Már megjelent a Szófán az Apokrif folyóirat tavaszi lapszáma, ebből válogattam verseket az áprilist lezáró lapszemlébe.

 

Nyerges Gábor Ádám budai anzix, átmeneti üzemzavar címmel közölt versében a lírai én saját lakóhelyén idegen közegben érzi magát, vagyis inkább úgy tűnik, mintha ő volna a közeg- és tájidegen „test” a budai, nagypolgári életvitel mindennapi megnyilvánulásai közepette. Méregeti a helyi lakosokat, miközben össze is méri magát velük, s próbálja elképzelni, vajon a budai elit tagjai hogyan láthatják őt a hétköznapok egy-egy nyilvános, de csak látszólag közös találkozási pontján. A versben az irónia és az önirónia kettőssége körvonalazza a lírai én szorongását. A látképszerű líra már-már (ugyancsak ironikus) kulturális antropológiai megállapításba hajló sorokkal zárul:

„[…] nézzük addig egymást

 szívünk hogy kalapál

 így festhet közelről

 ember és proletár”

 

Az idegenség érzete belengi Izsó Zita Indulási dal című versét is, itt a lírai én elvágyódik, szinte menekülne saját életéből, vagyis a jelenlegi élethelyzetéből:

„Megetted a joghurtot, amibe én kezdtem bele,

 így akartad jelezni, hogy jogod van otthon érezni magad,

mert nem tudtad, hogy másnap

 egy másik kontinensre költözöm.”

Bár látszik, hogy a lírai én és a versben megszólított másik viszonya közeli, mégis van benne egyfajta távolságtartó feszültség, különös idegenségérzet. Mindezt egy mondat idézte elő: „azt mondtad, / egy magzatot nem olyan nagy tragédia / elveszíteni, / mint egy igazi gyereket”. A távolság és a feszültség a beleérzés hiányából fakad, vagyis abból, hogy a lírai én egyedül maradt a fájdalmával, ez sarkallja arra, hogy minél távolabb kerüljön fizikailag is a másik mondataitól és attól a kérdéstől, hogy megbántotta-e. Amikor a fájdalom ver éket két ember közé, nehéz bármit is szólni, a lírai én sem tudott semmi frappánsat válaszolni. Nem lehet megnyugtatni a másikat, letagadni a megbántottságot, mert az érzések megkérdőjelezéséből fakadó sérelmek szúrófegyverként bújnak meg a mondatok mélyén, akárcsak a zsebbe rejtett kés:

„hogy ha most bármit mondanék,

 az kicsit

 olyan lenne, mintha másnap délután

 egy hatalmas késsel a zsebemben

 próbálnék átrohanni

 a reptér biztonsági kapuján”

 

 

Bödecs László Cellarácsok című versében a transzcendens és a végtelenség keresésének hátterében fedezhető fel az elvágyódás mozzanata. Egy nagyhatalmú, sorsokat ismerő és formáló létező alakja elevenedik meg, ismerősnek tűnő idegenként. A lírai én úgy követi őt, hogy akaratát nem ismeri, szavai iránt mégsem tud közömbös lenni, sőt feltétel nélkül hallgat rá, az általa kijelölt utat nem hagyja el.

Aztán kirajzolódik a verssorokban a lélek rabsága, a lélek börtöneként ábrázolt test Platónig visszanyúló koncepciója nyomán, érzékletes költői képekben:

„[…] rabságban nevelt állat bent a lélek,

 a szabaduló cellája előtt toporog,

a szeme néha úgy villan,

ahogy az elhullott bogarak testén nő ki a mező.”

 

A vers végül vallomásokkal zárul, valamint a megtérésre vonatkozó utalással:

„megyek és ismételgetem,

meg kell halnom, hogy végre éljek.”