Homais ur nemrégen egy értekezést olvasott arról, hogy a lőcslábat egy uj módszerrel teljesen meg lehet gyógyítani; az értekező felmagasztalta az uj módszert, s a gyógyszerésznek ez az olvasmány nem ment ki a fejéből. Minthogy barátja volt a haladásnak, az a hazafias gondolat fogamzott meg benne, hogy Yonville, ha haladni akar a korral, nem lehet el a nélkül, hogy ne hivatkozhassék legalább egy esetre, a mikor itt is végrehajtották ezt a nevezetes mütétet.

 

- Mert - szólt Emmának - mit koczkáztat az ember? Nézze (és elszámlálta, az ujjain, a kisérlet előnyeit); a siker majdnem bizonyos, a beteg megkönnyebbül és formásabb lesz, a műtétet végrehajtó orvos pedig egyszerre híressé válik. Mondja, kérem, hogy a férje, példának okáért, mért ne szabadíthatná meg lőcslábától ezt a szegény Hippolyte-ot, a ki az Arany oroszlán-ban dolgozik? Megjegyzendő, hogy ez bizonyosan minden utazónak elbeszélné, hogyan gyógyult meg, s aztán (Homais halkabban folytatta és körülnézett) ki tilthatná meg nekem, hogy az ujságnak egy kis czikket irjak a dologról? Édes istenem, egy czikk sok kézben megfordúl... beszélnek róla... szóval ez mindig úgy végződik, hogy egész lavína lesz belőle! És ki tudja?... ki tudja?

 

Az csakugyan nem volt lehetetlen, hogy Bovary szerencsésen végezheti a műtétet; Emmának semmi oka se volt rá, hogy férje orvosi ügyességében kételkedjék. És milyen jól esnék neki, ha elmondhatná, hogy ő beszélte rá Károlyt arra a lépésre, a melynek következtében férjének hírneve és vagyona jelentékenyen gyarapodott?! Szükségét érezte, s melegen óhajtotta, hogy szilárdabb valamire támaszkodhassék, mint a milyennek a szerelmet találta.

 

Károly, felesége és a gyógyszerész folytonos nógatására, végre engedett a rábeszélésnek. Irt Rouenba, s megrendelte Duval doktornak erről a tárgyról szóló könyvét, s mikor az orvosi munka megérkezett, esténkint neki feküdt az olvasásnak. Megtámasztotta fejét a két kezével, s egész lelkével bele mélyedt a könyvbe.

 

Mialatt ő szorgalmasan tanulmányozta a lóláb alakú nyomorék lábakról, a varus-okról és a valgus-okról, azaz a strephocatopodiáról, a strephendopodiáról és a strephexopodiáról szóló fejezeteket (ezek a tudományos szók minden nagy komolyságukkal együtt sem jelentenek mást, mint: a láb különböző elgörbüléseit, lefelé, befelé vagy kifelé), továbbá a strephypopodiáról és a strephanopodiáról szóló részleteket (ezek közül az egyik: a csontoknak lefelé való elcsavarodását jelenti, a másik pedig: a csontoknak felfelé egyenessé válását) - Homais ur a lelkére beszélt a vendéglő szolgájának, hogy operáltassa meg magát, felsorolt minden elképzelhető okot, a melyek a műtétet ajánlatosnak tüntették fel, s kimerítette egész ékesszólását, hogy rábirja Hippolyte-ot a jó tanács megszívlelésére.

 

- Alig fogsz érezni valami kis fájdalmat, ezt is csak talán; egy egyszerű szúrás az egész, annyi, mint egy kis érvágás; vannak tyúkszemek, melyeknek a kiirtása több fájdalommal jár.

 

Hippolyte, elgondolkozva, bután forgatta a szemét.

 

- Különben - folytatta a gyógyszerész - énrám nem tartozik a dolog! Én csak a te érdekedben beszélek! Tisztára emberbarátságból! Szeretném, barátom, ha megszabadulnál ettől az ocsmány sántikálástól, és az ágyék-tájéknak ettől a folytonos ide-oda himbálózásától, a mely, hiába beszélsz akármit, mégis csak nagyon megnehezíti a dolgodat.

 

Azután elmagyarázta neki, hogy mennyivel erősebb és fürgébb lenne, sőt azt is megemlítette, hogy mennyivel jobban tetszenék az asszonyoknak, a mire az istállószolga vigyorogni kezdett. Ekkor a hiúságánál támadta meg:

 

- Teringettét, hiszen férfi vagy! Hát hogyha szolgálnod kellene, ha el kellene menned a csatába?!... Eh, Hippolyte!...

 

És ott hagyta, de mialatt tovább ment, kijelentette, hogy nem érti ezt a makacsságot, ezt a vakságot, a melylyel Hippolyte a tudomány jótéteményét visszautasítja!

