Gintli Tibor
„András írása szerint való szent evangyéliom”
Visky András: Kitelepítés, Jelenkor Kiadó, Budapest, 2022., 440 oldal
A Kitelepítés legmeghatározóbb olvasói tapasztalata számomra az a szokatlan viszony, amely az elbeszélés tárgya és az előadásmód közötti termékeny feszültségként határozható meg. A regény cselekményének középpontjában a Visky család munkatáborban töltött éveinek eseményei állnak, amelyek – aligha szükséges hangsúlyozni – képtelenek és sokszor borzalmasak.
Az elbeszélői hang legmarkánsabb regiszterét ennek ellenére egyfajta sajátos derű jellemzi, amely a szöveg egészének karakterére döntő befolyást gyakorol.
A regény hatásának egyik titka minden bizonnyal ez az egyedi hangnem, amelyet különössége miatt nem könnyű megnevezni. Talán leginkább az olyan oximoronszerű szókapcsolatok látszanak alkalmasnak a leírására, mint a remény nélküli derű, a rezignált boldogság vagy ezek inverzei: derűs reménytelenség, boldog rezignáció. Ez a viszonyulás aligha független az elbeszélés szeretet-elvű szemléletmódjától, amelynek keresztény indíttatását a cselekmény és a narrátor szólama explicit, a szöveg struktúrájának Bibliát imitáló szerkezete pedig implicit módon jelez. A megalkotott narratíva elutasítja a történtek elbeszélését egyfajta virtuális bosszúként felfogó írói magatartást, és a keresztényi megbocsátás szellemében szólal meg. A beszédmódot jellemző sajátos derű másik forrása minden bizonnyal az a szövegben gyakran megjelenő meggyőződés, melynek értelmében az ember lélekben a legkegyetlenebb rabság idején is szabad maradhat.
A hangnem összetettsége részben a stílusszintek és nyelvi regiszterek gazdagságából fakad. Ebben a sokféle komponensből összegyúrt, mégis természetesnek ható elbeszélői nyelvben jól megfér egymással a gyermek naiv gondolkodásmódját felidéző nyelvi réteg és az elmélyült reflexió, az élőszóra emlékeztető oldott beszédmód és a biblikus emelkedettség, a szinte már szlengszerű, „laza” szóhasználat és az enigmatikus sűrítettség.
Ennek a komplex beszédmódnak fontos komponense a komikum, amelynek számos változatával találkozhatunk a szövegben.
Legtöbbször talán a szelíd irónia formájában jelenik meg, amely csak az állami terror képviselőinek színre léptetésekor vált élesebb változatra, de a humor szintén kiemelten fontos alkotóeleme az elbeszélés nyelvének.
A humor és a humorba hajló, szelíd irónia már pusztán azért is kitüntetett figyelmet érdemel, mert olyan komponense az elbeszélésnek, amely látványosan eltér a bibliai imitációnak a regény struktúráját egyebekben alapvetően meghatározó tendenciájától. A szövegben megjelenő bibliai idézetek csak még szembetűnőbbé teszik a regény komikumot preferáló hangneme és a biblikus nyelv közötti távolságot. A Biblia szövege – legalábbis az én olvasatomban – kevés humorérzékről árulkodik, Jónás próféta könyvén kívül nem is tudnék több olyan szakaszt felidézni, amelyben a komikum meghatározó szerepet játszik. Lehetséges, hogy a bibliai exegézis avatott szakértői más humoros történetekről is tudomással bírnak, de a Biblia könyveiben a humor és a komikum aligha játszik meghatározó szerepet, a narráció hangnemét pedig bizonyosan nem alakítja számottevő módon.
