Figyelem! Cselekményleírást tartalmaz! 

 

„Fogalmam sincs, mit érezhet a papa. Ennyi év után, gondolj bele” – az anyósom hangja bejárja az autó utasterét, de szavai válasz nélkül maradnak. Éjjel fél kettő, kifelé gurulunk a faluból, a hátsó ülésen zörög a zacskó, amibe sebtében a legfontosabbakat dobáltuk, pár órával ezelőtt, amikor a gyászhír befutott, úgy tűnt helyesnek, ha maradunk reggelig, vagy ameddig szükséges. De a papa – először szelíden, később határozottan – elutasította, hogy nála aludjunk, furcsán viselkedett, nem ellenségesen, de tartózkodóan, mintha az első magányos éjszakáját egyedül akarná tölteni, mintha ez a rész már nem a családra tartozna, hanem csak őrá; mintha a kétféle gyász nem férne meg egy tető alatt. Mert két különböző gyász volt – az övé, és a többieké, és ez máig sem változott. Mindezt nem tőle tudom. Hogy mit érzett és érez azóta, szinte tabunak számít. De Kerekes Éva és Mucsi Zoltán alakítása után úgy érzem, válaszokra találtam – közös színdarabjuk megrázó mese egy hosszú házasságról, egy idős pár emlékeiről és félelmeiről, és arról, hogyan válik otthontalanná az ember egy üres lakásban.

Rozs Tamás csellista hangjátékával kíséri, egészíti ki a darabot, zenéje nemcsak átvezeti az egyes jeleneteket egymásba, és jelzi az időbeli ugrásokat, de körbe is veszi a nézőt egy sajátos atmoszférával – nem összekötő zenét játszik, hanem belekomponálja azokat a hangulatokat a zenéjébe, amik az adott részletben erőteljessé válnak; így a figyelmes, érzékeny hallgatóság már azelőtt megsejti a jelenetek alaptónusát, hogy az elkezdődne. Én úgy érzem, hogy szerepe ugyanúgy elősegíti a darab sikerét, mint a két színész közötti kiváló összhang – Kerekes Éva és Mucsi Zoltán hibátlanul hozzák a karaktereket, a befogadó tényleg beleélheti magát abba, hogy régi házastársak mindennapjaiba nyert bepillantást. Tapasztalatuk ezen a téren feljavítja a darab hiányosságait, ugyanis a két színész játéka erőteljesen hat a befogadók érzelmeire, elvezetik őt a katarzisig – amire a színdarab szövege önmagában nem lenne képes. A színdarab karakterei ugyanis – részben a koncepcióból adódóan – igencsak üresek, Kerekes Éva és Mucsi Zoltán azonban képesek emberivé játszani őket, összetett identitásként visszaadni az egyszerűnek tűnő férfit és nőt. Öröm látni, miként válik a mindennapi művészetté a színpadon, és hogyan töltődik fel a banális feszültséggel: ezeknek köszönhetően működik jól az Elem, csak így válik láthatóvá a darab mélyszerkezete. 

Ha strukturális aspektusból közelítünk az előadáshoz, azzal szembesülünk, hogy az időrend felbontása és a múlt-jelen egymásba játszása szélesíti ki az értelmezési lehetőségeket, és az egyszerűnek tűnő színdarab azonnal több fokot ugrik felfelé a komplexitás skáláján. A karakterek viszonylagos üressége ugyanis rögvest indokolttá válik ebből a szempontból, tudniillik a befogadó előtt nem egy arctalan öregasszony áll, hanem három különböző opció; ennek megértéséhez térjünk rá a (későbbiekben is visszatérő) nyitójelenet tárgyalására. Az idős férfi feleségével anyósa kórházi ágya mellett áll, aki látszólag nem fogja fel a külvilágot, és egyértelmű, hogy az utolsó napjait éli át éppen – a feleség gondoskodó, a férje tüntetően időpocsékolásnak tartja a látogatást. Amikor az első jelenet szemtanúi vagyunk, nyilvánvalónak tűnik a helyzet. A második jelenetben, amikor az idős nő lánya vejéről panaszkodik a férjének, szintén mindennapos kirohanással állunk szemben – legalábbis ebben a hitben szeretne tartani minket az előadás. A dráma utolsó harmadában azonban a betegágyon fekvő nő – akit korábban csupán egy takaró személyesített meg, pontosabban: jelölt a színpadon – felül. Kerekes Éva tolmácsolja utolsó szavait, mondatait, és ez a belső monológ utólagosan is felülírja addigi prekoncepcióinkat: hirtelen világossá válik, hogy a színésznő az idős nőt, annak édesanyját és lányát, Mucsi Zoltán pedig az idős férfit és annak vejét is játssza egy személyben. Sem a díszlet, sem a zenei aláfestés, sem a kosztümök nem változnak, ami azt jelzi, hogy minden jelenetet eleve több aspektusból érdemes értelmeznünk: a színdarab egyszerre láttatja homogén identitásokként, egyúttal összemosódó alteregókként is a szereplőket. A kétszemélyes dráma ötszemélyessé válik – és ami papíron már a kezdettől fogva mint adott lehetőség funkcionál, az előadásban csak a dramaturgiai csúcspont környékén bontakozik ki. Éppen ezért az előadás élménye akkor válik igazán katartikussá, ha a színdarab szövegével (vagy jelen recenzióval) csak utólag ismerkedik meg a befogadó. Ebben az esetben még az időkezelési technika is új hatáskörrel bővül – elvégre az idős hölgy szemszögéből a férj halála utáni időszak számít a jelennek (ez esetben jócskán túlvagyunk a kórházi ágyon fekvő anya halálán is), de a lány nézőpontjából az az időszak számít jelennek, amikor az anya halálára várunk.

