Gyerekkorom óta el akartam jönni Magyarországról. Nem tudom miért, hiszen szerető, értelmiségi
családban, nem rossz körülmények között nőttem fel, majd éltem magam is Ágival, a hitvesemmel. Talán a kalandvágy hajtott, talán az, hogy gyakorolhassam az évek során megtanult nyelveket?
Aztán 1997-ben eljöttünk Ágival Izraelbe. És remek idegenvezetőnk volt (Simonnal később barátokká is váltunk). Nem tudom, van-e emberek között szerelem első látásra, de város és látogató között biztosan van, akkor és azóta ez többször is kiderült. Nem tudom megmagyarázni, de Jeruzsálem, a maga rémesen kaotikus közlekedésével, türelmetlenül nyomuló és a magyarországinál sokkal zajosabb lakosaival és a kritikán aluli igénytelenséggel összebarmolt – pedig eredetileg csodálatosan megépített – kőhomlokzataival, vallási hagyományaival, a sok ezer éves történelmével, meg a közel kétezer éves száműzetés után a világ 75+ országából ide visszafutott zsidójával, maga egy csoda. Emlékszem, amikor először elmentem nem turistáskodni, hanem imádkozni, egy zsinagógába (nem voltam vallásos, de héberül megtanultam olvasni egy könyvből, a pesti 7-es buszon utazva, csak úgy, kíváncsiságból). Zsidó újév volt, rémesen korán kellett felkelni, és amíg felértem a dombra, mindenünnen folyt rajtam a víz a forró napsütésben. A zsinagógában, khm… Hogy is kell politikailag korrekten fogalmazni? Nem európai kinézetű bácsik. A (jó hosszú) ima végén megkérdezték, hogyan kerültem ide, nem nézek ki szfárádinak1. (Vagy ahogy mi magyarok mondanánk: „te nem a mi fajtánk vagy”). Mondtam nem is, én magyar turista vagyok. Aztán kijavítottak: „Nem magyar. Magyarországi. Mindig szívesen látunk. Ez a zsinagóga nem a miénk, hanem az egész zsidó népé. A tiéd is.” - „És hányféle helyről származnak az urak?” - „Nem tudom pontosan. Én Marokkóból, Casablancából. Ő ottan Fezből. Amaz Algériából. Ez itten Afganisztánból. A kopasz ember a sarokban, Franciaországból. A szakállas öreg Perzsiából. Az ott elöl… na ő itt született, Jeruzsálemben. Tulajdonképpen mindnyájan jeruzsálemiek vagyunk, csak kétezer évig tartott, amig hazaértünk.” Majd’ hanyatt estem. Ez volt 40 négyzetméteren a száműzöttek egybegyűjtése. Egy évezredes remény, amely végre megvalósult.
Gavriel Dov Barkai
Eldöntöttem, hogy ide akarok költözni és idegenvezetőként dolgozni. Hogy megmutassam ezt a csodát másoknak is. Ági szerint lökött vagyok, énszerintem meg neki mindig igaza van. De 11 éve itt élünk Jeruzsálemben.
Lassan közelebb kerültem a valláshoz. Pesten rendszeresen jártam zsinagógába, és többek között azzal szekíroztam a rabbinkat, hogy vajon kit akarunk átverni azokkal az imáinkkal, amelyekben arra kérjük a Jóteremtőt, hogy vigyen vissza minket Cionba2. Hiszen már megvan a lehetőség: veszel egy repülőjegyet és fél napon belül ott is vagy. Tehát vagy magunknak hazudunk, vagy a Fennvalót nyaggatjuk feleslegesen. A rabbi bölcsen hallgatott. Tudta, hogy milyen tervek forognak a fejemben.
Amíg éltek a szüleink, nem hagytuk el őket, viszont minden évben kijöttünk Jeruzsálembe turistáskodni, általában az ünnepekre. Megtanultam egész jól alapszinten héberül (ezt is a 7-es buszon, egy könyvből). Egyik látogatásunk alkalmával úgy döntöttem, veszek egy kis lakást magunknak – szerencse, mert akkor még megfizethető árak voltak Izraelben is. A kéglit kiadtuk. A bérlőink később igaz barátokká váltak, a szüleik még inkább (persze magyar anyanyelvűek ők is), így „családunk” is lett, még mielőtt idejöttünk. A barátságuk, praktikus tanácsaik és óriási türelmük nélkül sokkal nehezebben ment volna a város működésének és a társadalmi érintkezés íratlan szabályainak megismerése, a hivatalos ügyek intézése. Meg persze annyira jó érzés hozzájuk néha „hazamenni”, látni a gyerekek, unokák fejlődését, gyarapodását.