A komikum regénybeli szerepének kérdésénél több okból is érdemes kicsit hosszabban elidőzni. Egyrészt azért, mert az elbeszélői hang és az elbeszélt tárgy korábban említett termékeny feszültsége, a regény egyik legkarakteresebb narratív sajátossága jórészt a komikus hangnemváltozatok jelenlétének köszönhető. Másrészt fontos szerephez jut annak a virtuóz teljesítmények az elérésében, amely abban áll, hogy az a szöveget átszövő utalásrendszer, amelynek köszönhetően szinte minden cselekménymozzanat mögött valamilyen bibliai párhuzam sejlik föl, nem válik unalmassá vagy túlhajtottá. A humor ugyanis nem hagyja érintetlenül a Bibliára vonatkozó rájátszásokat, a családtörténet biblikus párhuzamok alapján történő értelmezését sem, mert ezekben az analógia-teremtésekben gyakran megjelenik az elkülönböződés játékos reflexiója is.
A humor meghatározó jelenléte, a sokféle formában és kiterjedt módon imitált, a Biblia beszédmódjától látványosan elütő volta felveti a szöveg, illetve a narrátor istenhitez fűződő viszonyának kérdését. A Visky család mindennapi életét és önértelmezését egyaránt alapvetően meghatározza, hogy az apa református lelkész. A „Sola scriptuta” elvét követve erkölcsiségüket és identitásukat a Biblia szövegére alapozzák, amelyet napi rendszerességgel olvasnak és folytonosan citálnak. Mindebből azonban hiba lenne azt az elhamarkodott következtetést levonni, hogy a család és az elbeszélő istenhitét az intézményesült felekezeti vallásgyakorlat jellemezné. Még az apa hite sem helyezhető el megszorítások nélkül ennek keretei között, jóllehet lelkészi hivatása miatt a vallásgyakorlat intézményes formái természetszerűleg hozzátartoznak hitének megéléséhez. Másfelől azonban egy olyan református vallási mozgalom, a bethánizmus követője, melyet a hivatalos egyház képviselői nem néztek jó szemmel, s az is kiderül a regény szövegéből, hogy a családfőt saját egyházi vezetői jelentették fel a Securitaténál. Ez utóbbi tény valószínűleg nem magyarázható csupán az egyházi vezetés hatalommal kollaboráló magatartásával, hanem az újító vallási mozgalmak mindenkori sajátos helyzete is tükröződik benne. Ezekre a kezdeményezésekre az egyháztörténet tanúsága szerint már a korai középkor óta rendre rávetült az eretnekség gyanúja, ami kétesélyessé teszi jövőjüket: vagy kivívják maguknak a hivatalos egyház szentesítését, vagy eretneknek nyilvánítják őket. Az apa istenhitének sajátos, nem egészen a hivatalos teológia szellemét tükröző természetét bethánista meggyőződése mellett feleségéhez fűződő viszonya is jelzi:
„Apánk teljes szívéből, teljes lelkéből és teste minden erejével szerette az Anyánkat, pontosan úgy, ahogyan az első parancsolat írja elő, csakhogy a törvény az Örökkévalót parancsolja ezzel a szerelemmel szeretni, márpedig Apánk előtt a szerelem első törvényéről nem Isten, hanem Anyánk sejlett fel” (13/9).
Ebben a szerelemi kapcsolatban a testi vonzalom intenzitása is túllépni látszik azon a mértéken, amit a hivatalos egyházi tanítások még elfogadnak és helyeselnek.
