Mátyás király 1458-as budai bevonulása alkalmából a városi tömlöcben őrzött foglyokat
szabadon bocsátották. Ugyanez történt 1461-ben, amikor jövendőbelije, Katalin meg-
érkezett, és tavaly, amikor esküvőjüket megülték. A városi tanács nemigen örült annak,
ha ilyenformán nyertek kegyelmet a bűnösök, ezért igyekeztek kerülni az ítéletek meg-
hozását a királyi bevonulások és ünnepélyek alkalmával.
Idén azonban nem tehettek kivételt, bármennyire is szerettek volna: egy fiatal suhan-
cokból álló tolvajbanda hetek óta fosztogatott Budán. Eleinte csak a piacnapokon csap-

tak le a kofákra és a kereskedőkre, a mulatozó emberekre, később azonban vakmerőbbé
váltak: üzletekbe, polgárházakba is betörtek, erőszakoskodtak a farsangi forgatagban,
hogy aztán az őket kergető poroszlók elől a külvárosok szövevényes utcarengetegében
nyerjenek egérutat.
Február elején végül sikerült elkapni őket, mind a hatukat. Elárvult csavargók voltak,
vezérük, Bertold épp csak húsz nyarat látott, a többiek annyit sem, tizennégy-tizen-
öt évesek lehettek. Vezetőjüket kötél általi halálra ítélték, a másik öt vádlott esetében
azonban a tanács fiatal korukra való tekintettel kegyelmet gyakorolt. E nagyvonalúság
a következő, enyhébb büntetés kiszabásában nyilvánult meg: bilincsben, három egymást
követő piacnapon két-két órára pellengérre kellett állniuk, ahol naponta kétszer meg-
vesszőzték őket. Bertoldot kivégzése napján nyakukon kötéllel egymáshoz kötözve (ez
jelezte, hogy nekik is a háromfán lenne a helyük) kellett a bitóhoz kísérniük, hogy tanúi
legyenek halálának, utána pedig örökre elhagyják a várost.

Az ítélet tehát megszületett, ám közben a király bejelentette érkezését. A foglyok
megkönnyebbültek, hogy kegyelem vár rájuk, de Jajca megvívása ide, diadalmas boszniai
hadjárat oda, Mátyás nem volt kegyes kedvében. Sőt mi több, ő maga ragaszkodott az
ítélet végrehajtásához, amikor február 15-én törvényt ült Budán. Közeledett koronázá-
sa napja, melyre a világ minden részéről várták a vendégeket és külországi hatalmasságo-
kat. Példát kellett statuálni, hogy elrettentsék a gonosztevőket.
Így hát Marcus és segédei felpakolták a létrát, köteleket, kampókat, elfogyasztották
a meglehetősen kedvetlen és étvágytalan Bertolddal a hóhérvacsorát (vagy ahogy a né-
metek mondták: Henkermahlzeitot), és tudva, hogy a király is jelen lesz, úgy készültek
a kivégzésre, mintha az lenne életükben az első.
Az elítéltet lóhoz kötve vitték ki a városból, társai egymáshoz kötözve követték. Any-
nyian tartottak velük, hogy a Galgenberg szélesen elterülő, lapos dombjának tetején
teljesen letaposták a havat, a háromfa körül pedig alig maradt hely, hogy munkájukat
elvégezzék.
– Akasszák e bűnöst új kötéllel a bitó közepére, olyan magasságba, hogy a feje csak-
nem a bitót érje! Úgy szorítsa nyakát a kötél, hogy meghaljon és ott pusztuljon! Testét
a kötélről le nem vehetik, el nem temethetik, a bitón hagyva a levegő madarait táplálja,
és így tűnjön el e földi világból! – harsogta el újra az ítéletet a bíró. – Büntetése elretten-
tésül és figyelmeztetésül szolgáljon mindazok számára, kik a törvényt megszegik!

Bertold szó nélkül és egykedvűen várta sorsa beteljesedését. Az sem hatotta meg,
hogy – mintha az akasztás nem lett volna épp elég szégyenletes halál – a bitó közepére,
és a lehető legmagasabbra kötik fel, külön is fokozva halála gyalázatát. Menekülni nem
menekülhetett, azt az örömöt viszont nem adta meg a nézőközönségnek, hogy megbán-
ja vétkeit. Marcus beszélt vele még a tömlöcben, és megígérte, hogyha nyugton marad,
gyors halála lesz. Minek nehezítsék meg egymás dolgát? Így sem volt egyszerű egy akasz-
tást végrehajtani.

A három öl magasan lévő keresztgerendához széles létrán kellett felmászni, amin
elfért a hóhér és az elítélt. Bármennyire vigyáztak a csaknem négy öl hosszú létrára,
bármilyen erősre készítették, az hajlott, nyeklett, mozgott. Ezen vonszolta a magas-
ba a halálra cseppet sem vágyó áldozatot úgy, hogy míg ő pár fokkal magasabban állt, és
a gallárjánál fogva húzta felfelé, az a létrának háttal araszolt, hátrakötött kézzel, sarkaival
keresve bizonytalanul a fokokat. A rövid kötél már fenn volt a helyén, és ha az elítéltet
maga mellé rángatta a létrán, a nyakába vetette a hurkot, meghúzta, majd egy jól irány-
zott mozdulattal megtaszította. Innentől már végképp a szerencsére volt bízva, meddig
tart a szenvedés. Hosszabb kötelet használva a lendület és a zuhanás hatására legtöbbször
eltörött az áldozat nyaka. Ha viszont rövid kötelet írt elő az ítélet, garantált volt a per-
cekig tartó fuldoklás. Ezen úgy tudott könnyíteni, hogy már azelőtt kitörte az áldozat
nyakát, hogy lelökte volna, ám Bertold, ahogy nyakára került a hurok, ránézett, leköpte,
s mielőtt ellökte magát a létrától, azt ordította:
– Felettem egy hóhér ne gyakoroljon könyörületet!
Sokáig fuldoklott, de nem annyira sokáig, hogy a nézőközönség háborogni kezdjen,
és őt hibáztassa, mert rosszul végzi a munkáját. Marcus közvetlen elődje egy alkalommal
túl gyenge kötelet használt: az áldozat lezuhant, lábait törte. Másodjára is felkötötték,
de ekkor a tömeg már fenyegetően oda-oda szólogatott a hóhérnak, aki talán ezért ismét
hibázott: az elítélt ismét leesett, ám ezúttal nyakát szegte és meghalt. Akárcsak a hóhér,
akit trehány munkájáért ott helyben fellógattak, ráadásul fejjel lefelé, hogy legyen ideje
gondolkodni azon, hol hibázta el az életét.