Mindjárt felébredés után soká töprengett, mikor vágjon neki az útnak. Reggel nagy a forgalom, mindenki igyekszik eljutni valahová. Délután, ugyanezen oknál fogva, hasonló a helyzet. Napnyugta után nekiindulnak a fiatalok, célba veszik a szórakozóhelyeket, tele vannak az utak. Ráadásul a turisták is mind este özönlik el a várost, legfőképpen taxival vagy gyalogszerrel. Nagy tömegeket képeznek az úttesten és a járdákon egyaránt. Végül elhatározta, délben fog elindulni. Olyankor, noha a tikkasztó hőség megnehezíti a dolgát, legalább világos van, és egy hangyányival talán kevesebb a jármű.
Tizenegy óra tájban hozzálátott, hogy a szükséges holmit összepakolja. Legelőször a pénztárcáját tette a megkopott szélű, kifakult ágytakaróra. Melléje került egy kis palack víz. A napellenzős sapkát hosszan keresgélte, míg végre rájött, hogy előző este, miközben lehajolt, hogy egymás mellé tegye a bal és a jobb papucsát – bizonyára a strandoló gyerekek rugdosták szét őket – a sapka búcsút mondott a fejének, és a medence vizében landolt. A teraszon több esélye volt megszáradni a forró és száraz éjszakában, mint a légkondicionált szobában. Kiment hát érte, és egyúttal behozta a naptejet is, amit, úgy látszik, szórakozottságában a sapkával együtt kint hagyott. Tűnődve kezébe vette a pénztárcáját, és kivette belőle a hitelkártyát. Ez bőven elég lesz, miért kellene az egész pénzkészletét magával vinnie, és kockáztatni, hogy esetleg ellopja valaki. Kinézett az utcára. Véget nem érő sorokban kígyóztak a járművek. Szünet nélkül tülköltek is. Amikor megérkezett, biztosra vette, hogy nem fog tudni aludni ekkora hangzavarban, de a füldugó mégiscsak csodákra képes.
Magára vette bő szabású vászoningét, térdnadrágját, és szandálját. Kisvártatva a szandált levette. Eszébe ötlött, hogy a naptejet mintegy negyedórával a napnak kitettség előtt indokolt felkenni, hogy kifejthesse hatását. Ha pedig a szandál pántjait a krémtől meg akarja óvni, ki kell bújnia belőle. Akkurátusan bekente mindkét lábfejét, lábszárát, karjainak az ingből kilógó részét, az arcát és a nyakát. Közben megszomjazott, és kiitta az ágyra készített kis palack tartalmának felét. A maradékot kevésnek találta, a csap alá tartotta hát a palackot, hogy teletöltse. Ekkor felvillant az agyában, hogy tilos csapvizet inni. Kivette a hűtőből a kétliteres palackot, töltött belőle a kicsibe. Nyugtázta egyszersmind, hogy fogytán a vízkészlete, azt is vennie kell. Az ágyhoz lépett, a hitelkártyát visszatette a tárcájába, helyette elővett két bankjegyet. Biztos, ami biztos, inkább készpénzt visz. Mi van, ha odaát nincs kártyaolvasó?
Mielőtt kilépett a folyosóra, leellenőrizte, hogy elzárta-e a vízcsapot. Az ablakot nem kellett megnéznie, egyszer sem nyitotta még ki. Talán nem is lehet, eleve légkondicionálásra van minden szoba berendezve. Ráfordította a zárat, és elindult a lift felé. A lift hamar jött, a fülkéből népes család tódult ki, olyan sűrű levegőt hagyva maguk után, hogy inkább a lépcsőt választotta. Lefelé jobban bírta a szíve, kevésbé a térde. Lassan lépegetett, igyekezve lassítani az időt, elodázni az utcára érkezést. Három forduló, és lent volt az előcsarnokban. Egy csoport imént érkezett belföldi turista épp a bejelentő lapok kitöltésével foglalkozott, egy külföldi csoport az idegenvezetőjük tájékoztatását hallgatta, két család pedig méretes bőröndöket igyekezett kiszabadítani a boy által odagurított állványról. Tétován állt meg a recepciós pultnál, várta, hogy elkaphassa az egyik portásfiú pillantását. Ennek megtörténtével megkönnyebbülten tette le a pultra a közel fél kilós, nem éppen mesteri faragással ellátott fadarabot, aminek végén a szobakulcsa fityegett. A portás biccentéssel jelezte az átvétel tényét.
