SZEMLÉLEK

 

Ez itt egy ember, aki nem mutatja meg magát. Megszoktam, hogy a járvány miatt kötelező kiegészítővé vált maszk alatt elrejthetem az arcvonásaimat, még az ásításomat is. Mégis barátságos képet vágok, mintha attól tartanék, hogy a maszk körüli izmok elárulják, mit érzek valójában. Manapság jól meg kell gondolnia az embernek, mikor engedi el az izmait, még a végén szabadon bejárják a mögöttük meglapuló érzelmek és gondolatok által diktált hosszú és bonyolult utat. Felszállok a villamosra, leülök az első ülésre. Felszállt velem együtt egy bogár is. Eltévedt, neki-nekikoppan az üvegnek, nem talál ki az ablakon. Nézem, ahogy szenved. Szenvedek tőle, hogy látom. Inkább a szememre húzom a maszkom és alvást színlelek. Érzem, határozottan érzem, hogy valaki néz. Ki kell nyitnom a szemem, mert feszültté tesz, ha valaki figyel. Nem mintha bármit titkolnom kellene, még a maszk alatti terület felett is totális az önkontrollom, de mégis. Kinyithatom az ablakot? – kérdi tekintetével. Ki. A bogár ebben a pillanatban megmenekül, én pedig – maszk ide vagy oda – felismerem a rég nem látott ismerőst. Feszes, fekete farmerben, testhez tapadó tintakék garbóban, szoros sapkában, orrára ragadt szemüvegben ül, mintha félne, hogy ha nem tartják egyben a ruhái, szétesik. Vajon mit takar a mérhetetlen önuralma? A nagyapámra emlékeztet, aki vonalzóval mérte ki, hogy minden kocka alakú sütemény ugyanakkora legyen és minden nap óramű pontossággal ugyanúgy zajlott, még vakáció alatt is. „Ha nem figyelsz, nem vagy itt.” Beszélgetni illene, úgyhogy végignyalom az ajkaim, mert kiszáradt a maszk alatt, ő is ezt teszi. Úristen, lehet, hogy kérdezni akar valamit? Az arca a dédnagyapámat idézi, neki voltak ilyen kemény, erős pofacsontjai, szigorú szemöldöke, sötét, nagy messzelátó szemei, de ő sosem kérdezett, csak ült némán és figyelt. Élvezte, hogy él, két világháborút is megjárt. Mindig azt mondta, ne panaszkodjunk, ha meghűlünk, örüljünk, amíg köhögünk. A villamos utazóközönsége ma különösen zajos. Telefonálnak, beszélgetnek, nevetgélnek, és az egyik úr félpercenként köhög. Láthatóan így is visszafogja magát, mert tudja, manapság senki sem szereti a nyilvános köhögést. Hogy lehet ennyit beszélni? Különböző hangszíneken különféle történetek hullámoznak felém a levegőben, észveszejtő részletességű mozzanatok kerülnek megfestésre. A hangok erőszakos fülbemászókként hatolnak el a dobhártyámig akár akarom, akár nem. A fül az egyedüli testnyílás, melynek nincs záróizma. A régi ismerős mégsem szólal meg, csak ül és néz. Egyenesen a szemembe bámul, lelát a vesémig. Hirtelen az apám jut eszembe róla, akiről mindig is úgy hittem, tudja minden titkomat, minden bűnömet, minden hibámat, és számon is tartja őket, hogy aztán megbocsáthassa. Feladom a farkasszemnézést, a fejemhez kapok, elfelejtettem vonaljegyet lyukasztani! Felugrom a székemről és bedugom a szelvényt a narancssárga szerkezetbe. El van dugulva, megrongálták, nem érvényesíti az utazásom! Akkor le kell szállnom – akarom sóhajtani az ismerősnek, de csak gondolni van merszem. Azért igyekszem sajnálatot és örömet kifejezni a maszk körüli területeken, előbbit, amiért mennem kell, utóbbit, amiért találkoztunk. Ki vagy te? – kérdezem ezt most már végre erőt véve magamon hangosan, mielőtt leszállok. Az ajtók záródnak, a villamos elindul, üres első ülésére néhány perc múlva biztosan leül majd valaki farkasszemet nézni önmaga tükörképével.

