Az erdei út fövényén
két lány jött, két bús jövevény.
Ingott kalapjuk álmatag,
ruhájukon fehér szalag.
Lelkűk, az fülemüle dal,
mely énekel, kacagva vall...
Intettek nékem valamit
a szélbe, jaj, ki tudja mit?
Ki is vagyok? Két drága lány
ott lelt az erdő oldalán.
Szóltak: Költő, aranykoboz,
szívünk terólad álmodoz.
Mellettem állt Múzsám, alant,
kezében egy bús sír-galamb.
És óriási szárnyai
borzongva kezdtek szállani.
Az orgonák meg csöndesen
hulltak a döbbent földre, lenn.
(Fordította: Kosztolányi Dezső)