 

A szerencsétlen végre megadta magát, mert mintha egész összeesküvést szőttek volna ellene. Binet, a ki soha se avatkozott bele másnak a dolgába, Lefrançoisné, Artémise, a szomszédok, még maga a polgármester, Tuvache ur is, mindenki biztatta, bátorította vagy korholta, leszólta és szemére vetette a gyávaságát. De végül mégis csak egy igéret bírta rá, hogy elszánja magát a műtétre: az az igéret, hogy ez neki egy garasába se fog kerülni. Bovary még azt is magára vállalta, hogy a műtéthez szükséges gépet majd ő állíttatja elő, a maga költségén. Ez a nagylelküség legelőször Emmának jutott eszébe; és Károly igent mondott, megindultan dicsérve magában felesége angyali jóságát.

 

Károly, Homais tanácsainak illő figyelembe vételével, s nemcsak az asztalost foglalkoztatva, hanem a lakatost is, egy tok-félét készíttetett, mely körülbelül nyolcz fontot nyomott, s a melynek megszerkesztésénél a vassal, a fával, a bőrrel, a vaslemezekkel, a csavarokkal és a csavartokokkal éppen nem takarékoskodtak. A munkát háromszor is ujra kellett kezdeni, de végre Károly kijelentette, hogy a készülék most már használható.

 

Hanem, hogy tudja, melyik int kell felvágnia Hippolytenak a lábán, mindenekelőtt azzal kellett tisztában lennie, hogy ez a nyomorék láb a lőcslábak melyik fajtájához tartozik.

 

Hippolytenak a lábafeje majdnem egyenes vonalban volt a lábaszárával, de azért egy kissé befelé is meg volt görbülve, tehát: lólába, equipes-e volt, egy kis varus-szal súlyosbítva, vagy: csekélyebb varus-a, melyet azonban jelentékenyen súlyosbított a pes equinus. Hanem azért ezzel a lólábbal, mely csakugyan akkora, olyan széles és erős volt, mint egy ló lába, ezzel a ránczos bőrű, kemény inú, nyomorék lábbal, melyen hatalmas ujjakat lehetett látni, s melyen a fekete körmök mintha patkószögeket alkottak volna, Hippolyte, vagy mint Homais nevezte: a strephopodus, reggeltől késő éjszakáig úgy nyargalt, mint a szarvas. Minduntalan ott lehetett látni a piaczon, a mint hol az egyik, hol a másik szekér körül ugrált, előre vetve azt a támasztékát, mely nem volt olyan, mint a többi emberé. Ugy látszott, mintha ez a lába még erősebb volna, mint a másik. Minthogy sokáig szolgált, az idő folytán bizonyos erkölcsi képességeket szerzett, nevezetesen: türelmet és kitartást, és Hippolyte munkájának nehezebbik részét ezzel a lábával végezte el.

 

Minthogy lólábról volt szó, először is az Achillesről elnevezett nagy ínt kellett átvágni, és csak azután lehetett hozzáfogni a musculus tibialis anterior átvágásához, hogy a varus-tól is megszabaduljon; mert az orvos nem merte egyszerre megkoczkáztatni mind a két műtétet, sőt már előre remegett, attól való féltében, hogy hozzá talál érni valamelyik kényesebb tájékhoz, a melynek a helyét nem tudja pontosan.

 

Se Paré Ambrusnak, a mikor Celsius után, tizenöt század multán, először alkalmazta az ütőér közvetetlen elkötését, - se Dupuytren-nek, a mikor az agyvelő egy vastag rétegéből először vágta ki a fekélyt, - se Gensoulnak, a mikor először hajtotta végre azt a műtétet, melylyel az állkapocs egész felső részét eltávolította: nem dobogott annyira a szíve, nem reszketett annyira a keze, nem volt oly izgatott egész lelkivilága, mint Bovary urnak, mikor tenotom-jával - ínvágó műszerével - a kezében, Hippolytehoz közeledett. És, mint a kórházakban, egy közeleső asztalon egész halom tépést és viaszos fonalat lehetett látni, továbbá sok kötőeszközt, egy egész gúla kötőeszközt, annyi kötőeszközt, a mennyi a gyógyszertárban csak felkutatható volt. Mindezt Homais ur áldozta a tudomány oltárára, Homais ur, a ki már kora reggel óta készülődött a műtétre, egyrészt azért, hogy bámulatba ejtse a sokaságot, másrészt azért, hogy az ünnepies alkalomnak megfelelő külsőségekből semmi se hiányozzék. Károly átszurta a bőrt; valami száraz recsegést lehetett hallani. Az ín át volt vágva, a műtét véget ért. Hippolyte nem tudott hová lenni meglepetésében; oda hajolt Bovary kezéhez, hogy csókkal borítsa.

 

- Hé, maradj nyugodtan! - szólt a gyógyszerész. - Későbben majd kifejezheted a hálát, melyet jóltevőd irányában érzesz, de most ne mozdulj!

 

És kiment, hogy elbeszélje az eredményt annak az öt-hat kiváncsi embernek, a kik az udvarban ácsorogtak, s a kik azt képzelték, hogy Hippolyte azonnal meg fog jelenni, egyenesen járva. Károly ezalatt bele tette betege lábát a gépbe, aztán haza ment. Emma, a ki csupa aggodalom volt, a kapuban várta. A nyakába ugrott férjének; asztalhoz ültek; Károly sokat evett, s evés után fekete kávét is kívánt, pedig ezt a kicsapongást csak vasárnap szokta megengedni magának, a mikor vendégek voltak nála.