 

 

 

 

VÁLNI VALAKIVÉ

 

Lassan, megfontoltan lépkedek a kopott kockaköveken. Csíkra lépni tilos! Éppen negyven éve játszottam ezt utoljára egy fáradt reggelen az óvodába menet. Anya hiába sürgetett, ragaszkodtam a tempóhoz. El is késtünk, már senkit nem találtunk ott, aznap gyermeknap volt, kirándulni mentek, kiürült az épület. Lemaradtam, mégis ez volt életem legboldogabb napja: tizenkét óra anyával. Csak ő meg én! Most sem lemaradni akarok, de tudom, hogy már rég elkéstem, ezért nem szedem kettesével a köveket. Hova siessek? Köd van, az orromig sem látok. Délre kitisztul az ég- ígéri a meteorológia. Én pedig hiszek és bízom, miközben tudom, hogy a legritkább esetben jönnek be az ígéretek- Tudok mást tenni?

 

Hatalmas bérház, széles kapu, öblös kilincs. Kicsinek és jelentéktelennek érzem magam, csak egy eset vagyok a millióból. Az én sorsom csak ezen az oldalon fontos, az asztal másik felén a számla kiegyenlítése a cél. Mióta élnek együtt? – kérdezi. Tizenhat éve – mondom. Az gombócból is sok – mondja. Ez nem volt vicces – válaszolom, mert nincs kedvem benyelni a bántó humort, mégis gombóc csúszik a torkomba. Talán egy részét mégis benyeltem, hisz nem mondhatom ki úgy ahogy a szívemen. Rajta múlik a sorsom. Rajta is. De függök az óvónőktől, mikor köhögősen viszem be a gyereket, a tanító jóindulatától év végén a jegyek lezárásakor, az orvos figyelmességétől, mikor megméri ultrahanggal a mellemben lévő csomó nagyságát, a péktől, hogy a tegnapi kenyeret emeli-e le a polcról, vagy a mai frissen sültet. Ez a rohadt kiszolgáltatottság még mindig és még meddig? Miért akarja beadni a válópert? – kérdezi. Mert már nem szeret – mondom. Lehetetlen – válaszolja ő. Nagyot sóhajtok. Mintha az óvónő azt mondaná, semmi gond, egy kis köhögés nem a világ vége. Mintha a tanító megerősítene, hogy szerinte sem a jegyeken múlik a boldogság. Mintha az orvos megdöbbenne, hogy eltűnt a csomó. Mintha a pék odasúgná, ma a legfrissebb kenyeret én kapom. Lehetetlen? – kérdezek vissza – Szóval úgy gondolja, mégis szeret? Még mindig, vagy már megint? Vagy hogy érti? Ezt magyarázza el azonnal! – nagyot nyelek, hogy visszafogjam a kezdeti felindultságom. Tudom, ön nem párterapeuta, csak ügyvéd, mégis mondja, kérem, hogy miből következtet arra, hogy lehetetlen, hogy ne szeressen már? Nem azt mondtam – válaszolja – figyeljen egy kicsit jobban, mert ezzel a teljesítménnyel nem fog messzire jutni – oktat ki. Vigyázba vágom magam. Úgy figyelek, ahogy talán még életemben soha. Bent reked a levegő, megdermed az idő, nem mozdul a tér, megáll a légmozgás, nem csapnak újabbat szárnyaikkal a madarak, nem rügyeznek tovább a fák, nem keresnek szabad vegyértéket a molekulák. Az emberiség megállítja lépteit, mielőtt a következő kockakőre lépne, nem gondolkodik, nem érez, nem cselekszik, nehogy éppen most rontsa el. Figyel a világmindenség, mert most jön az ítélet. Nem igaz, hogy már nem szereti. Soha nem szerette – döngi. Azután hosszan magyarázni kezd arról, hogy a jogban minden szónak jelentősége van, sőt, minden hangnak, példaként említi a szível és szívlel szavakat, satöbbizik, de egyre halkabban, egyre távolabbról hallom a hangját, talán mert a köd bejutott a szobába, lassú léptekkel, a padló kövein egyesével, csíkra lépni tilos- tempóval közénk állt. Akkor nem tud elválasztani minket? – kérdezem és beharapom a szám, mert úgy érzem, túl nagy bátorsággal szakítottam félbe őt, túl gyorsan tértem a lényegre. Előbb szeressék meg egymást, majd jöjjenek vissza – mondja és rágyújt egy cigarettára. Kifújja a füstöt, ami megáll az asztal közepén egy vázában kókadó rózsa fölött. Körülöleli a nyakát, majd lassan, megfontoltam megfojtja. Na ennek is annyi – mondja és a kukába vágja a kancsóval együtt dühösen. Kettesével kezdem szedni a padló, majd az utca kockaköveit. Sietek, dolgom van – kiáltom vissza neki mintegy magyarázatképpen, de nem nézek hátra és biztos vagyok benne, hogy nem fordulok meg.