Aztán egy év alatt bezárult egy csomó ajtó Pesten. Elvesztettük a szüleinket. Engem elbocsájtottak egy olyan álomállásból, amelyet egy normális ember sem hagyott volna ott önként. Szerencse, mert addigra szakmailag teljesen kiégtem. Egyre kevesebben voltunk a zsinagógánkban, és a tagság életkora sem adott okot nagy optimizmusra. Az egyik magyar kormányfő oda nyilatkozott, hogy akinek nem tetszik, ami Magyarországon politikailag és társadalmilag történik, annak el lehet innen menni. Nekem már régóta lesújtó véleményem van arról, hogy mennyire hiányzik a társadalmi szolidaritás a magyar társadalomban, illetve hogy a mindenkori magyar politikai elit az utóbbi 100 évben bármely történelmi korszakban kész volt elárulni egy (vagy több) társadalmi réteget, csoportot. A katonaköteles, Don-kanyarba megfagyni küldött férfiakat, a halálba deportált zsidókat, a romos Németországba űzött svábokat, a pusztába kitelepített burzsujokat, a munkájuk gyümölcséből kisemmizett parasztokat, vagy a rendszerváltás után a munkanélküliségbe taszított szorgalmas cigányokat. Mindezt a magyar vezető értelmiség és sajtó ordító lármázása nélkül. Nem akartam megvárni, amíg esetleg ránk is sor kerül.
2013-ban végül elhagytuk Magyarországot, és alijáztunk – „feljöttünk” Jeruzsálembe3. Nagyon nehéz volt otthon hagyni a barátainkat, a rabbimról pedig tudtuk, hogy rövid élete utolsó éveit éli már, őt is igen fájdalmas volt elhagynom. Egy év próbaidőt szabtunk meg magunknak: ha meg tudunk kapaszkodni itt, eladjuk az otthonunkat és idehozzuk a berendezést. A kezdeti, állam által fizetett héber nyelvtanfolyam és az ezzel 5 hónapig együtt járó megélhetési támogatás végén elhelyezkedtünk: Ági bölcsődei gondozóként húzott le 7 kemény évet, én másfél évig csillogtattam holland nyelvtudásomat egy könyvkiadó cég kiadványszerkesztőjeként, majd beiratkoztam a várva várt idegenvezetői tanfolyamra. Ami körülbelül olyan volt, mint az orosz nyelv és irodalom szak az egyetemen: 90 százalékban felesleges, 10 százalékban pedig használhatatlanul elméleti. Csak idegenvezetni nem tanultunk meg, viszont órákig tudnék mesélni a kőzetekről vagy a turisták által sosem látogatott, gazzal benőtt ásatási területek régészeti feltárásáról.
Egy év leteltével Ági úgy döntött, hogy bár nagyon nehéz a munkája, de maradjunk itt. Fizikailag is átköltöztettünk Európából Ázsiába egy darabka Magyarországot, pár ezer kötet könyvvel, festményekkel, szőnyegekkel, családi bútorokkal.
Idegenvezetőként – már amikor nincs háború, pandémia, merényletek – rengeteget dolgoztam, jó nevet szereztem magamnak, és egészen elképesztő, felemelő vagy megrázó élményekkel gazdagodtam. Nem felejtem el, amikor egyik első, egyébként római katolikus, vendégemről a Siratófalnál derült ki, hogy miután már minden gyógymódot kipróbált, itt szeretett volna még egy utolsó esélyt kérni az életben maradáshoz. Vagy amikor Silóban, a Józsué idejében ott felépített pusztai Szentély egykori helyén, mint Hanna4, imádkoztak cigány barátaim az egyik gyülekezeti társukért és az ő feleségéért, akik sok évi házasság után sem részesültek gyermekáldásban. Vagy amikor egy fiatal vendégem hazatérve arról írt, hogy a szentföldi zarándokúton megtalálta élete párját, és összeházasodnak. Ági időközben elvégzett egy egyéves tanfolyamot és titkárnőként helyezkedett el egy nagyobb orvosi rendelőintézetben. Nagyon szeretik az ügyfelek és becsülik a kolléganők (mert nem mond automatikusan mindenre nemet, megpróbál minden kérést azonnal elintézni, és nincs öt kisgyereke, akik miatt folyamatosan hiányozna a munkából. Ezt európai munkakultúrának hívják, de ez itten a Levante, nem Európa). Én meg kicsattanok a büszkeségtől, hogy Ági 50+ évesen, a saját szorgalmából, protekció nélkül, milyen szépen előrelépett nyelvileg, meg karrierjében és fizetésében is.
