Aznap este biztos voltam benne, hogy nem fog történni már semmi különös a megszokott dolgokon kívül. Épp befejeztem a leckémet, de nem volt kedvem felállni az íróasztaltól, egy képregény olvasásába kezdtem. Tél volt, nem lehetett csak úgy kiosonni az udvarra, hogy összefussak a haverokkal; senki sem álldogált a nagy lámpa alatt az utca sarkán, ahol nyáron csoportba verődtek a velem egykorú gyerekek. A lámpa most a havas járdát világította meg.

Csengettek, majd hangokat hallottam az előszobából. Nem volt kedvem kimenni, de Anyu benyitott a szobámba, és hívott, jöjjek gyorsan. A nappaliban egy idős néni ült a fotelben, nagyon öregnek tűnt, az arca tele volt ráncokkal. Úgy tippeltem, hogy legalább százéves lehet, de később megkérdeztem Anyut, és azt mondta, hogy még nincs nyolcvan sem. Ezen nagyon meglepődtem. Betegnek tűnt, és fekete kosztümöt viselt, mint aki a saját temetésére készül. Vastag szemüveg volt az orrán, erősen rövidlátó lehetett, ezért nagyon közel hajolt hozzám; annyira közel, hogy éreztem bőrének kámforos illatát, ami a fehér kórteremre emlékeztetett, ahol elaltattak, mielőtt kivették a mandulámat.

A nappaliban két egyforma fekete fotel volt, az egyik szabadon maradt, így leültem. Nem szerettem a tapintását, nyáron ragadt a melegben, mint a vonatfülkében a műbőrrel bevont ülések. Nem figyeltem oda, hogy miről beszélnek a felnőttek, közben eszembe jutott, mit szoktam játszani, amikor egyedül maradtam otthon: megfogom a fotel karfáját, ellököm magam a lábammal, és hátraesem. Nagyot csattan, de ha erősen fogom a karfát, akkor nem esek ki a fotelből. Szerettem volna akkor este kipróbálni, de nem lehetett.

Lopva pillantottam a nénire. Még mindig pihegett, pedig már jó ideje leült a fotelbe. Kért egy pohár vizet, és amikor megitta, felém nyújtotta az üres poharat. Elvettem párnás kezéből, és letettem az asztalra. Apu felkapcsolta a nappaliban az égőket a csilláron. A néni biztosan fontos személy, mert legutóbb ez akkor történt meg, amikor Apunak a testvére, a hadsereg magas rangú katonája jött látogatóba a fővárosból.

Anyu kiment a konyhába, és süteményt hozott az asztalra. Ez is csak előkelő vendégeknek járt. De egy ideig senki sem kóstolta, mintha megfeledkeztünk volna róla. Lapultam csendben, egészen addig, amíg a néni rám nézett, és azt mondta, menjek közelebb hozzá, és szeressem. Ettől megijedtem, mert nem tudtam, hogyan szerethetném azon nyomban.

---

A folytatáshoz kattints ide.

Az olvasótermi tartalmak hozzáférése előfizetéshez van kötve. Az először regisztrálóknak azonban egy hétig ingyenes és minden kötelezettségvállalástól mentes elérést biztosítunk.