Götz Eszter
Miért tér vissza minduntalan egy kortárs magyar író Kafkához? Mi az a láthatatlan szál, ami szorosra fűzi a 21. század első negyedét a száz évvel korábban elhunyt cseh zsidó íróhoz? Szántó T. Gábor 2025-ben megjelent regénye, a Kafka sírja első pillantásra egyenes folytatása a 2014-es Kafka macskáinak: a korábbi regény írója Prágába utazik, hogy részt vegyen a regény ottani, angol nyelvű kiadásának bemutatóján. A két napra tervezett látogatásból hónapokig tartó, sorsfordító időszak lesz, az önismeret, a világban való helyzet radikális újragondolása – mindennek alapja pedig nem más, mint a Kafka által döbbenetes erővel feltárt modernkori szorongás.
A mostani regény főhőse tehát ismét az előző regény írója, a helyszíne Prága, ideje a jelen. De mindez csak a felszín. A valódi főszereplő a kelet-európai történelmi tapasztalat, a helyszín jóval tágabb, mint a cseh főváros, és az ideje is legalább száz évet fog át, de bizonyos elemeiben a középkori zsidó legendákkal is közvetlenül érintkezik. Mert a prágai Régi-új zsinagóga padlása, ahol a regény ideje előtt négy évvel az író egy vad éjszakát töltött Hanával, a Zsidó Levéltár egyik munkatársának lányával, nem más, mint a híres Lőw rabbi titokzatos műhelye, ahol agyagból megteremtette a zsidó közösséget segítő Gólemet. A legenda szerint a Gólem élettelen agyagteste máig ott hever a zsinagóga padlásán – ott, ahol a magyar zsidó író és a cseh zsidó lány évszázadokkal később egy alkoholmámoros éjszakán szeretkezett.
A könyvbemutatóra érkező főhős egyszerre szembesül a szakmai sikerrel – egy világhírű cseh rendező filmet akar forgatni a regényéből – és azzal, hogy a négy évvel korábbi egyéjszakás kalandnak nagyon is eleven következménye lett: egy Adam nevű kisfiú, az ő fia. Nem csupán egy gyerek, hanem az egyetlen utód egy olyan ember életében, aki egyáltalán nem tervezett családot, aki a túlélők túlélőjeként az élet fonalának csupán szakadozott szálaiba kapaszkodik, és egyáltalán nem óhajtja továbbörökíteni a maga szorongásait, belső magányát, az előző nemzedék megzavart ösztönműködésének továbbvitt következményeit: a távolságtartást, az élettel szemben táplált bizalmatlanságot. Ehhez képest Adam (akinek a neve héberül annyit jelent: ember) a bibliai Ádám figuráját hozza a regénybe, az első emberét, akinek testét a Tóra szerint a Teremtő agyagból formálta meg.
A történet harmadik szála szintén felbukkan már az első oldalakon: a titkosrendőrség aggódva figyeli az író megjelenését, ami felszítja a Kafka emlékezete körüli indulatokat. A szóban forgó regény (a Kafka macskái) ugyanis abból a hipotézisból indul ki, hogy Kafka mégsem 1924-ben Prágában hunyt el, hanem húsz évvel később, Auschwitzban, így az ismert, turisták özöne által látogatott sírja valójában üres. Márpedig a „kafkátlanított” prágai temető híre futótűzként árasztaná el a médiát és hergelné föl a legkülönfélébb vallási vagy nacionalista érzelmeket. Ahogy az meg is történik: a regény vége felé verekedő tömeg követeli a sír kibontását. Tovább árnyalja a helyzetet, hogy az író névtelen fenyegető leveleket kap, amelyek egyre dühödtebben követelik, hogy hagyja el Prágát.
Hogy a leveleket ki írja, és hogy a felbőszült tömeg mit talált a föld alatt, az csak a cselekmény izgalma, a titkok továbbgörgetése szempontjából érdekes. A regény kulcsa a föld fölött és a titkokon túl keresendő: a kafkai életélmény láncolatában, a szorongás továbbörökítésében. Abban, ahogy az író, akarata ellenére, fokozatosan apává lesz, érző, féltő, gondoskodó és persze jogaiért küzdő szülővé, mindazzá, amit olyannyira igyekezett elkerülni. És abban, hogy a média, a titkosrendőrség, a zsidó közösség belső kommunikációja, a filmipar, az egész szövevény, ami az írót körülveszi, egyre inkább hasonlítani kezd a Kafka regényeit meghatározó abszurd világra, amiben csak elveszni lehet, élni nem. A regényt egy levél zárja, amelyben az író feltárulkozik a fiának (aki még nem tud olvasni), őszintén ír a kétségeiről és arról a számára is váratlanul megszülető szeretetről, amit a fia létezése váltott ki belőle. És egy perről, amelyet a láthatásért indít. Egy perről, ami ismét visszakanyarodik a kafkai örökséghez.
A Kafka sírja témafelvetésében kormeghatározó műnek ígérkezik, a „regény a regényben” szerkezet jól kidolgozott, az egyes cselekményszálak szépen rétegződnek egymásra. Szántó T. Gábor prózája pontosan tapint rá a kelet-európai, sőt, ma már általános európai krízis gyökereire, az egyre kevésbé értett, de továbbcipelt hagyományok szorítására, a morális bizonytalanságra, a valahová tartozás törékenységére. A krimibe illő fordulatok közötti önfeltáró belső monológok kissé túlelemzők a széppróza kereteihez képest, de a feszes, erős atmoszférájú párbeszédek, az egyszerre kívülről és belülről figyelés technikája feloldja az olvasóban a kétségeket, és beszippantja őt az abszurditással viaskodó realitás utóvédharcaiba.
