A friss Látó első lapjain Rosa Berbel verseit ismerhetjük meg, Zahorecz Eszter fordításában. A Soha semmi senki című vers ragadott igazán magával. A verssorokban az emberektől való eltávolodás jelensége ölt szövegtestet. Az, hogy miképp halványul el, szűnik meg és válik a feledés martalékává a szeretet, és hogyan lesznek idegenné azok, akik egykor közel álltak egymáshoz, a szeretet vagy épp a vonzalom közelségében.

 

 

 

 

 

Borda Réka Utakról című versében gyönyörűen és megindítóan ír arról, hogy milyen veszteséget jelent egy nő számára a magzata elvesztése. A vetélés fizikai jelei és a lelki útjai összeérnek a versben. Ezek kontrasztjaként – és komplementereként – jelenik meg a várandósság öröme, izgalma, szorongása és az elvesztéstől való félelem.

 

 

 

 

A veszteség tapasztalata egy olyan újbóli várandósságot egészen átrajzolja, megmutatva, hogy még a terhességgel járó kellemetlenségeknek is lehet örülni, hiszen azok mind a magzati életet jelei.

Borda Réka versének azonban nem csupán személyes, magánéleti, de társadalmi kontextusa is van: a magzatuk elvesztését megtapasztaló nők között egyfajta testvériséget ábrázol, a veszteségben való összetartozás képe rajzolódik ki előttünk.

 

 

Susan Sontag rendkívül izgalmas esszéje is a januári Látót gazdagítja, Máthé Nóra fordításában. Susan Sontag A művész mint példázatos szenvedő című esszéje Cesare Pavese olasz író 1935 és 1950 között írt naplóbejegyzései nyomán tárja fel a szerelem és a szenvedés közötti kapcsolatot, miközben igyekszik minél tisztább képet festeni a szenvedő művész alakjáról.

Persze felmerülhet a kérdés, hogy miért épp a naplóbejegyzésekhez fordul Sontag. Ezt a kérdést a szerző gyorsan tisztázza is:

 

 

 

Pavese naplóbejegyzései pedig rendre a szenvedés témája köré épülnek, azt fürkészve, hogy miképp alakítható cselekvéssé a szenvedés. A naplók – önmegszólító formájuknak köszönhetően – Sontag szerint „önvizsgálatok”-ként „önkihallgatások”-ként értelmezhetők Pavese esetében. Pavese naplóban a szerző olvasóként, kritikusként és magánemberként jelenik meg. Tematikus szempontból pedig kulcsszerepet játszik a szerelem és a halál – ez a kettő számos ponton össze is fonódik Pavese feljegyzéseiben:

 

 

 

Sontag Pavese írásaiból kibontakoztatva mutatja fel a modern művészet lényegét, amely abban áll, hogy „önmagáról mond igazat”, valamint az ezzel párhuzamosan kifejlődő szerelemfelfogást, amelyben a szerelem az „önfeltárás illúziójává” alakul. Ebből az elgondolásból nő ki a viszonzatlan szerelem vonzereje is. Pavese naplójában még a viszonzatlanságnál is továbbmegy, a közöny által kiváltott „őrült” szerelemről ír, kijelentve, hogy a „tökéletes viselkedés” is a közönyből ered.

Sontag elveti azt a gondolatot, amely szerint a modern szerelemkultusz a kereszténységhez kötődő eretnekség valamelyik típusa volna, hanem azt hangsúlyozza, hogy ez „az érzés elvesztése miatti kínzó aggodalmunkat” fejezi ki. Azonban a vallási örökségtől nem tud egészen megszabadulni a modern gondolkodás sem, ezt illusztrálják Pavese könyörgései, amelyek tétje az, hogy legyen ereje elviselni a magányt. A modern szerelemkultusz fókuszában Sontag szerint a szenvedés áll, s ez ugyancsak a zsidó-keresztény kultúrából származó örökség.