Három egymást követő évben születtek. Az Egyik Nagyapa 1937-ben, a Másik Nagyapa 1938-ban, az Egyik Nagyapa Öccse 1939-ben. A legidősebbek azok közül, akikkel összeköt a vérség köteléke. És még mindig itt vannak.

 

Ha valamiért igazán hálás vagyok az életben, az ez.

 

Egyik Nagyapa van mindhármuk közül a legjobban: ő csak úgy simán öreg. Rendületlenül végzi a kerti munkát, fúr-farag-szerel, beleveti magát a Balatonba. És autót vezet, amiről azért többen is úgy gondolják körülötte, hogy már nem kéne. Te nem a KRESZ szerint vezetsz, hanem ideológia szerint, zsémbeskedett az Öccse a minap. Ő már koránt sincs olyan jól, bizonytalanul mozog, és így nehezebben is jár el otthonról. Hú, ez jó, mondtam én, ezt felírom. Van egy kis jegyzet a telefonomban, vegyes aranyköpéseket gyűjtök benne. Gyorsan bele is pötyögtem: „Te nem a KRESZ szerint vezetsz, hanem ideológia szerint!” Ugyanebben a gyűjteményben már van egy olyan is: „Ha célforgalom, akkor nekem az a célom, hogy beforduljak!” Mit tippeltek, ki mondta…?

 

Mostanában mindent össze akarok gyűjteni. Ez nem újdonság, egész eddigi életemben ott volt ez a fura, nem is annyira érzés, inkább valami pszichés nyomás, hogy a tárgyak közül amit csak lehet, meg kell őrizni, mert ami a szemétre kerül, az elveszik, meg hogy az ételt maradéktalanul el kell fogyasztani, mert ami a szemétre kerül, az elpazarlódott, és ha már mindenáron ki kell dobni ezt meg azt, akkor azt legalább szelektíven gyűjtsük, mindennek a maga helyére kell mennie, műanyag a műanyaghoz, papír a papírhoz, fém a fémhez. Persze vannak olyan közegek, amelyek tesznek az én belső feszültségemre. Például Siófokon a nyaraló, ahol a hatalmas társasház teljes népessége csak háztartási szemetet gyárt, de abból rengeteget. Ami a szelektív kuka lehetne, abban is ott vigyorog a bezacskózott dinnyehéj a minden más mellett.

 

Ide nézz!, mondja Másik Nagyapa, egyszer Siófokon, egyszer Budapesten, és amikor odanézek, használt kávékapszulákat nyom a markomba. Papa, szuper vagy!, lelkendezek én, mintha megint kisgyerek lennék, és ő Sport szeletet adna. Kétszer is elmegyek az Andrássy úti Nespressóba, leadni a kapszulákat. Ha már úgyis arra járnék…

 

Szóval ott tartottam, hogy mindent össze akarok gyűjteni, a történeteket leginkább. Húsz éve gyakorlom rendszeresen az úgynevezett kreatív írást, úgy tizenhat éve derengett először, hogy kutató is szívesen lennék, tizenhárom éve jelent meg az első regényem, tíz éve írok online újságba, lassan kilenc éve hivatásos kutató is vagyok – azt hinné az ember, hogy eme hosszú idő alatt végig gyűjtögettem. De nem. Valahogy az efféle szisztematikus gyűjtögetést, amikor minden információ, a szövevényes sztoritól az apró emlékfoszlányig a lehető leghamarabb megy a jegyzetekbe, a hangfelvételekbe, a családfára, a Google fotókba, csak pár éve gyakorlom.

 

Azóta a nagypapák történeteinek fenntartott jegyzet már be is telt, újat kellett kezdenem.

 

Az egyik nyári napon apámmal megkérdeztük Másik Nagyapát, megmondja-e a régi lakás kapukódját, mert bemennénk megnézni néhány régi családi iratot. Ez most nem alkalmas, mondta a telefonba rémisztően reszketeg hangon Másik Nagyapa. Inkább gyertek ide a garázshoz, én már itt vagyok. De hát amúgy is mennénk később, megígértük… Nem, nem, most gyertek.

 

Merthogy Másik Nagyapa viszont úgy döntött, tizenhét év boldog furikázás után eladja az autóját. Ő sincs túl jól. Először csak lassan, nehezen mozgott, aztán egy betegség is kiderült; sejtette, hogy ha a születésnapja idején jelentkezne a jogosítvány meghosszabbítására, akkor sem adnák meg neki – de valójában már ő maga sem akart jelentkezni. Megvolt az ideje az autóval, és most meglesz az ideje autó nélkül is.

 

Azt, hogy érzelmileg mennyire viselhette meg mégis ez a döntés, leginkább abból állapítottuk meg, hogy egyrészt tényleg nagyon rosszul nézett ki szegény, ahogy állt a garázskapuban a botjára támaszkodva, másrészt meg amikor végül megérkeztek a vevők, kiderült, hogy a reggeli sietségben – merthogy aznap még más sürgős intéznivalók is akadtak – csak két dolgot felejtett otthon: a mappát az autó összes papírjával, meg a slusszkulcsot. Úgyhogy apámmal szaladtunk egy kört. Tényleg mi lett volna, ha nem vagyunk ott, bele se mertünk gondolni.