Sosem voltunk igazából társasági emberek. Negyvenéves korban már ritkán szerez az ember új barátokat. Pótcsaládunkkal és régebben ideköltözött barátainkkal összejárunk, gyakran együtt töltjük az ünnepeket, ez nekünk bőven elegendő. Sokat utazunk. Majdnem minden évben szoktunk Pestre látogatni, de már nem igazán érezzük magunkat otthon. Hiszen az a Pest, amelyet mi ismertünk, már nem létezik: egy csomó barát, ismerős elment, mások az üzletek, megváltozott a tömegközlekedés. Magunk is megváltoztunk: megszólnak, ha utolsónak állok a sorba, és elsőként vásárolok, nem értik, hogy miért beszélek jóval hangosabban mindenkivel, mint ahogy illene. Meglehetősen jól megtanultunk héberül, de az izraeli tv és a színház nem gyakorol akkora vonzerőt ránk, mint egykor Pesten a magyar. Még mindig elfog a harctéri idegroham, ha a tv-ben öt hírmagyarázó egyszerre ordít és vág egymás szavába (ez amúgy is jellemzi a helyi beszélgetési kultúrát). A színházi darabok nagy részének megértéséhez pedig olyan kulturális-társadalmi háttérismeretekre lenne szükség, amellyel mi nem rendelkezünk, hiszen nem itt nőttünk fel, nem szolgáltunk a hadseregben, és sok esetben a költői nyelv szókincsével sem tudunk megbirkózni. Megszoktuk a folytonos nyomulást a buszon, a piacon, a nulla személyes teret mindenhol, az állandó gyerekvisítást. Elnézzük az emberi esendőséget. Szépen felvettük a helyi tempót az ügyintézésben. Jóban vagyunk a szomszédainkkal és a kollégákkal. Találtam egy jó zsinagógát magamnak, ahol megbecsült emberek társaságában, nyugodtan tudok a Jóteremtőhöz szólni.
A legutóbbi időkig biztos voltam benne: itt vagyunk itthon.
Aztán beütött a ménkű. 2023. október 7-én békésen ünnepeltük a Tóra-felolvasás befejezésének és újrakezdésének
örömünnepét, amikor brutális támadás érte Dél-Izraelt, majd egy nappal később az északi országrészt is. Egyes helyekre 12 óráig nem érkeztek katonák, a civil lakosság teljesen magára volt hagyva. A terroristák egy nap alatt 1200 ártatlan embert mészároltak le, a tatárjáráshoz hasonló szörnyű kegyetlenséggel. Csődöt mondott a hírszerzés, a vezérkar, a hadosztályparancsnokok, a kormány és az ellenzék. Mindenki elaludt a vártán. Azt a katonai hírszerzőt, aki hónapokkal előbb kongatta a vészharangot, figyelmeztetett a készülő támadásra, hadbírósággal fenyegette a parancsnoka. Ennél nagyobb árulást, egy egész országgal szemben, még rémálmomban sem tudtam elképzelni.
Még szerencse, hogy a lakosság eszénél volt, és több ezren, parancs nélkül, kezükbe vették a védekezést: felvették az otthon tartott fegyverüket, autóba szálltak és lementek délre, harcolni a betörő ellenséggel. Október 8-án, az általános mozgósítás napján százezerrel többen jelentkeztek tartalékos szolgálatra, mint amennyi behívót elküldött a hadsereg. Többórás sorokat kellett kiállniuk a véradóknak, annyian jelentkeztek. Külföldön tanuló diákok megszakították a szemesztert, jegyet váltottak, és hazatértek, védeni a hazát, családot. Megmozdult a lakosság: nagymamák ismeretlen anyáknak segítenek a családi logisztikában, amíg a férj katonáskodik. Nagypapák mennek leszedni a termést a gazdaságokba, mert a vendégmunkások hazamentek. Sok esetben külföldről érkezett zsidó önkéntesekkel sikerült helyettesíteni a jóléti – nonprofit szolgálatoknál kiesett munkaerőt. Személyesen találkoztam jónéhányukkal annak a rehabilitációs intézménynek a mosodájában, ahová magam is járok önkénteskedni, hogy turistátlan tétlenségemben ne itthon verjem a fejem a falba, és hallgassam 10 órán át a háborús veszteségeket, tudósítói pletykákat és hírmagyarázói sületlenségeket.
A háború több, mint egy éve tart, és a végét még mindig nem látjuk. Vendégek sincsenek, ki tudja, meddig, de ezt kibírjuk valahogy. Azonban attól tartok, ha vége lesz valamikor a háborúnak, óriási társadalmi elégedetlenség, politikai és katonai intézményi vihar tör ki, ami nem kevésbé lesz lelkileg megrázó, mint az elmúlt szörnyű év.
Ezért most nem tudom, vajon végleg itthon érezhetem-e magam itthon. Vagy P. Howardnak volt igaza? Mindenütt jó, de a legjobb sehol?
Jeruzsálemben, 2024. október 10-én
1 Keleti zsidó
2 Magyarul Sion, ebben az értelemben: Jeruzsálem
3 A héber nyelvi hagyományban Jeruzsálembe csak feljönni lehet, még Katmanduból és La Pazból is
4 Magyar fordításokban általában Anna. Sámuel próféta anyja