A kijárat elérése előtt áthaladt a fémdetektor kapun. Nem fért a fejébe, miért kell kifelémenet is használni, de ez volt a szokás, nem akart ágálni ellene. Sőt, megfordult a fejében, hogy a kapuk voltaképpen nem is működnek, csupán a rend látszatának kedvéért vannak minden szállodai előcsarnokban elhelyezve. Ő mindenesetre még sohasem hallott egy ilyen kaput sem sípolni, sem befelé, sem kifelé menet. Meglehet azért, mert soha nem vitt magával fegyvert vagy egyéb méretes fémtárgyat. A kaput őrző fiú a biccentéshez társítva mintha egy halvány mosolyt is küldött volna felé. Kilépett a járdára. Valósággal arcon ütötte a meleg. A szállodai formaruhát viselő kertész egykedvűen fogta a gumicsövet, aminek végéből erőtlen sugárban folydogált a víz a bejárat mellett álló pálmafa törzsére. Elég régóta irányíthatta már ugyanarra a pontra a csövet, a fa törzse körül ugyanis tekintélyes tócsa keletkezett, ami pár másodperccel később túlnőtte a fa számára az aszfaltban kivágott kör alakú medencét, és vékony sárpatakocskát képezve elindult a járdán. Átlépte a patakot, kikerülte a szálloda biztonságáért felelni hivatott rendőrt a bódéjában, majd elérte a járda szélét.
Itt megállt, és várt. Meglengette a mellkasán a vászoninget, hogy behatoljon alá egy kis levegő. Egy taxi tüstént fékezett mellette, ő a kezével jelezte, nem akar beszállni. Egy emeletes turistabusz, amely újabb csoportot hozott a szállodába, és éppen a bejárat előtt parkolt le, kis híján elsodorta. Ráadásul tökéletesen eltakarta előle a kilátást jobb oldalról, így arrébb kellett gyalogolnia. Ötven fokban pár lépést is alaposan meg kell fontolni. Tovább kémlelte az úttestet, számításokat végezve magában a különféle járművek haladási sebességére vonatkozóan. Rádudált egy mikrobusz, amelyik szintén taxiként működött. Megrázta a fejét, és kissé szemébe húzta a sapkája napellenzőjét. Számolta a sávokat. Hat, vagy talán hét. Nincs felfestés, így nem lehet biztosan tudni. Közlekedési lámpát egyet látott a városban, azon a részen, ahol a tengerparti út a fentebb vezető szakasztól ipszilon alakban elágazik. Felfestett gyalogátkelőre egyáltalán nem emlékezett, ámbár mintha lenne egy vagy kettő a szállodasor végén. Szóval hat sáv, nagyjából, balról haladóknak is három, jobbról haladóknak is. Szerencse, hogy legalább itt is balkormányosak az autók, és jobbra tarts a szabály. Igaz, voltaképpen mindenki arra tart, amerre kedve tartja. Ez a megfogalmazás tetszett neki.
Balról a külső sávban jött egy robogó. Rajta egy egész család. Helybéliek. Az apa vezetett, előtte a kormányon ült egy hatévesforma fiúcska, a sofőr mögött a felesége, mellkasán kendőbe bónyált csecsemő, az asszony hátába pedig két másik, három-négy évesnyi gyermek kapaszkodott. Őket követte egy személyautó, műszerfalán a jellegzetes szőrmével. Még nem szánta rá magát, hogy lelépjen a járdáról, helyette ivott egy kortyot. Talán, hogy bátorságot merítsen. Gyerekkorában sokszor hallotta a nagyapjától, amikor valakit pálinkával kínált, hogy abból lehet bátorságot meríteni. Ha bátorságot nem is, némi felfrissülést adott a víz. Lelépett. Bizonytalanul indult, azonban igen gyorsan szaporáznia kellett a lépteit, ha nem akarta, hogy elüsse a középső sávban zötykölődő kisteherautó. Természetesen dudált, csakhogy itt mindig mindenki dudált, nem lehetett tudni, melyik kinek szól. A legtöbb nem is szólt senkinek, csak úgy szállt a levegőben. Helyi folklór. Ennél a gondolatnál csöppnyit elidőzött. Milyen lehet az igazi helyi folklór, a helyiek zenéje, éneke. Nem az, ami a magnóból bömböl minden autóban, nem is az, amit jó pénzért a turistáknak előadnak. Hanem az, amit maguknak adnak elő, a családban, vagy a helyi közösségben. Vajon a túloldalon üldögélő, barázdált arcú, mezítlábas tevepásztor mit énekel otthon az unokájának. Az elkalandozás majdnem az életébe került. Amíg tekintete találkozott a kuncsaftban reménykedve rápillantó tevés emberével, nem vette észre, hogy egy kissé kiszuperált, de helyi viszonylatban igen puccos fekete autó előzésbe kezdett. Jobbról kísérelte meg kikerülni a belső sávban békésen araszoló szekeret. Amikor a puccos járgányt már csak a nyomában kavargó porfelhőből tudta azonosítani, és a szekér is tovadöcögött, úgy döntött, beiktat egy pihenőt.