 

De azért egy másik, nyugodtabb kedélyű napon mégiscsak visszamentünk a régi lakáshoz, és mivel ekkor már tudtuk a kapukódot (ugyanolyan jegyzetbe írtam fel ezt is, mint ahová a történetek meg az aranyköpések mennek), rendben bejutottunk, megtaláltuk a családi emlékeket rejtő nagy dobozt, kiemeltük a helyéről, ki is nyitottuk.

 

És egy új világ tárult fel. Ez nem túlzás. Inkább alábecslés, ha már.

 

Merthogy volt nekem ez a Sándor nevű dédapám, az egyetlen, aki a születésem idején már nem élt. Sőt, az apám születése idején sem, sőt, már a lányát, a nagymamámat se látta felnőni. Merthogy elvitték munkaszolgálatra, elkapta a tífuszt, és belehalt. Ha van bárki a családban, akit már évek óta elkönyveltem örök rejtélynek, az ő. Hiszen nemcsak ő halott rég, hanem az egyetlen lánya is. Aki szintén nem ismerte, és csak olyanokra emlékezett az apjáról, hogy a szekuláris életvitele ellenére mégiscsak vallásos zsidó volt, merthogy látta az ablaknál imádkozni, vagy hogy volt egy imakönyve egy csomó négylevelű lóherével (nem hoztak neki sok szerencsét, tette hozzá mindig keserűen a nagymamám), vagy hogy valószínűleg tisztaságmániás volt, mert például könyökkel nyitotta ki az ajtókat (gondolom, az immunrendszere kisebb bajokra se volt felkészülve, nemhogy a tífuszra).

 

Azért ha ennyiből akarnék felépíteni egy embert, akár regénybe, akár tudományos munkába, elég nagy gondban lennék.

 

Szóval felnyitottuk azt a bizonyos dobozt, és olyan mennyiségű adatot láttam, hogy megszédültem. Iskolai bizonyítványok, okmányok, könyvek (meglettek a lóherék is), fotók, és több száz levél, a lehető legkülönbözőbb címzettektől. Na jó, mondtam apámnak, én ezt el se kezdem fotózni. Ehhez vissza kell jönni, és az összeset rendesen digitalizálni kell. Mert ezek már nem csupán azért fontosak, mert adatokat írhatok be róluk a családfára, vagy ötletet gyűjthetek valami jó kis fikcióhoz. Ez itt maga a dédapám.

 

Már az a néhány levél, amit véletlenszerűen kibontogattam, egészen döbbenetes volt. Sándornak a húszas években volt egy Ella nevű csaja, akit végül nem vett feleségül, de a szakítás után mégis jóban maradtak, és egymással tárgyalták ki a következő párkapcsolati ügyleteiket. Például hogy Sándor egy időben jegyben járt egy lánnyal, bizonyos Erzsébettel, akivel kapcsolatban rossz pont volt a beteges féltékenység, és ezért Sándor kénytelen volt hűvös hangvétellel írni Ellának (de más levelekben, amikor Erzsébet nem volt jelen, gyorsan bocsánatot is kért ezért), jó pont volt viszont, hogy a kőgazdag apja hatalmas hozományt és rendszeres támogatást ígért az akkor még csak pályakezdő Sándornak.

 

De mégsem Erzsébet lett a dédanyám, nem őt vette el végül Sándor, hanem Margitot. Akivel olyan vitriolos hangvételű leveleket írtak egymásnak még jegyes korukban, amit szintén nem gondoltam volna. Merthogy amikor Margit Siófokon nyaralt, és mindenki kérdezgette, hogy na és a vőlegényed mikor jön már le, Sándor nemes egyszerűséggel közölte, hogy ja, nem megy, mert a húga meg éppen Pesten van a férjével, inkább velük tölti az idejét, mert a testvér mindig a legfontosabb. Még a párodnál is?, vágott vissza dühösen Margit. És így akarsz te feleségül venni?! Hát akkor tudd meg, én is elmentem a Klárival szórakozni, jó társaság volt, remekül éreztük magunkat! Sándor válasza erre nem maradt fenn, de Margit a következő levelében teljesen kiakad: hogy írhatott róla Sándor ilyen rettenetes dolgokat, ráadásul tökéletesen alaptalanul, mert az a társaság nagyon is tisztességes volt, különben is, a nagy részük rokon.

 

És így tovább, és így tovább. Dédszüleink Messengere. Hát ahhoz mit szól, Sándor, kérdezi egy 1935-ös levelében Margit, hogy az olaszok háborúznak? Milyen borzasztó lenne, ha ez ide hozzánk is átterjedne…

 

Úgyhogy már várom a téli szünetet, amikor felkészülten, megfelelő időt rászánva, technikai eszközöket beizzítva digitalizálhatom a dobozt. A Dobozt. Ami egész gyerekkoromban ott volt abban a zárt szekrényben a fejem fölött, és fogalmam sem volt róla.

 

De talán tényleg csak most jött el az ideje, a harmincas éveimben, amikor már annyi mindenen átmentem, annyi mindent tapasztaltam és éreztem, és annyi mindent gyűjtöttem, hogy végre megismerjem a dédapámat.

 

Jövőre leszek annyi idős, amennyi ő volt, amikor meghalt.