Napok óta émelyegtem, nem tudtam magam rávenni az evésre. Aztán egy reggel egyszerre tört rám a láz és az éhség. A hűtőben volt még töltött káposzta, de eljutni odáig igazi küldetésnek tűnt.

 

A többiek még aludtak, a szobában sötét volt. A csukott ajtó elzárta a folyosói lámpafényt. Elképzeltem, ahogy kisurranok, a hűtőbe nyúlok és törökülésben megvacsorázok. A káposzta hidegen is jó, legalább nem fogja csípni az aftákat az ínyemen.

 

Már-már a számban éreztem az első falatot, jó sok tejföllel, amikor feleszméltem, hogy egy tapodtat sem mozdultam a helyemről. Melegem volt, égett a szemem, kiszáradt a szám. Próbáltam erőt venni magamon. Azt mondogattam, könnyebb lenne, ha menne a TV. Pont elég fényt adna. De kikapcsolta valaki.

 

Eddig minden este hajnalig néztem. Éjfél után csak egy csatornán ment adás, amelyen pankrációt közvetítettek. A semminél az is jobb. Legalább elterelték a figyelmem a hajmeresztő mozdulatsorok. Az egyik neve különösen tetszett, de nem tudtam megjegyezni.

 

Összeszedtem az erőmet, felültem és ugyanazzal a lendülettel leestem az ágyról. Talán egy pillanatra az eszméletemet is elveszítettem. Mindenem sajgott, legjobban a hasam fájt. Próbáltam négykézlábra állni, elmászni a káposztáért, de összecsuklottam. Hallottam, ahogy a többiek mozgolódni kezdenek és suttogva szólongatnak. Képtelen voltam válaszolni. Valahol megszólalt a csengő, majd kivágódott az ajtó és erős, fehér fény tódult a szobába. Elvakított.

 

Amikor kinyitottam a szemem, sötét volt. Hanyatt feküdtem, a fejem a párnába süppedt, a testemet puha takaró borította. A hasfájásom megszűnt, az éhség viszont nem. Ismét elszántam magam. Tanulva az előző esetből, lassan hajoltam előre. Óvatosan nyújtottam ki a lábaimat. Az ágy szélébe kapaszkodva felegyenesedtem. Halk léptekkel indultam abba az irányba, ahol az ajtónak kellett lennie. Békés szuszogás töltötte be a teret, mégis idegennek éreztem a légkör.

 

Szokatlan módon sötét volt a folyosón. Bátortalanul haladtam. Széttártam a kezeimet, úgy próbáltam tájékozódni. Hirtelen a bokámhoz ért valami, és végigsúrolta. Elrántottam a lábam, megálltam. Kiáltani akartam, de akkor a többiek felébredtek volna. Lüktetett a dobhártyám. Eszembe jutott, hogy a folyosó végén ott a konyha. Nagy levegőt vettem. Egyszer csak hozzáértem egy kemény felülethez. Megnyugodtam, ez már a konyhaajtó. Nagyot léptem ott, ahová a küszöböt képzeltem. Néhány lépés után fénycsíkokra lettem figyelmes. Sóhajtottam. Újra biztonságban éreztem magam. Közelebb értem a fényforráshoz. Egy ósdi redőny körvonalai rajzolódtak ki. Elcsúsztak a kazettái, közöttük tört át a világosság.

 

A konyhában voltam, de nem ismertem fel a berendezést. Régi tálaló, rozoga étkezőasztal és modern konyhagépek, beépített tűzhely és mosogatógép. Vízre vágytam, mielőtt nekilátok az evésnek. Kinyitottam a mosogatógépet, hogy tiszta poharat vegyek elő, de az első pillantásra üresnek tűnt. Inkább hallottam, mint láttam, hogy a felső tartórácson átsiklik valami. Nagy súlya lehetett, a teljes szerkezet megrázkódott. Becsaptam a gép ajtaját. Reméltem, így sikerül elzárnom az útját, de a hangok alapján már a sütőben mozgolódott. Csak néhány méterre volt a szoba, ahol a családom aludt.

 

Nem mertem megmozdulni, pedig figyelmeztetnem kellett volna őket. Zúgott a fülem, újra belenyilallt a hasamba a fájdalom. Valahogy visszataláltam a szobába. A tévét eközben bekapcsolta valaki. Hangot nem adtak rá, de én tudtam, hogy pankráció megy. A családom már ébren volt, jókedvűen beszélgettek. Kétségbeesetten kiabálni kezdtem, hogy itt a kígyó, vigyázzanak. Mintha nem is hallottak volna.

