M.A.: A Salomé nem szeret senkit voltaképpen mikor játszódik? A hangulat, az eszközök, a kellékek, még maga a történet is egyértelműen a hetvenes éveket idézi. Vonzódsz ehhez az időszakhoz, vagy miért éppen ezt választottad?

 

B.CS.:A regény napjainkban játszódik, bár tény, hogy van benne egy noiros vonulat. Ez talán annak tudható be, hogy a Salomé – többek között – filmparafrázis is, mégpedig az 1978-as Maradj meg ilyennek című Mastroianni-Nastassja Kinski mozi újragondolása. Azonban a mikornál nekem fontosabb volt a hol. Ugyan a regény két helyszíne Bécs és Budapest, illetve az egyik mellékszereplőn keresztül Párizs is képbe kerül, de tulajdonképpen bármely európai nagyvárosban játszódhatna. Törekedtem erre az átjárhatóságra, mert igyekszem szembe menni azzal a felfogással, hogy „a perifériáról a perifériát”. Olvasóként sem szeretem, ha mondjuk egy könyv valamely szegényebb országban játszódik, és az író kizárólag a nyomort mutatja be. Ez a felfogás csak a sztereotípiákat erősíti. Sztereotipiákért pedig nem kell olvasni, arra ott a híradó. Az irodalomnak ezen mindenképpen túl kell mutatnia.

 

 

M.A.: A regény során vissza-visszatérnek zeneszámok. Ezek személyes kedvencek, vagy miért éppen ezek kaptak ilyen markáns szerepet?

 

B.CS.: Melankolikus dalokat kerestem, amelyek beleillenek a regény hangulatába. Amikor írtam, kiválasztottam néhány lemezt háttérzenének, és naponta ezeket hallgattam. Nagyrészt Bebel Gilberto első két albumát, valamint a Michelle Gurevich-diszkográfiát. Úgy vélem, a zene a szöveg ritmusát is megadhatja, és remélem, a lemezek hangulatából valami átszivárgott a történetbe. Egyébként annak ellenére, hogy kedvelem a regényben „felcsendülő” francia sanzonokat, az esetek döntő részében egészen másfajta zenét hallgatok.

 

M.A.:Tehát ha küldenél egy számot, számokat, netán albumot annak, aki épp olvassa a Salomét, mi lenne az? Mi az ideális háttérzenéje a regénynek?

 

B.Cs.: Például Françoise Hardy-tól a Le temps de l’amour, vagy Marie Laforêt-től a Marie douceur Marie colère. Ez utóbbi a Paint It Black francia feldolgozása. Vagy Michelle Gurevich-től a New Decadence lemez.

 

M.A.: Hogyan kapták a szereplők a nevüket? Direkt nem mondom ki, kire gondolok. Nyilván egyik sem véletlenszerű választás.

 

B.Cs.: A főszereplő Schneider. Nála az volt a legfontosabb, hogy elidegenítsem magamtól, ezért csak vezetékneve van. A bécsi vonal adta, hogy német (eredetű) családneve legyen. Az egyik főszereplő lány, Auguszta úgy kapta a nevét, hogy március 29-én, Auguszta névnapján kezdtem el írni a regényt. A többiek neve, Klára, Vera, Titusz tulajdonképpen csak a hangzás miatt lett az, ami. A névből szerintem valamelyest következtetni lehet a karakterre. Például egy Hümér nem lehet akcióhős. Kicsit ez az elgondolás is vezetett, hogy a szereplők ne legyenek száz százalékig kidolgozva. Én egyébként szisztematikusan máshogy képzelem el a figurákat, mint ahogy azt leírják. Mondhatnám, ha azt olvasom, magas, szőke, kék szemű, már be is ugrott Danny DeVito. De viccet félre téve, ha az író mindent elmesél, akkor mi az olvasó feladata?

 

M.A.: Mennyire volt szükséged arra, hogy elidegenítsd magadtól Schneidert? Nagyon „hasonlítani akart rád” a figura?

 

B.Cs.: Mindenképpen el akartam kerülni, hogy az olvasó engem azonosítson a karakterrel. Ugyan Schneidernek van egy-két vonása, amit saját magámból, vagy a saját életemből merítettem, de még mindig egy kitalált figuráról beszélünk, és azt hiszem, több a különbség, mint a hasonlóság.

