Különleges filmet mutatnak be a hazai művészmozik, egy vadonatúj műfajjal tesztelve a filmrajongó közönség nyitottságát. Az Opera! minden szempontból átlépi a klasszikus operafilmek kereteit, ugyanakkor egy egész sor ismert (túlnyomó részben olasz) operát is megidéz, némelyiket egész áriákkal, díszletekkel, animációval, vagy akár színpadi megjelenítéssel. Hogy miről is szól ez a film? Hát leginkább magáról az operáról.
Maga a történet a világirodalom egyik nagy toposza: Orfeusz leszáll a halál birodalmába, hogy visszakapja halott szerelmét, Eurüdikét. Élet és halál, emberi és isteni szférák találkoznak össze, s mindezt egy éppen arra tévedt taxisofőr köti össze. Kerettörténet is van hozzá, de ez csak a film legutolsó képsoraiban derül ki, addig csak furcsa, a látványhoz és a sztorihoz kevéssé kapcsolódó, realisztikus flash-ek (egy régi lemezjátszó, egy telefon, egy lakás apró részletei) utalnak arra, hogy egy további értelmezési réteg bujkál a képsorok mögött.
A 2024-ben készült, és a 2025-os római filmfesztiválon levetített mozi minden szempontból különleges. Az alkotópáros, Davide Livermore rendező és Paolo Gep Cucco kreatív tervező már több operaprodukcióban dolgozott együtt. Livermore jelenleg a genovai Teatro Nazionale igazgatója, korábban a milánói Scala több híres produkcióját rendezte, olyan sztárokkal dolgozott együtt, mint Luciano Pavarotti, Plácido Domingo, José Carreras, Zubin Mehta, Mirella Freni vagy Riccardo Chailly. Paolo Gep Cucco nagyszabású operaelőadásokhoz, fesztiválokhoz és nemzetközi sportesemények nyitó vagy záró show-jához tervezett valós vagy virtuális látványvilágot. Mindkettőjüknek ez az első filmje, de elég nagy tétben fogadnék rá, hogy nem az utolsó.
Az Opera! ugyanis olyan zenei- és látványvilágot nyújt, amely az első percben behúzza a nézőt, de az utolsó snitt után még jó ideig nem ereszti el. A sokféle helyszínt és több szférát összekötő látványvilág titka a virtualitás: csaknem az egész mozit egyetlen kisebb stúdióban forgatták le. A digitális díszletezés gyakorlatilag nem ismer lehetetlent, a greenboxban forgatott jelenetek között van, amelyik a Sin City látomásos világát idézi fel, másutt a papíranimáció eszközével szellemes idézőjelekbe teszi Pillangókisasszony drámáját, vagy térdig érő vízben, esőben, tenger mélyén, ipari mosógépben és egyéb fura helyeken játszódó jelenetekkel sokkolja a maradibb filmnézőket. A pazar látványhoz persze az is hozzátesz, hogy a jelmezeket Dolce & Gabbana tervezte, így egy pillanatra sem unatkozhatunk.
A bravúros vizualitást ráadásul egy ugyanilyen parádés szereposztás egészíti ki. Az Orfeuszt alakító Valentino Buzza eddig inkább színpadon szerepelt, de néhány filmes alakítás is van már mögötte; remek színészi vénájú hőstenor, aki a humorral is tud mit kezdeni. Eurüdiké szerepében az etiópiai származású, gyönyörű szopránénekes, Mariam Battistelli arca, mozdulatai, hangja szó szerint elvarázsolja a nézőt, de korántsem annyira, hogy megfeledkezzen a többi szereplőről: a kilencvenes évek végén a Miss Italia versenyen dobogós helyezést kapott olasz színésznő, Caterina Murino, az Almódovar filmjeiből jól ismert, markáns arcélű spanyol Rossy de Palma, az uruguayi basszbariton, Erwin Schrott Pluto szerepében, a kevésbé ismert, de zseniális bohóc, Sax Nicosia, vagy a nyolcvan felé közeledő, de még mindig leírhatatlanul nőies és elegáns Fanny Ardant mint Proserpina, az Alvilág úrnője, egészen elképesztő csapatot alkotnak. A rendezőpáros egyike, David Livermore is remek epizódszereplő. Ám a legkarakteresebb figura a taxisofőrt, az al- és felvilágok között furikázó Kharónt játszó Vincent Cassel, aki a mozi marketingszövegével ellentétben egyáltalán nem mellékszereplő, hanem kulcsfigura: az antik görög kórus és a narrátor egy személyben.
A nyitójelenet (nyitány?) látványát Giorgio de Chirico metafizikai festményei ihlették, egy széles lépcsősoron, az esküvői vendégek körében várja szerelmét Orfeusz, amikor egy hirtelen odakanyarodó oldtimerből kiszáll Pluto, és lelövi Eurüdikét. Eddig követhető a sztori a mítosz síkján, ezután Orfeusz – Kharón segítségével – elindul az Alvilágba, a Hotel Hadész felé, ahol rengeteg víz, szürreális figurák és egy telefon várja. Innentől inkább nem spoilereznék, legyen elég annyi, hogy a tragédia, a krimi, az opera buffa, Madách és Goethe, posztmodern és szürrealizmus mind-mind része a nagy egésznek, és az Alvilág bugyraitól a metafizika kopár hegycsúcsaiig minden szintet bejárunk. Szimbólumok özöne kíséri a cselekményt, ezek közül az érzelmek áradását jelképező víz a legerősebb, de lépten-nyomon találunk megfejtenivalót.
Mindeközben állhatatos kísérőnk a zene, Händeltől Verdiig, Puccinitől Vivaldiig, sőt még a Frankie Goes To Hollywood ikonikus dala és néhány hatvanas évekbeli olasz popsláger is elhangzik. (Nem véletlen, hogy a Wagner-féle operai vonulat teljes egészében kimaradt: a lét kérdései nem az északi mitológia tragikumában, hanem a mediterrán lélek érzéseiben fogalmazódnak meg.) Mégsem veszünk bele a zenei káoszba, hiába röpködnek papírpillangók a Pillangókisasszony nagyáriája alatt, vagy süllyednek házak a Bohémélet jelenetében, mert dallamról dallamra jutva elég hamar megértjük: nem egy zanzásított, felkönnyített operairodalom-összefoglalót kapunk, hanem valamiféle átfogó magyarázatot arra, hogy van-e létjogosultsága az operának a 21. században, miért érdekes nekünk ez az egész divatjamúlt színpadi műfaj, mit kereshetünk benne.
Erre a film elég egyszerű választ kínál: mítoszokat, nagy történeteket, amelyekkel a hétköznapi személyes érzések és sorsfordulatok közös élménnyé magasodnak. Olyan érzések kifejezését a zenében, amelyek nem korhoz, nem helyhez, hanem az ember alapkarakteréhez kapcsolódnak. Az opera műfaja évtizedek óta már csak egy igen szűk réteg számára vonzó. Livermore és Cucco filmje azonban képes visszahozni a divatba, izgalmassá és aktuálissá tenni a lírai mesélést, a szíveket megindító bel canto zenei tradíciót. A mozi végén előbújó kerettörténet pedig a világok közötti átjárást hirtelen nyugvópontra juttatja, utólag magyarázatot adva a grandiózus látomás minden egyes pontjára. És ha előbb nem, itt végleg bizonyosságot nyer: az opera örök.
Götz Eszter
