatag módján, kibököm.

 

Géza bácsi, belenéztem a Nyitott Aktákba, tudod, ahová az ügynökök adatait tették fel.

 

Súlyos, fagyott csend.

 

A kezed szinte azonnal megáll a telefonon, amint a mondat utolsó hangja is elenyészik a nappalid levegőjében, itt, ebben a kettőnk közötti téridőben. Aztán finoman remegni kezd. A szemedet nem emeled fel rám, a tekinteted nem kapcsolódik össze az enyémmel, hanem mindketten ugyanazt nézzük, a kezedet, benne a telefont, a remegést. Talán még jobb is így. Egy szuszra elmondhatom neked, hogy hát igen, megtaláltalak rajta téged is. De ezzel kapcsolatban csak annyit szeretnék elmondani, hogy remélem, tudod, hogy ez nem változtat semmin. Te ugyanúgy Géza bácsi maradtál, mintha sose került volna elő ez a dokumentum. Sőt, ugyanúgy, mintha soha nem is szerveztek volna be. Mit számít, hogy mi volt ötvenakárhány éve? Én még nem is éltem akkor. És mindegy, hogy miért történt ez, milyen okból kerültél bele egy ilyen helyzetbe, mert egészen biztosak vagyunk abban, hogy borzasztó lehetett már akkor is benne lenni, meg utólag is hordozni ennek a terhét úgy, hogy nem beszélhettél róla senkinek. Vagyis hát éppenséggel beszélhettél volna, mert ugyanígy reagáltunk volna korábban is, mint ahogy én most, de oké, ezt nem tudhattad, úgyhogy végső soron érthető, hogy nem mertél, nem akartál róla beszélni. Szóval igazából csak ennyit akartam elmondani, Géza bácsi. És hogy nagyon szeretlek. Mind nagyon-nagyon szeretünk.

 

Pont idáig érek a gondolatmenetben, amikor leszállok a buszról a Pasaréti térnél, és zsebre dugott kézzel, a cipőm orrát nézve visz a lábam olyan utcákon, amelyekre már nem kell külön figyelmet fordítanom, hiszen annyiszor megyek rajtuk. Még végigfuttatok a fejemben néhány lehetséges forgatókönyvet, ahová kifuthat ez a dolog, mint amikor a munkahelyen használjuk a szcenáriótervezést. Első lehetőség: Géza bácsi elmeséli, hogy megzsarolták, és hogy mivel. Második lehetőség: Géza bácsi arról beszél, hogy már olyan szépen beindult a karrierje, és egy ilyen baromságon múlt volna, hogy rábízzák-e a tatabányai telepet, hát nyilván bele kellett mennie, akkoriban így működött a rendszer. Mindkét lehetőség első leágazása: Géza bácsi azt mondja, hogy valójában soha nem jelentett senkiről, az összes haverját beavatta titokban, és együtt megbeszélték, hogy ő mit írjon, amiből még nem derül ki egyértelműen, hogy hülyére veszi a fejeseket, de azért nem is árul el senkiről semmi igazán kompromittáló dolgot. Mindkét lehetőség második leágazása: Géza bácsi nem mondja ezt…

 

Odaérek a kapuhoz. Megnyomom a kaputelefon gombját, néhány egyenlő hosszúságú sípszó, aztán elhallgat. Megint megnyomom, megint ugyanez. Harmadszor is. Síp, síp, síp, síp, síp, síp, semmi.

 

Előkapom a telefont, bekapcsolom az adatforgalmat, és írok a Messengeren anyámnak. Figyu, itt állok a Géza bá háza előtt, de nem nyitja ki a kaput, mi legyen? Fél percen belül már zizzen is a válasz. A kulcsa ott van nálad? Bepötyögöm, hogy igen. Akkor menj be, írja anyám. Szegény, most biztos jól ráijesztettem, mert nyáron is az volt, hogy a folyosó másik oldalán lakó néni hívta ki a mentőt Géza bácsira, amikor rosszul lett, és anyámék meg Annáék már csak akkor tudták meg, hogy mi történt, amikor befektették az osztályra. Akkor kaptam én is kulcsot a kapuhoz meg a lakáshoz, hogy ha bármelyikünket hív Géza bácsi vagy a szomszéd, hogy megint baj van, azonnal be tudjunk hozzá menni. Miközben a lépcsőn kaptatok fel a másodikra, azon tűnődöm, hogy egyáltalán szóltak az öregnek, hogy kulcsom van a lakásához, és bármikor rátörhetek, amikor mondjuk éppen zuhanyozás után törölgeti magát, vagy hasmenéssel trónol a vécén…? Mindegy, most már késő ezen gondolkodni. Végül is a klotyón ráijeszteni még mindig kevésbé lesz kínos, mint az a beszélgetés, amit utána kell vele lefolytatnom.

 

Életemben először dugom a kulcsot a lakás ajtajának zárjába, de feleslegesen, mert nincs kulcsra zárva. Biztos a szemközt lakó néni miatt, hogy a két kisöreg ellenőrizgethesse egymást. Milyen jól jött ez nyáron is…

 

Belépek az előszobába, megcsap az a jól ismert, megnyugtató illat, és én elkiáltom magam: Géza bácsi, itthon vagy? Bocs, hogy csak így bejöttem, de nem vetted fel a kapute

 

Csakhogy ennek a szónak már soha nem lesz vége. Mert a nappaliban az első, amire a pillantásom esik, Géza bácsi két elegáns bőrcipős lába, amelyek nem a földdel érintkeznek, ahogyan a fizika törvényei szerint kellene nekik, hanem úgy a térdem magasságában lebegnek a levegőben.

 

A következő a sikítás.