Az Elem az életnek arra a legbiztosabb pontjára – az elmúlásra – összpontosít, ami mindenkit a bizonytalanságba taszít. A darab szereplőire ez különösen igaz, hiszen végigéltek egy hosszú életet egymás mellett, megöregedtek, egyre inkább nyomasztja őket, hogy az elkerülhetetlenhez minden korábbinál közelebb jutottak. Az idős házaspár zsörtölődései, a kisebb viták, illetve a csendes szeretet pillanatai mind az egyedülléttől való félelem körül forognak. Kapaszkodnak az életbe, egymásba, két esendő embert alakítanak a színészek, akik nem tudnak mit kezdeni a szomorú igazsággal, amit a férfi egy helyütt így foglal össze: „nem marad meg semmi, ha meg megmarad, arról nem tudjuk, hogy mi voltunk, és akkor az olyan, mintha nem maradna meg semmi”.

Zárásként a színdarab két kulcsszavára érdemes még kitérni: ez a címként is szereplő elem, és a befejezésben állandóan visszatérő otthon. Az elem szó először a darab közepe táján hangzik el – az idős hölgy elemet keres a vércukorszintmérőbe, még a boltba is elszalad, ám hazatérve a kisasztalon találja a bontatlan csomagot; bár először férjét gyanúsítja meg a „csínnyel”, hamar rádöbben, hogy ő maga tette oda. Ez a történet szempontjából kiemelten fontos mozzanat fordulópont a pár életében: a nő először szembesül azzal, hogy emlékei megbízhatatlanok. Az, hogy az események pontos tartalmára nem emlékszik, csak az első lépés, hamarosan időrendi problémái is adódnak, és hamar felvetődik a kérdés: „mi mindent felejthetett el mindörökké?” A házaspár nosztalgikus merengéseiből kétségbeesett küzdelem válik: minél több részletet és közös emléket próbálnak megőrizni maguknak, ám egyre kevésbé bízhatnak felidézéseikben. A múlt összemosódik, ezáltal értelme megkopik, összekuszálódik – egy újabb szilárdnak hitt kapaszkodójuk lazul ki, holott emlékeikbe temetkezve próbálták a legtöbbet megtartani önmagukból és szerelmükből. A szép emlékek feltöltötték, a múlt részleges elvesztése viszont lemeríti kapcsolatukat, kissé el is veszítik egymást. De mi az, ami valójában feltölt s lemerít? A Másik. Feltölti őket az ígéret, hogy együtt halnak meg, hogy mindig számíthatnak a másikra, hogy van egy biztos pont az életükben. De lemeríti őket a valóság, hogy az ígéret betarthatatlan. A Másik, aki feltölt s lemerít: van és marad, nincs és nem lesz. Bár a férfi a botlását követően hazatér a nőhöz, mert mint megjegyzi, „olyan a feleségem, hogy otthon”, mégsem tarthatja be ígéretét, és újra elhagyja őt, előbb távozik az élők sorából, végképp összetörve ezzel a feleségét. Erről a magányról, az otthon kérlelhetetlen felszámolásáról szól a darab, a feleség halottjának szóló monológjaiból is ez hallatszódik ki: „már nincs nekem olyan, hogy otthon. Mert… az otthon nem egy lakás. Az otthon az valami más. Hogy van melletted valaki a világban. Azért van lakás, hogy az a valaki ne fázzon meg”.