 

Az est nagyon vidáman telt el; sokat beszélgettek, terveket szőttek és várakat építettek a levegőbe. Megvitatták, hogy, ha majd a közel jövőben beköszönt a jószerencse, miképpen kell átalakítani a házat, s megállapították, hogy mi mindent fognak vásárolni. Károly már szinte látta, hogy nemsokára mennyire meg fog növekedni a tekintélye, milyen sokat fog keresni, s milyen boldogan fog élni szerető feleségével; Emmát pedig máris boldoggá tette, hogy egy uj, egészségesebb, jobb érzésben talál felfrissülést, s hogy végre egy kicsit szeretni kezdi ezt a szegény fiút, a ki őt annyira imádja. Egy pillanatra eszébe jutott Rudolf, de ujra Károlyra pillantott: és meglepetve vette észre, hogy Károlynak a fogai nem csúnyák.

 

Már az ágyban voltak, a mikor Homais ur, a szakácsné tiltakozása ellenére, egyszerre csak berontott a szobába, egy frissen teleírott papirlappal a kezében. A czikkely volt, melyet a Roueni Lámpás-nak szánt. Elhozta nekik, hogy olvassák el.

 

- Olvassa fel! - szólt Bovary.

 

Homais olvasni kezdte:

 

- "Amaz előítéletek daczára, melyek hálóként borítják Európa arczulatának egy jelentős részét, a fölvilágosodás szövétnekének fénye kezd elhatolni a legszerényebb falvakba is. Igy történt, hogy kedden kis helységünk, Yonville, egy, az emberbarátság nézőpontjából is rendkivül tiszteletreméltó sebészi kisérletnek volt a színhelye. Legjelesebb gyakorló orvosaink egyike, Bovary ur..."

 

- Ó, ez sok! ez sok! - szólt Károly, a ki a megindulástól majdnem sírva fakadt.

 

- Dehogy sok!... ez a legkevesebb, a mit érdemel... "megoperált egy lőcslábat..." Azért nem használtam a tudományos technicus terminust, mert, tudja, egy ujságban... mindenki nem értené meg; a tömegnek egészen másképpen kell írni...

 

- Persze! - szólt Bovary. - Csak folytassa.

 

- Az utolsó mondatot ujra kezdem - szólt a gyógyszerész. - "Legjelesebb gyakorló orvosaink egyike, Bovary ur, megoperált egy lőcslábat, bizonyos Tautain Hippolyte istállószolgáét, a ki huszonöt év óta szolgál az Arany oroszlán-hoz czimzett vendégfogadóban, mely a Főtéren épűlt és özvegy Lefrançoisné asszony tulajdona. A kisérlet ujsága és az az érdeklődés, mely a kór-alany személyéhez fűződött, olyan nagy közönséget vonzott a műtét színhelyére, hogy közvetetlenül az esemény előtt a vendégfogadó küszöbén valósággal összetorlódott a nép. A műtét különben úgy folyt le, mintha varázslat történt volna; a bőrön alig egy pár csepp vér jelentkezett; azt lehetett volna mondani, hogy a lázadó ín, végre, engedett a tudomány erőfeszítésének.

 

Sajátságos, de igaz, (magunk is, de visu, erősíthetjük), hogy a beteg egyátalán semmi fájdalomról nem panaszkodott. Állapota, ez ideig, a képzelhető legjobb. Minden arra vall, hogy igen rövid időn lábra áll; és - ki tudja? - talán már a legközelebbi népünnepen ott láthatjuk a mi derék Hippolyte-unkat a tánczolók között, egy csapat vig ficzkó társaságában, a mint jókedvével, fürge mozdulataival és vidám bokázással egybekötött ugrándozásával szemmelláthatóan bizonyitja be minden kételkedőnek, hogy tökéletesen meggyógyult! Azért tisztelet, becsület a nagylelkü tudósoknak! Tisztelet, becsület a fáradhatatlan kutatóknak, a kik éjjeleiket embertársaik sorsának javitására, szenvedéseik enyhitésére szentelik! Éljenek! Háromszor kiáltsuk, hogy: éljenek! Nem az az eset-e ez, a mikor föl kell kiáltanunk, hogy: a vakok látni fognak, a süketek hallani fognak, és a sánták járni fognak! Csakhogy a mit a vakbuzgóság hajdan kiválasztottjainak igért, azt a tudomány ma beváltja, mindenek javára. Időnkint értesiteni fogjuk olvasóinkat ennek az oly nevezetes gyógykezelésnek további fázisairól és egész lefolyásáról."

 

Hanem azért öt nappal később Lefrançois mama halálra rémülten szaladt át az orvoshoz, így kiáltozva:

 

- Segitség! Mindjárt meghal!... Jaj, mit csináljak?... Jaj, szegény fejem!...

 

 

(Ambrus Zoltán fordítása)