G. István László
Hasonlat helyén
Mint mikor egy test félig
felül, mert a fekvés vízszinteséből
feltolta az álomból kimozdító
sürgetés, hogyha ébren van, önmagát
kifossza, de nehezére esne az ülés,
mert gerince derékszögéből
új álomba visszahívja, hogy meghalhat
ébren, mint mikor egy emlék félúton
tétovázik, mert végképp elsüllyedve
bekormozódna, de az éles fényben
úgy futná át a tűz, hogy kontúrjaiból
kiolvadva rádioaktív sugárzással
árasztaná el a párnát, amin a legfontosabbak
alszanak, mint mikor a járáshoz használt
bot nem marad a kézben, de nem is
esik földre, rézsút felfüggesztődik,
félúton kimerevedett guillotin,
amit vár a fej, pedig nincs szükségem
botra, de úgy ragaszkodom a levegőhöz,
mintha megtarthatna egy magától
hasadó légoszlop, összedőlő templom
helyén cirkuláló üres pilaszterív, mint mikor
kifogyok a hasonlatokból, levegő és víz
között tátogni képtelen hal bármire
ráharapna, szájában zsákmány, ami alga,
elkeveredik a félelem és a tűz, lenyelné azt,
ami öli, kiköpné, ami életben tartja, úgy nem
tudok semmit mondani a háborúról.