A Biblia szövegén alapuló családi önértelmezés legfontosabb képviselője az apa távollétében az anya, akinek hite még több sajátos, az intézményes vallástól elütő mozzanatot mutat. A fogolytáborban közösen olvassák a Szentírást, amelyet az anya a kitelepített család egyetlen otthonának nevez (263/497). Ez az erős kötődés ugyanakkor nem tartja vissza őket attól, hogy a Károli Biblia archaikus nyelvi fordulatain mulassanak: „a mi istenünk idegenmagyarul beszél hozzánk, ilyen Isten jutott nekünk, legyünk hálásak, hogy egyáltalán van istenünk, mondja Anyánk, ne húzzuk az orrunkat, egy beszédhibás isten, de isten, az napokban, mikoron bírák ítélték vala, éhség lőn a földön, valahogy így beszél a mi szegény Istenünk, minden szava szent és egy kicsit vicces, Péter testvér összetört szavaihoz hasonlítanak, Péteren eszünkbe sem jut nevetni, Istent viszont kikacagjuk, még Anyánk is elmosolyodik olykor” (170/298). A szövegben megjelenő istenkép sokkal emberibb vonásokkal rendelkezik, mint az intézményesült vallások istene, szinte családtag számba megy, ezért aztán cselekedetei akár kritizálhatók is: „így beszélt az Úr Ábrahámhoz, fölülről lefelé, egy kicsit magabízóan” (284/539). Ez a szöveghely megkérdőjelezni látszik az Isten iránti feltétlen tisztelet és alázat elvét, amikor hierarchikus, fölérendelt pozíciójára az önhittség árnyékát vetíti. Nemcsak mindenható mivolta, olykor puszta létezése is megkérdőjeleződik. Az elbeszélő úgy véli, hogy még az édesanyát is elfogta olykor a kétely:
„na, igen, neki most Istenre kellene támaszkodnia, gondolja Anyánk az árokparton, de hát ahhoz Istennek léteznie kellene” (271/514).
Az Isten létezésével kapcsolatban fel-felmerülő kétely az elbeszélőt még inkább jellemzi. A szövegben körvonalazódó istenhit az intézményes vallások felől szemlélve olykor blaszfémikusnak vagy eretnekgyanúsnak tűnhet. Az én olvasatomban ugyanakkor éppen ezek a jellegzetességei teszik elevenné, intenzívvé és személyessé. A hit a regény értelmezésében nem birtokolható adottság, hanem állandó feladat, állandó erőpróba. A hitnek ez a nyitott, intézményes formalitásoktól mentes felfogása a másik oka annak, hogy az állandósuló bibliai allúziók nem terhelik túl a regény szövegét.
Az elbeszélés narratív poétikája az értelmezés vonatkozásában is a nyitottságra törekszik, a narrátor nem siet megelőzni az olvasót az események interpretálása terén: „életünk forgatókönyvének nem mi vagyunk sem a szerzői, sem a főszereplői, sem a rendezői, és végül az értelmezői sem” (347/651).
Az olvasói aktivitás számára több narratív eljárás is nagy teret enged. Az egyik ilyen megoldás a szereplői elbeszélő nézőpontjának kezelése. A regény narrátora a felnőtt András, aki gyermekkori élményeinek elbeszélése során többnyire saját egykori szereplői perspektíváját juttatja érvényre. Ez azonban nem jeleni azt, hogy a gyermekkori nézőpontot ne módosítaná, árnyalná a felnőtt elbeszélő jelenbeli látásmódja. A szereplői fókusz érvényességének finom korlátozását, módosítását a szerző nem a saját kompetenciáját, kiterjedtebb tudását hangsúlyozó narrátori szerepkör alkalmazásával oldja meg. Az „akkor még nem értettem, ma már tudom” típusú szereposztás egyáltalán nem jellemző a narrációra. Az elbeszélő én nem korrigálja kommentárszerűen a szereplői én nézőpontját: a módosult fókuszt a gyermeki perspektíva megjelenítése során többnyire a narrációban érvényesülő humor vagy szelíd irónia érzékelteti. A gyermeki nézőpont előtérbe helyezése arra utal, hogy a narrátor magatartását az egykori eseményeknek újraélésszerű felidézése jellemzi.
A múltbeli történés a belehelyezkedő átélés nyomán szinte ismét jelenvalóvá válik, miközben az elbeszélő én mégsem azonosul maradéktalanul a szereplői énnel.
Ahogy említettem, ez a különbség általában nem explicit kijelentések formájában válik érzékelhetővé, többnyire inkább sejtetett, mint kimondott. A módosult nézőpont legnyilvánvalóbb jele az a rezignáltan derűs hangnem, amely az elbeszélő szólamát jellemzi. Bár nem állítható, hogy szenvedéseik idején a humorérzék kiveszett volna a családból, ha azonban a gyermek András nézőpontja módosulás nélkül jutna érvényre a narrációban, aligha lehetne ilyen kiterjedt hatókörű. A kisfiú az események idején nyilvánvalóan traumatizált, hiszen állandósuló szorongása miatt éjszakánként rendszeresen bepisil. Ezt a szereplői pozíciót aligha jellemezné a nyugodt derűnek, a belső békének az az állapota, amely a szöveg beszédmódjának meghatározó eleme.
