Nekem most itt, életem alkonyán csupa fájdalmas emlék jut eszembe. Csupa mulasztás, kisebb-nagyobb árulás. Helyrehozhatatlanok. Hálátlan lennék? Önzõ? Feledékeny? Akkor miért sírok, ha eszembe jutnak a régiek?
Kölyökkoromban kerültem Belgiumba. A családban, ahová befogadtak, volt egy tizennyolc éves lányka, és egy huszonéves fiú. A lányka, Lise, volt az elsõ szerelmem. Mellette árnyékban maradt a nagyfiú, Michel. Egy dandy, a vallonok között nem ritkák az ilyen fess fiatalok.
Most minden éjjel vele álmodom. A ciné-klubjába visz, egy angol filmes, Basil Wright dokumentumát magyarázza nekem. Emlékszem, a Song of Ceylon címet viselte ez a némafilm. Mindennek már több mint hetven éve. Ilyen nevû gyarmat – Ceylon – ma már nem létezik.
Máskor Frankfortchamps visz Talbot márkájú gépkocsiján. Ma már persze ilyen autómárkák sincsenek. De hát ezek mind réges-régi esetek. Michel azonban késõbb is a barátom maradt. Nála, Brüsszelben szálltam meg, amikor a belga családból már senki sem élt. Sem elsõ szerelmem, sem a házaspár, aki befogadott.
Együtt néztük a képernyõn Roland Garost és a Heizel-stadiont. A feleségét, Anne-t is megszerettem, és késõbb a barátom lett Olivier, a fogadott fia. Egyik utolsó találkozásunk alkalmával behívott egy hátsó szobába, ahová nem tettem be a lábam azelõtt. – Ez a tiéd! – mondta, és a kezembe nyomta szerelmem, Lise utolsó fényképeit.
Róla soha nem beszéltünk. Tudtuk mindketten, hogy milyen egy sírig tartó szerelem. Ilyen volt kettõnk kapcsolata. Tartózkodó, és mégis meghitt és meleg.
Végül, az amszterdami úton, ez a telefonhívás.
– Michel emleget! – mondta Anne, a brüsszeli asszony. – Arra kér, látogasd meg. Szeretne valamit mondani neked.
De én siettem, nem álltam meg Párizs és Amszterdam között. Ez lett volna az utolsó alkalom. Michelt nem láttam soha többé. Hogy mit mondott volna, ma már csak találgathatom. Lehet, hogy én voltam az utolsó barátja. Sírok, ha erre gondolok.
