Az októberi Alföldben három írás is Terék Annához kötődik.

 

A lapszámnyitó Sodródva szerpentineken című vers egy sajátos útiélményt rajzol meg. A versbeszélő tart tőle, hogy nem fog tudni fölszállni a repülőgépe, mert a testében levő ólomgolyók súlya visszahúzza a földre. A brutálisan erős nyitókép után a szöveg tartani tudja a szintet, káprázatos metaforák világába lépünk.

 

Gyomromban lötyögtek a könnyek.

 

Tudjuk meg, amikor a repülő valahová Graz fölé ér.

 

A vers aztán egy ponton a repülés elmeséléséből egy elképzelt autózás képeire vált:

 

Annyiszor képzeltem el a megérkezésünket.
Hogy lesz egy férfi, ül mellettem az autóban,
ő hajt, nem hallom majd a motor zúgását,
csak a zenét a rádióban, kanyarog

alattunk az út, hegyeken keresztül,
szerpentineken sodródunk majd az új
otthonunk felé.

 

Mindez azonban csak képzelgés; a versbeszélő valójában egyedül, magányosan érkezik meg egy idegen országba, ahol a leghétköznapibb észleletek is tébolyító emlékeket idéznek:

 

A felhők árnyéka meg pont olyan volt,
mint katonák árnyéka női testeken.

Az Alpok hegyei mintha kések volnának, amelyek felszúrják magukra az embert. Az otthagyott otthon, a Vajdaság pedig „összeroppant a távolság súlya alatt”.

 

Az értelmező nehezen szólal meg ilyen súlyú költészet olvastán. A metaforák mintegy átjárnak két nagyon különböző(nek hitt) képzet, a külső táj és az ember (belső) teste között: ami kinn van, az egyszersmind benn is van. Az ólomgolyók beköltöznek a testbe, akkor is, ha nem minket értek a lövések.

 

 

 

 

 

______________________

 

Terék Anna nyitotta meg a Debreceni Könyvhetet. A szokványos nyitóbeszédek ritkán emlékezetesek, a most elhangzott szöveg azonban egészen rendkívüli erejű, szuggesztivitása jóformán Terék költészetével is egyenrangúnak tekinthető. A költő saját hétköznapi tapasztalatairól, munkájáról mesél benne: iskolapszichológusként „problémás” gyerekek lelkével foglalkozik, akik közül azonban alig van olyan, aki olvasna.

 

Ha egy gyerek nincs hozzászokva az esti meséhez, a rendszeres beszélgetéshez, alig fogják érdekelni a szavak.

 

Pedig az irodalom gyógyít, amennyiben megszünteti az ember és ember közti távolságot, nyitottá és kíváncsivá tesz mások belső életére.

 

A nyitó beszéd — melyet természetesen teljes egészében ajánlok olvasóinknak — számomra legmegrendítőbb bekezdését idézem:

 

Bánatos emberek közt töltöm a napjaimat, olyan gyerekek közt, akiknek sokszor valami
olyan mélyen fáj, hogy már nem akarnak semmit sem érezni. És ha mégis nevetnek,
mikor játék közben elfelejtik, hogy honnan jönnek, mi történt velük, és önfeledten
nevetnek, mikor csokit lopnak a fiókomból és tudják, hogy látom és kiabálok, hogy
nem lehet, hiperaktív vagy, köpd ki, nem lehet, és nevetnek, kinevetnek, az olyan,
mintha rámosolyogna az emberre az Isten.

 

___________________________

 

A Terék Anna-blokk záró része egy terjedelmes, ám annál lebilincselőbb interjú, melyet Szirák Péter készített a szerzővel.

 

A beszélgetés fő témája az otthonosság és idegenség viszonya. Mint tudható, Terék Anna a Vajdaságból, Topolyáról költözött Magyarországra, és ezzel kapcsolatos sokrétű élményeiről mesél. Kiderül, hogy a Szabadka környékén az emberek még mindig Kosztolányi nyelvét beszélik. A golyóstoll ott például örökíró, és még egy olyan kanadai fiú is így nevezi, akinek a nagyszülei vándoroltak ki a tengerentúlra.

 

 

A vukovári víztorony. A kép forrása: Wikipédia

 

Egy másik nagy tematikus súlypont a gyászé. Túl lehet-e lépni a gyászon? Az ezzel kapcsolatos eszmefuttatást — ajánlóm zárásaként — inkább szó szerint idézem.

 

Azt hiszem, hogy az az ember, aki elveszít valamit, legyen az egy má-
sik személy, legyen az egy lehetőség, legyen az akár egy láb, ha megváltozik tőle

az élete, már közelebb kerül saját magához, és már hajlékonyabb lesz. Nekem az
anyám mindig azt mesélte, hogy nagyapám, akit nem ismertem, mindig azt mondta,
hogy nem olyannak kell lenni, mint a fa, mert ha jön a szél, akkor az kicsavarodik,
hanem olyannak kell lenni, mint egy fűszál, hogy hajlani kell, ha fújnak, hát fújjanak. Ha
rossz történik, akkor történjen a rossz, az ember átengedi magán, és aztán nem tépi ki
a gyökerét a szél. Talán a gyász bennünket ehhez visz közelebb, ha megdolgoztuk,
ha túljutottunk rajta, akkor igenis gyarapodtunk általa valahogy. Tanultunk is erről, és valóban van ilyesmi az emberek életében, hogy poszttraumatikus növekedés.
Az ember meggyászolja mindazt a traumát, amin keresztül kellett, hogy menjen. S
utána mintha kicsivel bölcsebb lenne, mintha kicsit derűsebb lenne, mintha kicsit
könnyedebben venne mindent. Elnézőbb az emberekkel, könnyebben érti meg
őket. Valahogy elkezdi keresni az életnek azt a részét, ami mégiscsak csodálatos, ami
mégiscsak gyönyörű.