Az egykori és a jelenbeli nézőpont közötti eltérések explicit megfogalmazásának hiánya miatt ugyanakkor korántsem dönthető el minden esetben, hogy a megjelenített gyermekkori perspektívához miként viszonyul a felnőtt narrátor. A humor, de még a szelíd irónia sem jár szükségszerűen távolságtartással, ezért nem tudható pontosan, hogy az átalakult nézőpont mennyiben fedi az egykorit, illetve mennyiben tér el tőle. Ezekre a kérdésekre az olvasó csak az adott szöveghelyet a narratíva egészének kontextusába helyezve próbálhat meg választ keresni.
Az értelmezés felszabadításához a mozaikos-epizodikus szerkesztés, az elbeszélés töredezettsége szintén hozzájárul. A szereplői és az elbeszélői nézőpont még az összefüggő narratív struktúrák esetében sem tekinthető állandónak. Ugyanakkor utóbbiak a folytonosság nagyfokú érvényesülése miatt több lehetőséget kínálnak az átalakulás folyamatának nyomon követésére. Az epizodikus, mozaikos struktúra esetében a szereplő perspektívája inkább pontszerű alakzatokat képez, a nézőpont jelzéseit az egymással szorosan össze nem függő cselekményelemek hiátusai izolált mozzanatokká teszik. Mivel az elbeszélői én megnyilvánulásai a szereplői én megjelenítéséhez tapadnak, a narrátor nézőpontváltozásai sem folyamatként, hanem fragmentumok sorozataként állnak elénk. A mozaikos szerkezetű szöveg sokkal inkább ellenáll a világos tendenciák feltárására törekvő olvasói stratégiának, mint az összefüggő narratíva. Különösen igaz ez abban az esetben, ha mindez az időrend tisztázatlanságával párosul. A Kitelepítés elsősorban nem azzal kezdi ki a lineáris időrendet, hogy az elbeszélés jelentősen átrendezné az események sorrendjét, hanem azzal, hogy néhány fontos fordulópont kivételével tulajdonképpen mellőzi az időbeli sorrend jelzéseit. Az apa letartóztatása, a kétszeri kitelepítés, a tábor felszámolása, majd későbbi elhagyása olyan események, amelyek pontosan elhelyezhetők az időben; s az olyan történések is egyfajta szakaszhatárt képeznek a cselekményben, mint Ferenc megvakulása vagy az anya tetszhalála, ugyanakkor az elbeszélt események többségének egymáshoz viszonyított időbeli helyzete nem határozható meg. A felidézett emlékképek mellérendelő szerkezetbe rendeződnek, kapcsolatukat az emlékezet asszociatív működése hozza létre, amely jórészt független az események időrendjétől. Ez a narratív struktúra megfelel a szereplők táborbeli időtapasztalatának:
"egyik évszak jön a másik után, ahogy elő van írva, a vonuló felhőkkel változunk mi is, de nem éppen jó irányba, a fogság ideje viszont mozdulatlan, hiába telnek az évek'' (318/599).
Az emlékképek egy-egy eseményt ábrázolnak jelenetszerűen vagy egy-egy különös, markáns alakot állítanak a középpontba. A szereplők felidézett szavait az elbeszélő többnyire nem kommentálja, nem jelzi, hogy az adott helyzetről, valamint általában az emberi létezésről megfogalmazott gondolataikhoz miként viszonyul. Ennek köszönhetően az akárcsak egy-egy epizód erejéig hallható szereplői szólamok önállósága megnő, hiszen a narrátor nem törekszik arra, hogy véleményt nyilvánítva róluk mintegy alárendelje őket saját szólamának. A szereplői nézőpontok érvényességének hatóköréről alkotott vélemény tehát ismét csak az implicit szerző nézőpontját (re)konstruálni hivatott olvasói döntések függvényévé válik. Olykor viszonylag könnyen értelmezhető, hogy milyen viszony áll fenn a szereplői megnyilatkozás és az elbeszélő szemléletmódja között. Simfről, a táborokat megjárt öreg parasztemberről, aki a tábor felszámolása után falusi lakhelyükön segíti a családot, megtudjuk, hogy leginkább csak arra a számra hallgat, amelyet fogsága idején viselt.
