Győrfi Viktória
Vajon miért viszi haza a hullákat?
(részlet)
A szemeteskukát Isten az íróknak teremtette, mondja Margaret Atwood a YouTube-hirdetésben, mielőtt elindulna a zene. A szemeteskuka a barátod, gyűjtsd csak benne a teleírt oldalakat. Lenézek az enyémre, hét elején ürítettem, néhány koszos papírzsebkendőn kívül nincs benne más. Kezdjük máshogy a történetet, folytatja. Mondjuk úgy, hogy sötét volt a farkas gyomrában. Nincs türelmem tovább hallgatni, elkapcsolom. Cocteau Twinst akarok. A Treasure Hidingot.
Utáltad ezt a számot.
Bámulok kifelé, örülök, hogy a dolgozóasztalt tegnap áttoltam a nagy ablak alá. Látni az erdőt. A ronda, foltos galamb csikkel a csőrében érkezik vissza a társához. Szerintem az nem lesz jó a fészeképítéshez haver, kiáltok oda a csukott ablakon keresztül. Vajon a madaraknak van szaglásuk? Én a helyedben továbbra is ágakkal és fűszálakkal próbálkoznék, folytatom, majd abbahagyom, mert észreveszem, hogy olyan vagyok, mint az anyám. Én jobban tudom.
Hadd gondoljak azt, amit akarok, kérted többször.
Megmozgatom az egeret, a képernyő világosra vált, kikeresem, és megnyitom a regényt. Szerda óta nem tud embert ölni. Egyik nő sem elég jó neki, nem méltók a figyelmére. Selejttel nem foglalkozik, manapság meg csak az van. Frusztrálja, hogy előző este A Klubban az a kis vörös végül unalmasnak bizonyult. Lehet, hogy az a rémes nevetése riasztotta el, amibe időnként beleröfögött. Ha ma befejezem a harmadik fejezetet, megajándékozom magam azzal a fekete, csipkés szaténhálóinggel. A két mutatóujjam az f és j billentyűkre teszem, hozzáigazítom a többit. Túl hosszúak a körmeim, ez így nem lesz jó. Felállok, kimegyek a fürdőszobába, keresek egy körömreszelőt, kiviszem a teraszra. A harminc négyzetmétert a fakorlát teljesen eltakarja a kirándulók szeme elől.
Kibaszott növények, mondtad, mikor belerúgtál az ajtó mellett álló kaspóba. A francnak kell ide ennyi gaz, úgy néz ki a teraszod, mint egy dzsungel. Pedig nyár elején még tetszett neked is. Van olyan matracom, ami felfújja magát, mondtad, elhozom, aludjunk kint.
A kora reggeli napsütés melegíti az arcom, behunyom a szemem. Kezem az ölembe ejtem, nem tudom eldönteni, kihozzam-e a párnákat a bútorra, vagy úgyis mindjárt bemegyek, addig meg kibírom, hogy szúrja a seggem a nád.
Miért nem tud napok óta embert ölni, gondolkodom. Talán mert mostanában fegyelmezettebb és kiegyensúlyozottabb, nem idegesítik fel az emberek. Hajnalban kel, az ajtófélfába fúrt fémrúdon húzódzkodik, majd beakasztja a lábát, és megcsinálja a hasizomgyakorlatait. Karján és mellkasán gyöngyözik az izzadság. Testszaga összekeveredik a kukában megrohadt kajamaradék bűzével. Ezt inkább nem írom bele. Elég a csillogó test, imádni fogják a női olvasók. Nem baj, hogy pszichopata, lényeg, hogy szép legyen, a jóképű férfi főszereplő fontos, ez van a Regényírás felsőfokon ötödik fejezetében. Ha a főszereplő szép, a könyv eladható, mondja mindig a szerkesztőm is. Krimi vagy romantikus történet, mindegy. Sosem gondoltam volna, hogy zsáneríróként végzem. Szereti a reggelben, hogy csönd van, nem hallani a szomszédos raktárépületek ipari zörejeit. Nyugodtan megborotválkozik, megvágja magát, hagyja a vért a mosdóba csöpögni. Elhúzom a szám. Ez kurva gyenge.
[...]
