Ugye ti is ismeritek azt az érzést, amikor valami olyasmit szeretnétek csinálni, amiben még az első apró sikereket is csak évek múltán érhetnétek el, és emiatt inkább bele sem kezdtek? Mert mindig van valami, aminek előbb kell meglennie, és az apró-cseprő határidők között elúsznak a nagyobb célok. Ha meg éppen nincs más teendő, akkor is inkább egy barátot hívtok fel, kimozdultok otthonról, leültök egy hosszú könyvvel, vagy csak bámuljátok a felhőket és örültök, hogy végre egyszer nem kell rohanni. Vagyis a nagy cél üldözése sehogy sem fér bele az életbe: amikor feszített tempójú munka van, akkor azért, amikor lassú pihenés van, akkor meg azért.

 

Az én életemben két ilyen cél van, amelyeket mindig csak tologatok magam előtt. Az egyik az arab, a másik a hárfa.

 

Hat éve merült fel bennem először, amikor szufi költők verseinek fordításait olvastam, hogy meg kellene tanulni arabul, és eredetiben olvasni ezeket a szövegeket. Igaz ugyan, hogy a legismertebb szufi költők, Rúmi meg Háfiz perzsául írtak, de az én személyes kedvenceim, Al-Hallaj és Ibn Arabi pont arabul. Sőt, az arab költészetnek a szufizmustól függetlenül is több ezer éves, izgalmas története van. Ennél praktikusabb érveim is voltak persze: akkoriban Bécsben laktam, az egyetem után valamilyen humanitárius szervezetnél szerettem volna elhelyezkedni, és mivel akkortájt a csapból is a “menekültválság” folyt, magam is rengeteg arabbal találkoztam az önkénteskedéseim során, evidensnek tűnt, hogy ehhez kellene nyelvtudás.

 

Amikor először írtam le a nevem arabul...

 

Azon a nyáron megtanultam az összes arab betűt, és a mai napig pöpecül el tudom olvasni az arab feliratokat, szövegeket, akár még a verssorokat is — csak éppen egy szót sem értek belőlük, ugyanis magához a nyelvhez már nem volt elég az interneten talált ilyen-olyan nyelvkönyv és segédanyag. Jött az ősz, év végéig át kellett javítgatnom a szakdolgozatomat, aztán jött a mestervizsga, a diplomaosztó, a sokáig reménytelen álláskeresés… és szép lassan megértettem, hogy a segélyszervezetek valóban jobban teszik, ha arab (perzsa, urdu, satöbbi) anyanyelvűeket vesznek fel az általam is megpályázott pozíciókra, nem engem, akit csak nemrég kezdett érdekelni az egyik nyelv. A felismerés fájdalmas volt, de szükséges, hiszen végül így kerülhettem oda, ahol tényleg rám és a már meglévő képességeimre van szükség. Ezek a képességek azóta sokat fejlődtek — az arabtudásom viszont semmit.

 

Már Coventryben laktam, amikor megismertem egy aranyos idős házaspárt. A bácsival egy kórusban éneklünk a mai napig, a néni viszont pár éve kiszállt, mert már sem fizikailag, sem szellemileg nem tudott végigcsinálni egy próbát. Első találkozásunkkor elárulta, hogy hárfaoktató. De jó, lelkendeztem, a hárfa a kedvenc hangszerem! Erre ő győzködni kezdett, hogy vegyek tőle órákat. Nem tudom, húzódoztam, nekem sose volt szerencsém a hangszerekkel… Hát persze, legyintett E., hiszen mindenki a zongorával akar kezdeni. Az egy ijesztő hangszer, kajánul vigyorog rád a nagy fogaival! A hárfa más, ő szelíd hangszer, akit játék közben magadhoz ölelsz.

 

Nagy hatással voltak rám a szavai — különösen, hogy utána még legalább tízszer hallottam őket, E.-n ugyanis egyre inkább eluralkodott a demencia, és újra meg újra elmondta ugyanazt a pár dolgot. Egyszer, amikor meglátogattam őket, oda is ültetett a hárfa elé, megmutatta az alapokat, én pedig egyszerre éreztem azt, hogy de jó lenne ezzel rendszeresen foglalkozni, és azt, hogy uramisten, hova férne ez még bele?! Az én finommotorikai képességeimmel (nevezzük inkább képtelenségeimnek) vagy ötször annyi idő kellene a hangszertanuláshoz, mint egy átlagos embernek. Már annak idején a zongorával is ez volt a bajom. És most kezdjek bele megint, béreljek hárfát, járjak ki a város szélére órákat venni, és megint áldozzam az értékes szabadidőmet arra, hogy gyakorlás címén halálra idegesítem magam azon, miért kellett ezzel a hülye diszpraxiával születnem…? Úgyhogy sírva fakadtam, mindezt elhüppögtem E.-nek és a férjének, akik megértően csak annyit mondtak, érthető, de ha bármikor meggondolnám magam, ők azért itt lesznek.

 

Ez sem így alakult persze. E. azóta már otthonban van, mert a demenciája időközben teljesen átvette a hatalmat, úgyhogy most egykori tanítványa, egy velem egyidős, nagyon tehetséges nő, L. tartja az órákat. Néha emlékeztetem, hogy majd egyszer jelentkezem nála, és havonta egyszer veszek egy magánórát, aztán egész hónapban azt az egy-két apróságot fogom gyakorolni, amit a többiek egy hét alatt letudnak. Így bírnám idővel is, diszpraxiával is. De aztán valahogy sose hívom fel őt, hogy megkérdezzem, lenne-e erre ideje, és ha igen, mikor. Mert mindig történik valami, nagyszerű dolgok persze, sok éneklés, koncertlátogatás, táncolás is. A zene továbbra is ott van az életemben — de a hangszer továbbra sem.

 

A minap egy őszinte pillanatomban szembesítettem magamat azzal, hogy mit áltatom magam, hiszen sosem fogok olyan szinten megtanulni arabul, hogy verseket értelmezzek, és olyan sem lesz soha, hogy leülök a hárfa elé, és lenyomok egy kis spontán házikoncertet, mint a fent említett L. (vagy akár E., aki lassan már a saját nevére sem emlékszik, de amióta bevitték a hárfáját az otthonba, rendszeresen játszik rajta). El kell fogadnom, hogy ezekbe nem érdemes energiát fektetnem, mert legjobb esetben is csak középszerű lehetnék bennük, és olyasmivel kell inkább foglalkoznom, amiben már most jó vagyok, hátha egyszer majd kiemelkedő lehetek.

 

De azért megtaláltam a kiskaput. Már most tudom, melyik az a néhány arab vers, amelyeket darabjaira fogok szedni, hogy minden nyelvi és értelmi dimenzióját megismerjem, és a körülöttük forrongó érzelemtengerben megmártózzam. Aztán leülök majd egy hárfához, és amilyen zenét üzennek nekem az arab sorok, azt fogom rögtönözni, lejegyezni és újra meg újra eljátszani, amíg meg nem tanulom.

 

Hogy ennek mi értelme lesz? Semmi. De legalább elmondhatom, hogy én bizony még azt sem adtam fel, amit igen.