„[S]aját nevét […] viszont könnyen elfelejti, még szerencse, mondja, egy név teher, mérhetetlen hosszúságú történet tekergőzik benne, a történetek pedig félrevezetők, azt a látszatot keltik, hogy megyünk valami felé, ha már jöttünk, ugye, valahonnan, pedig csak az egyik lágerből jövünk a másik lágerbe” (370/688).
Ha a regény struktúrájára tekintünk, megvalósulni látjuk a valahonnan valahová tartó történet elvét felfüggesztő narratívát, ami arra enged következtetni, hogy ez a szereplői megnyilatkozás nem áll távol az elbeszélőnek tulajdonítható állásponttól.
A női vadászpilóta, Nadia egyik beékelt elbeszélésének narrátori nézőponthoz viszonyított pozíciója már talányosabb. Ebben arról a görcsös nevetésről számol be, amelyet a cellatársaival élt át a börtönben: „valaki elkiáltotta a cellában, ember küzd és bízva bízzál!, mire mindenkiből kitört a röhögés, a cella kövén fetrengtünk és nem bírtunk leállni, bejöttek ránk az őrök, gumibotokkal vertek, egyszerre tört rátok a havi vérzés, az úristeneteket!, de mi tovább kacagtunk, nyerítettünk és visítoztunk, ott a börtönben tanultam meg teljes szívemből és teljes lelkemből nevetni, bizony, ott számoltam le egyszer és mindenkorra a reménnyel” (313–314/592). Ha az elbeszélésmód rezignált derűjére tekintünk, bizonytalannak mutatkozik a szereplői és az elbeszélői nézőpont távolsága. A nevetés szinte hisztérikus jellege és az elbeszélés nyugodt tónusa inkább távolságot sejtet; a rezignáció, a reményről való lemondás ezzel szemben inkább rokon vonásnak mutatkozik, különösen, ha a narrátor ilyen megnyilatkozásaival olvassuk össze:
„a lágerben született gyermekek járnak mindig a legjobban, hazamennek egy még nagyobb lágerbe és meglepetések nélkül nőnek fel, tudják, hogy nem szabad tartósan boldognak lenni, de ha meg is kísérti őket olykor a boldogság, a Lélekbe alattomosan behatoló reményt, még mielőtt nagy pusztítást végezne, csalhatatlan ösztönnel idejekorán fölismerik, kiűzik, és egy életen át tisztán tartják magukat tőle…” (353/660).
Másfelől felvetődik, hogy miként viszonyul a teljes reménytelenségnek ez az adott szöveghelyen olvasható megfogalmazása az implicit szerzőnek tulajdonítható látásmódhoz? Lokális érvénnyel bír csupán vagy kiterjeszthető a szöveg egészére? A válasz korántsem egyértelmű. A remény alapja az isteni gondviselésbe vetett hit, ugyanakkor láttuk, hogy a regény az istenhit fogalmát sajátosan módon értelmezi:
a hit, remény és szeretet hármasából a hit többször, a remény gyakran hiányzik, csak a szeretet tűnik állandónak. (Ebben az értelemben a könyv Szent Pál Szeretethimnuszának jegyében fogant: „Most azért megmarad a hit, remény, szeretet, e három; ezek között pedig legnagyobb a szeretet.”)