 

M.A.: Szerinted történt bűntény?

 

B.Cs.: Ezt az olvasó fantáziájára bízom.

 

M.A.: A főszereplő galériatulajdonos, a Saloméban elég erős a művészettörténet szál. Miért éppen képkereskedő Schneider, miért nem például autókereskedő?

 

B.Cs.: Engem mindig is érdekelt ez a terület, és ugyan nem vagyok művészettörténész, próbáltam beleásni magam a témába. Különösen a könyvben szereplő Gustave Moreau Salomé-képeibe. Azt hiszem, a műkereskedő azért volt jó választás a főszereplőnek, mert ezen keresztül be tudtam mutatni, milyen egy szinte csak a munkájának élő ember. Schneider elég elvarázsolt figura, a festmények világában él, a nőkről viszonylag keveset tud, és hagyja magát az orránál fogva vezetni. Talán nem is a két egyetemista lány vagy a rejtélyes femme fatal szerelmét keresi, hanem azt a Salomé alakot, akit Moreau megfestett.

 

M.A.: Miközben írtad a szöveget, te szurkoltál valamelyik lánynak, vagy a rejtélyes nőnek, vagy az elején pontosan tudtad, hogy (nincs spoiler!). Mennyire alakítottad tudatosan, és mennyire voltak még számodra is váratlan fordulatok a történetben? (ld. még: szerinted történt bűntény?)

 

B. Cs.: A Mastroianni-film keretét meghagytam, így a könyv eleje és vége adott volt. Ezen kívül egy-két jelenetet vettem át, de a történetet teljesen más irányba vittem el.

 

M.A.: Határozottan határozatlanul záródik a regény, mintha azt a szándékot lebegtetné a „költő”, hogy folytatja még. Visszatérnek vajon, Schneider, Klára és Auguszta?

 

B.Cs.: Stílusosan egy filmes dialógust idéznék ide:


– Hallottál már az Hamlet 2-ről vagy az Othello 3-ról?
– És az V. Henrik?

 

M.A.: Min dolgozol most, és íróként milyen hosszú távú terveid vannak?

 

B.Cs.: Jelenleg két köteten is dolgozom. Az egyik egy regény, a munkacíme Házamnak népe. Egy jól ismert bibliai történetet dolgozok fel, elsősorban apokrif szövegek, valamint egy szír és egy etióp újraírt Biblia szűrőjén át. Utóbbiak lényegében a Szentírás parafrázisai. Tehát, amit én csinálok a parafrázis parafrázisa lesz. Lehet ezt még fokozni? De viccet félretéve, mostanában valóban próbálok elmélyülni a témában.  Alapvetően lélektani regénynek szánom. A fő kihívás az, hogyan lehet a csodás elemeket összeegyeztetni az ókori kelet történetével.
A másik projektem egy novelláskötet. A címe Mitológia, és ógörög mítoszokat helyezek második világháborús, német környezetbe. Ezekből az írásokból egyébként a Mesterlövészek című a Szófán már olvasható.
Ami a hosszú távú terveket illeti, szeretném, ha a műveim fordításban is megjelennének. Akár a Salomé, akár a most készülők.

 

M.A.: Jól érzékelem, hogy téged íróként kimondottan valami réginek az újragondolása érdekel? Persze, szinte közhely, hogy már minden történetet megírtak, az azonban ritka, hogy valaki ennyire tudatosan a remake irányába menjen.

 

B.Cs.: Nem zárkózom el az újtól, de mostanában újramesélni egy történetet számomra sokszor izgalmasabb. Kiegészíteni, más szemszögből bemutatni egyben jó kihívás is. Ebben szerepet játszik az is, hogy egyik kedvenc képzőművészeti irányzatom a dadaizmus. A dadaisták jellemző alkotási technikája a kollázs és a ready-made – a már meglévőt felhasználni, és új kontextusba helyezni, valamit kiragadni, felnagyítani egy már kész műből. Ez egyfajta asszociációs játék: megtaláljuk-e azt a részletet, ami másképp is lehetne?