 

Becsaptam az ajtót, de a kígyó átsiklott a küszöbön, eltűnt az ágyak alatt. Az ágyamhoz rohantam, feltérdeltem rá, abban bízva, hogy gyorsabb leszek, mint ő. Három ágy a fallal párhuzamosan, jobb oldalon. Enyém a középső, mellettem a férjem és a kisebb lányom. Az övékére merőlegesen, a másik három ágyon az anyám, az apám és a nagylányom ült. A középső falon hatalmas, fakeretes ablak. Egyre hangosodó szuszogás az anyám ágya felől. A hanggal együtt lassan előbukkant a hüllő. Egy királykobra. Hosszú, vastag, hengeres teste lomhán tekeredett a padlón. Szembefordult az anyámmal, felfújta magát és támadóállásba helyezkedett. Vadul csillogtak a csuklyáján megfeszülő pikkelyek.

 

Nem támadott. Anyám mosolygott, látszott a szemén, hogy csodálja. Olyan érdeklődéssel figyelte, akárcsak a gyerekek, akik kíváncsiskodva léptek közelebb az állathoz. Aztán anyám intett apámnak, hogy jöjjön ő is, nézze, fogja meg a kígyót, de óvatosan, mondta, nehogy bántódása essen. Az apám a csuklya alatt nyúlt hozzá. Finoman bánt vele, a magasba emelte, ahogyan a mosolygó kisbabákat szokás. Ekkor anyám arra kért, fogjam meg én is egy kicsit. Pontosan olyan hanghordozással, amellyel én biztattam őt a lányaim születésekor.

 

Gépiesen nyújtottam a bal karomat apám felé. Körém gyűltek a szeretteim. Átvettem a szörnyeteget. A kezemben tartottam. Izzadt tenyeremmel is éreztem, hogy ruganyos teste milyen izmos. Határozott, egyenes tartása volt. A jobb kezemmel átfogtam a bal csuklómat, hogy könnyebb legyen tartani. A nyaki bordákon kirajzolódott egy kékes pikkelyek alkotta, szabályos minta. Soha nem gondoltam volna, hogy ez megtörténhet.

 

A zsigereimben éreztem, hogy marni fog. A családom szeme láttára halok meg.

 

A kígyó feje előrebukott, tűhegyes fogai megvillantak. Leírhatatlan fájdalom hasított belém. Nem a karomba, hanem a hasamba. Abban a pillanatban hangos robajjal leszakadt az ablakról a redőny. Fehér fényáradat töltötte be a szobát. Becsuktam a szemem.

 

Újra az ágyban feküdtem. Lüktetett a halántékom, csak hunyorogni tudtam. Nappal volt, senki sem aludt. Halottam, ahogy suttognak. Ők tudták, mi történt. A szemük láttára veszítettem el a gyermekemet. Aggódó pillantásokat vetettek felém. Integetni akartam, de ahogy megmozdultam, szúrást éreztem a köldökömben. Felszisszentem. Erre elnémult a suttogás. Valaki megnyomta a nővérhívót. Kisvártatva fatalpú klumpa kopogása hangzott a folyosóról. Egyre közelebbről. Fehérköpenyes nő ült az ágyam szélére. Megfogta a kézfejemet és csinált vele valamit. Múlni kezdett a szúró fájdalom, a fejgörcs is enyhült. Résnyire nyitottam a számat, aztán becsuktam. Semmi értelme erőlködni.

 

A nővér odament a többiekhez, mondott nekik valamit, mire fesztelen beszélgetés vette kezdetét. Én nem tudtam bekapcsolódni, de megnyugtatott, hogy mások jól érzik magukat. Valaki bekapcsolta a TV-t. Egy darabig keresgélt a csatornák között, majd abbahagyta. A hangok alapján felismertem a műsort.

 

A kommentátor ismertette a mozdulatsorokat. Lassan visszatért belém az erő. A tévében kiabáltak. Nagyobbra nyitottam a szemem. Két férfi küzdött. A támadó az ellenfél mögé került, egyik karját a nyaka és válla köré fonta, miközben a másikkal rögzítette a szorítást. Hirtelen bevillant a neve.

 

Kobrafogás.

 

Mind felém fordultak. Tehát sikerült megszólalnom. Eszembe jutott a töltött káposzta. Harmadjára is megpróbáltam. Nem lesz fiam soha. Felhúztam a lábam, a sarkammal óvatosan félig ülő helyzetbe tornáztam magam.