Ezért a teljes reménytelenség állapota akár össze is egyeztethető a regény hitről alkotott felfogásával. Vajon a totális reménytelenség pozíciójából megszólalhat-e az a csöndes derű, amely a szöveg beszédmódjának alapvető sajátossága? Lehetséges, hogy remény teljes feladása csupán a tartós boldogság vágyára vonatkozik, s nem az isteni gondviselés teljes tagadására, amely valamilyen módon mégiscsak megnyilvánul. Például abban, hogy a hitért folytatott küzdelem révén az ember képes megőrizni a szabadságát. A küzdelemre felszólító isteni szózat ebben a kontextusban érvényes életelvnek mutatkozik, nem pedig nevetséges képtelenségnek.
A fentiekben jórészt az elbeszélés nyitottságáról, az értelmezés lehetőségeit kitágító narratív eljárásokról esett szó. A szülők alakja kapcsán azonban felvetődik a kérdés, hogy már-már példaképpé emelésük nem hat-e ezzel a tendenciával ellentétesen? Az olykor szinte idealizáltnak tűnő alakformálás nem teszi-e őket az igazság letéteményeseivé? Úgy vélem, hogy ez a probléma elsősorban az anya alakja kapcsán vethető fel, akit az elbeszélés valóban rendkívül vonzó, szinte varázslatos személyiségként mutat be. Az egyoldalú eszményítésre vonatkozó kritikai megjegyzéssel szembehelyezhető legfontosabb érv talán a megidézett gyermekkori perspektíva lehet. Mivel az elbeszélés előterében folytonosan a gyermek András nézőpontja érvényesül, az anya alakját elsősorban ez a tekintet rajzolja ki az olvasó előtt, amelynek természetes tulajdonsága a gyermeki ragaszkodásból adódó idealizálás. Másrészt az elbeszélés többször hangsúlyosan szót ejt arról, hogy az anya a táborban szívesen átadná magát a halálnak, sorsukra hagyva – vagy legalábbis Nényu gondoskodására bízva – gyermekeit. Bár ezt az erőtlenséget a kényszermunka okozta szenvedés teljesen érthetővé teszi, azonban a további megpróbáltatások elől hét gyermek anyjaként a halált várva menekülni aligha tekinthető olyan magatartásnak, amely alkalmas az alak idealizálására. Ez a vágy természetesen nem veszi el személyiségének varázsát, csupán emberinek, esendőnek mutatja.
Az apa kapcsán idealizálásról aligha beszélhetünk, mert alakját a narráció érzékelhetően ambivalens színben tünteti fel. Erkölcsi szilárdsága valóban megkérdőjelezhetetlen, ugyanakkor joggal merül fel az a kérdés, amelyet a maga módján a gyermek András is fölvet (339/638), hogy gyermekeit feláldozhatja-e Ábrahámként saját meggyőződéséért? Bár helyzete olyan dilemma elé állítja, amelyre egyetemesen érvényes, helyes válasz aligha adható, az ellentétes álláspont releváns volta bizonyos mértékig relativizálja az apa döntésének érvényét. A család újraegyesülése után Andrást már gyermekként is zavarja az apa kissé szoborszerű tökéletessége, amelyben a szereplői én és az elbeszélő én egyaránt valami számára idegen, valószerűtlen vonást érzékel:
„arra vártam, legalábbis felmerült bennem, hogy bukjon el végre előttem, zuhanjon ki ebből az angyali tökéletességből, és legyen végre valóságos, mármint az apám, kerüljön le róla minden, amivel én magam ruháztam fel, és amit végül sohasem bírtam levenni róla, így halt meg, tökéletesen” (386/714).
