Ars
(Elizabeth Bishopnak)
Az elvesztés az én művészetem.
Gyakorlom mindenhol: metrón, utcán,
repülőtéren. De a legnehezebb egy zárt szobában
eltüntetni a pénztárcámat vagy a fésűmet.
Keresem, keresem, keresem.
Aztán legyintek.
A szellemek.
Gyerekként elvesztettem a napot és a holdat.
Vagy ők vesztettek el engem?
Metrón, utcán, repülőtéren.
És most keringenek körülöttem,
meglesznek akkor is, ha engem eltemetnek.
Van-e okom búslakodni?
El
Apa, anya,
anya, apa,
nincsenek.
Elfújta őket a szél,
a felejtés, a divat, a betegség,
vagy csak elkerültük egymást egy repülőtéren.
Ők már akárkik.
Hiszen nem léteznek.
Épp ezért nem tudom,
kik azok a hatalmas emberek,
akik fölém hajolnak álmomban?
Rám szólnak, hogy siessek vagy álljak meg,
utánam kiáltanak: „kész az ebéd, gyere!”
Fehérlevest eszünk, fehérhúst, fehérgyümölcsöt
(a túlvilágon még a ribiszke sem mer megpirosodni),
ártatlan, ízetlen ételeket. Ők halottak. Én még élek.
De nem merek ellentmondani.
Harmonia
Mundi
Szókratészt – egyebek mellett –
a daimónja miatt ítélték el.
Hogy neked van egy ilyen láthatatlanod,
egy lelkiismereted, aki nem fizet adót,
nem ölt testet, nem szabad ember,
de nem is rabszolgája senkinek: egy Hang.
Csak egy hang. Beszél, beszél,
de rajtad kívül nem hallja senki sem.
És ha téved ez a szerencsétlen? Ha a titkainkat
kiszolgáltatja az ellenségnek? Ha más gyanús dolgot tesz?
Felgyújtja a várost... Vagy ugatni támad kedve?
A lélek épp ilyen gyanús lesz.
A jövőben, mikor a legmegbízhatóbb káderek
bevásárlóközpontokban szolgáltatják ki a szentségeket.
Egy kóla, egy hamburger, egy bűnbocsánat –
de csak a legmegbízhatóbb vendégeknek,
akik nem kételkednek, hogy Jézus
a legeslegmegbízhatóbb,
meg egyáltalán,
kitölti az összes kérdőívet,
és befizeti az adót.
