1. Flying high, high

I'm a bird in the sky

I'm an eagle that rides on the breeze

High, high

What a feeling to fly

Over mountains and forests and seas

And to go anywhere that I please

 

Még júliusban történt, hogy Cheylesmore kerület ikerházai között sétáltam, néztem az egymásra megszólalásig hasonlító, háromszögletű házakat, amelyek mégis pont annyira különböznek, mint a tulajdonosaik, és azon gondolkodtam, hogy íme, eljött a kerek évforduló, pont húsz éve léptem először angol földre.

 

Az, hogy pusztán a közoktatásban nem lehet rendesen nyelvet tanulni, már az én időmben is probléma volt (rázta meg szomorúan Zsófi néni őszülő fejét). Aki megtehette, különtanárhoz vagy iskola utáni tanfolyamra járatta a gyerekét, vagy éppen elküldte egy nyári nyelvoktató útra. Mint engem a Wight-szigetre kétezernégy nyarán.

 

Csak akkor mehetsz Angliába, eszmélt rá a nagy lehetőségre édesanyám, ha levágatod a hajadat! Így hát a néhány hét függetlenség illúziójával ab ovo egy nagyon is valós behódolással fizettem. A repülőre már az új fejemmel ültem; idegenek vettek körül, pedig soha korábban nem utaztam még ilyen messzire a család nélkül. Belehallgatóztam az idősebbek beszélgetéseibe, akik csupa önálló, csillogó-ragyogó kalandra készültek Londonban. Te koleszban laksz majd? Nem, családnál, és te?

 

Persze rám nem ez várt. Az én kortársaimból még csoportokat formáltak, így tizenkét magyarral tereltek össze a leszállásnál. Kevesen voltunk, ezért összevontak minket az osztrákokkal. A Wight-szigetre tartván máris érvényesült a történelmi papírforma, az osztrákok bőröndjeitől nem fértek el a mieink, és emiatt minket valami kellemetlenség ért. Talán később kaptuk meg őket? Vagy nekünk cipelni kellett, nekik meg nem? Mindenesetre a magyar alcsoport olyan kurucos mentalitással vágott neki a közös heteknek, ami még az ónodi országgyűlésnek is becsületére vált volna.

 

Késő volt már, amikor befutottunk a szigetre, ahol engem egy mogorva arcú bácsi gyűjtött be. Ő volt a host family egyik fele: a másik, a mosolygós néni otthon várt. Ekkor léptem életemben először angol házba. Rajtam kívül még két lány lakott náluk, Aina, aki az egységesen barna árnyalatú, hangos, vidám spanyol csapatból vált ki, és Helena, aki meg az egységesen hófehér bőrű, kékszemű, világos hajú, visszahúzódó finnből. Így derült ki, hogy nem a miénk az egyetlen vegyes csoport. Helena finnként, én osztrákként szerepeltem a nyelviskola papírjaiban, de rólam valahogy előbb felfogta mindenki, hogy magyar vagyok, mint őróla azt, hogy észt.

 

Miután a néni megölelgetett minket, és biztosított róla, hogy mennyire örül nekünk, a bácsi vette vissza a kommunikáció fonalát, és valami táblázatot mutogatott. Csak másnap, a nyelviskolából elindulván jöttem rá, hogy azt magyarázta el, hogyan kell hazamenni hozzájuk busszal. Upsz. Amikor aztán megtaláltam Ainát, majd Helenát, kicsit megnyugtatott a tudat, hogy ők se tudják, hogyan kell hazamenni. Jobb ötletem nem lévén odamentem a magyar csoportvezetőhöz, aki addigra már szörnyen ideges volt, hogy mi a túróért nem értünk angolul, ha azért jöttünk ide, hogy értsünk angolul. Most is a fülemben cseng, hogy jajj, de élhetetlenek vagytok, de valahogy megoldódott a probléma, hazajutottunk mindhárman.

 

Aztán kialakult a napirend. Amikor nem a nyelviskolában tanultunk, akkor mindenféle programokra, kirándulásokra vittek minket. A szervezők valószínűleg remek ötletnek tartották, hogy szegény kisdiákok, akik épphogy csak makognak még angolul, biztonságot találhatnak a maguk anyanyelvi csoportjában. Hát én minél több időt töltöttem a magyar csoporttal ezeken a szervezett programokon, annál inkább az agyamra mentek, ahogy nyilván én is nekik. Ha van kellemetlen emlékem a Wight-szigetről, az sajnos mind hozzájuk kötődik; ha csak tehettem, menekültem a közelükből.

 

Egyedül lenni viszont jó volt. Az első nap fiaskója után még lelkesebben szálltam buszra, sétáltam Newportban, gyalogoltam haza az immár ismerős házak között. A host family házában felmentem a kis félszobába, elnyúltam az ágyon, ahol valaha a pár valamelyik gyereke alhatott, hallgattam az ABBA The Album című lemezét a hordozható CD-lejátszón, megválaszoltam az otthonról érkező SMS-eket, és figyeltem a zenén túli zajokat, ahogy a ház többi részében jönnek-mennek a többiek.

 

A spanyolokkal lenni is jó volt. Egyszer velük jöttem haza a nyelviskola diszkójából, talán éppen aznap, amikor a magyar csoportból három lány a lehető legundorítóbb módon viselkedett velem. A spanyolok bezzeg lelkesen fogadtak, hiába nem értették egy szavamat se. Sötét volt odakint, együtt zötyögtünk vissza a busszal, ők kezdetleges angolsággal, kézzel-lábbal próbáltak bevonni engem is a társalgásba, én pedig végtelen hálát éreztem irántuk.

 

De mégiscsak az angol párral telt legjobban az idő. Esténként mindhárman leültünk velük a nappaliban, és együtt néztük a tévét. A néni mindig kérdezgette, hogy telt a nap, mi a terv másnapra, mit csomagoljon tízóraira, a bácsi mogorva arckifejezése mögött pedig egy kifejezetten jópofa, barátságos ember rejtőzött. Amikor pedig áthozták az unokáját, döbbenetesen megváltozott még az arca is. Együtt kúszott, játszott vele a szőnyegen, sőt, az az idő is eljött, amikor mind együtt énekeltük a gyereknek, hogy Postman Pat, Postman Pat, Postman Pat and the black and white cat. Abban az évben náluk telt a születésnapom, tortával fogadtak, megünnepeltek. Az én fejemben azóta is róluk szól a One Man, One Woman, és ebbe valahogy a reggelire kapott rizspehely íze is belebonyolódik.

 

A szervezők valamelyik nap moziba vittek. Ott ültem a Shrek 2-n a sötét moziteremben, figyeltem, ahogy bontakozik ki a történet, és egyszer csak belém hasított a felismerés. Valami átkattant. Már nem fordítom a fejemben a mondatokat, döbbentem rá, hanem úgy értem őket, ahogy vannak. Ja, hogy az én agyam ilyet is tud? Hogy ennek így kell lennie? Hogy ilyen az, amikor egy nyelv igazán a tiéd lesz?

 

Hát ez történt húsz éve. A kattanás. Minden más következtetést most már vonjál le te, kedves Olvasó!