Az idézett rövid szakasz nagy időtávot fog át, szinte észrevétlenül jut el a börtönből való szabadulás napjától az apa évtizedekkel későbbi haláláig. Arról tudósít, hogy az apa emberfeletti voltának képzete a szereplői elbeszélőt elkísérte egészen felnőtt koráig. A szöveg narrátoráról azonban ugyanez már aligha állítható. Bár az apa erkölcsi szilárdságát az elbeszélés jelenében sem érinti kétely, az elvek emberének pozíciója nem marad emberfeletti magasságban. Papi szolgálatának megjelenítése ugyanis nem nélkülözi a humoros, sőt enyhén ironikus mozzanatokat. Kiszabadulása után rendszeresen zarándokok látogatják istentiszteleteit, akiknek rajongása némi visszatetszést vált ki az elbeszélőből. Amikor az apa a szószékről az elvek embereként arról prédikál, hogy Erdély egyedül az Istené, még felesége is úgy érzi, fölöslegesen hívja ki maga ellen a rendszer haragját. Humoros színben tünteti fel alakját az az epizód is, amikor elcsodálkozik, hogy a falubeliek közül egyetlen árva lélek sem jelenik meg a csütörtök délutáni bibliaórán, hogy a választott textust megbeszéljék. Amikor másik időpontot javasol, értetlenül áll azelőtt, hogy a falusiak megüzenik: semmikor sem érnek rá. Az elnéző humornál élesebb kritika is hangot kap az elbeszélő szólamában, amikor édesapja második világháború alatti lelkészi szolgálatát hozza szóba: „amikor már mindenki menekült, amerre látott, ő szerencsétlen szökevények kivégzését nézte végig közvetlen közelről mint a kegyelmes Isten fölszentelt hóhérsegédje” (424/794). A konkrét eseményhez kapcsolódó rosszallás mellett, az apa mentalitását általánosságban kritizáló megjegyzés is olvasható a szövegben: „Apánk ugyanis abból a feltevésből indult ki, hogy az igazi kérdéseket az eleve létező válaszok szülik, és nem fordítva” (407/758). Ha regény struktúrájában érvényesülő nyitottságra vagy a hit értelmezésének szubverzív jellegére gondolunk, arra következtethetünk, hogy az eleve adott válaszok feltételezése kifejezetten ellentétes az elbeszélő szemléletmódjával.
A regény befejezését több kritikushoz hasonlóan magam sem tartom teljesen sikerültnek. Nem elsősorban az elbeszélés időkeretének hirtelen kitágulása, illetve az elbeszélés sebességének felgyorsulása, kissé sietősre váltása, hanem a már sokszor említett nyitottság korlátozása miatt.
Némiképp direktnek tűnik a Biblia mellőzésének és a hit leértékelődésének összekapcsolása a belső szabadság kissé előkészítetlennek tetsző feladásával, ahogy az elbeszélő fogalmaz: önmaga elvesztésével. Nem a bibliaolvasás egzisztenciális jelentőségének kiemelésében látom a problémát, hanem ennek a meggyőződésnek a narratív prezentálásában, amely a korábbiakhoz képest kevésbé összetett módon valósul meg. Ezért a narrátor katonaidejének elbeszélése kissé utójátéknak hat, a megőrzött belső szabadság és a teljes önfeladás végleteit szembe állítva túlságosan éles kontrasztot képez az apa és az anya történetével.
A regény utolsó 822-es számú darabját kifejezetten elhibázottnak tartom: „ez történt azon a hajnalon, reggelre készen álltam a gyilkolásra, egy hibátlanul működő gépezet alkatrésze lettem, megtaláltam a helyemet, önmagamat végképp elveszítve”.
Kétségtelenül erős befejezés, amelyet a záró két tagmondat paradoxona még hatásosabbá tesz, ezért fölösleges is ezt tovább fokozni a „végképp” határozószóval. Ez az egyetlen szó az én olvasatomban némiképp hitelteleníti az egész szakaszt. Ki beszél itt, az egykori szereplő vagy az elbeszélő? A „végképp” visszatekintő perspektívája határozottan arra utal, hogy a narrátor. De visszaigazolja-e ezt a megállapítást a regény beszédmódja, a narrátor elbeszélésben körvonalazódó személyisége? Aligha. Az a rezignált derű, az a belső sugárzás, ami a hangjából árad, aligha az örökre elveszett emberé. Véleményem szerint a regény utolsó tagmondatát csak az a szereplői én mondhatná, aki még nem lát rá utólag saját élettörténetére, az az én, aki még nem beszélte el a kitelepítés történetét.