Féltávnál megállt, levette sapkáját, végigtörölte homlokát az ingujjával, és ivott. Gondosan be kellett osztania a vizet, hogy legalább az odaútra elég legyen. Egy járdasziget, egy növény, egy reklámtábla védett pihenőt jelenthetett volna. Csakhogy közel s távol semmi ilyesmi nem volt. Állt, a képzeletbeli felezővonalon, a perzselő hőségben. Lábára rászállt az út pora, ráragadt a krémes bőrfelületre. Fülében a folyamatos dudaszó egyetlen elnyújtott, keserves hanggá folyt össze. Szemével valami biztos tájékozódási pontot keresett, de csak a félbehagyott építkezés árnyékában pihenő tevéket látta. Fölöttük vibrált a levegő, úgy tetszett, a tevék körvonala elmosódik, a hátukra erősített, tarka leplekkel borított székek lebegnek. Erőt gyűjtött a második félidőhöz. Most jobbra kellett a figyelmét összpontosítania. Futni nem érdemes, inkább határozott léptekkel haladni, hátha lesz egy udvarias sofőr, aki utat enged neki. A megfelelőnek tűnő pillanatban elindult. Egy sávnyi haladás után újabb pihenőre kényszerült, azt ugyanis mégsem kockáztathatta, hogy egy busz üsse el. A busz dugig volt emberrel, olyannyira, hogy a vezetője nem látszott a körülötte tömörülőktől. Az oldalsó ablakain még kilógtak hárman. Hátul pedig, ahol valami észrevehetetlenül széles sárvédőnek kellett lennie, öt férfi utazott állva, méretes kosarakkal az egyik kezükben, miközben a másikkal a valaha üvegtáblákkal összekötött fémlemezekbe kapaszkodtak.
Szemét félig lehunyva iramodott neki a maradék két sávnyi távolságnak. Körös-körül folyt az izzadság a nyakán, fülén, homlokán. Befolyt a szájába, savanykás ízt hagyva maga után. Az utolsó másfél méteren biztosra vette, hogy baleset éri. A méregzöld személyautó az utolsó pillanatban lassított. Nem látta, hogy van benne vezető. Nyilván álmodom, gondolta, és ez már a jövő. Vezető nélküli autó. Kábultan lépett fel a túlsó járda szegélyére. Tudatának egy mély szegletével érzékelte, hogy a méregzöld autó, tőle mindössze fél méternyire, megáll, és kiszáll belőle a vezetője. Fekete bőrű férfi, fekete vászonköpenyben, odament a tevés emberhez, kezet fogtak, beszéltek valamiről. Minden testi és lelki erejét összeszedve botorkált fel a hét lépcsőfokon. A köréje gyűlő kéregető gyerekeket egy határozott kézmozdulattal elhessegette, és már markolta a kilincset. Ahogy belépett a légkondicionálótól hűvös, tiszta, enyhén vegyszerszagú helyiségbe, lehunyta egy pillanatra a szemét.
Amikor újra körülnézett, pillantása legelőször az éjjeliszekrényen heverő gyógyszeres dobozra esett. Lehámozta róla a biztonsági fóliát, és kivett két drazsét a csomagból. Vizet töltött a pohárba a három nagy ásványvizes flakon egyikéből. A nadrágja zsebében kitapintható volt egy bankjegy, meg némi aprópénz.
