A nők tartják az ég alját, így tartotta. Mindig is hitte, hogy neki is ez lesz a sorsa. Tartani az egyre súlyosabb és feketébb égboltot, aminek terhe alatt nap mint nap nehezebb volt felállnia. Régen jobb volt. Régen szép volt. Egyszer egy lagziban tízen állták körbe, a bőrét dicsérték. Más lett a világ. Azután csak az erdőt járta egyedül, dúdolva, mindig az ismert ösvényeken. Apjával sokat madarászott arra. Befogták a színes kis jószágokat, és eladták őket. De az apja már rég halott. Sok szomorú története volt róla, mégis szeretett rágondolni. Tizenegyedik születésnapjára kapta tőle azt az apró csillagot az égen. Ő választotta magának. Kapott egy dalt is, ami a cigányesküvőről szólt, nyikorgó szekerekről, fehéringes fiúkról, és hogy hogy tűntek el az égen „lehetetlen szépen”. A munkásszállón egy mesekönyv volt az összes holmija. Azt is még az apjától kapta. Abban olvasta, hogy a nők tartják az ég alját. Szép, szép, de ő mindig inkább fiú akart lenni. Mint az apja, erős, dolgos. Aki mindenhez értett, és mindent megcsinált a falubelieknek, amit kellett. Mindig azt mondta, hogy minden élet jó valamire, ne bánkódjék. De különleges képességek nélkül csak egy hajnali műszakos befőtt-ellenőr lett belőle. Uborkás üvegeket kocogtatott, hogy nincs e köztük romlott vagy büdös. Más undorodott ettől, de neki nem volt baja vele. Munka után kiment az erdőre vagy a határba, és várta, hogy este legyen. Akkor megint úgy érezte, hogy az apja él, hisz ott volt a csillag, amit ő adott neki.
Ez volt az első történet, amire a testvérem felkapta a fejét. Pár hónapja új helyre költözött az intézetük. A határ mellé, az erdő szélére. Kevés volt a nevelő. Az elmegyógyintézet nem egy grand hotel. Nehéz volt még a levegője is. De a testvérem ott élt, ott gondoskodtak róla. A változás okozta sokk miatt, akkor már egy hete volt úrrá rajta a némaság. A kerítésnél aztán egy kócos cigányasszony leült mellé és mesélni kezdett neki. Nem kérdezett semmit, csak mesélt. A madarakról, esküvőkről, az erdőről, az apjáról, és arról is, hogy minden élet jó valamire. A bátyám aztán mindig ugyanoda ült a kerítés mellett, és várta a gyári műszak végét. Várta azt a valakit, aki azt mesélte magáról, hogy ő tartja az ég alját. Akkor már néha kiment a teraszra is, és az eget nézte, keresett valami ajándék-csillag félét, és jókedélyűen rajzolt megint madarakat és göndör, fekete hajszálakat virágokkal, pillangókkal. Egyszer meg akartam hálálni az asszonynak a figyelmességét, de azt mondta nincs mit hálálni. Aki őt meghallgatja, annak mesél. Aki hagyja, hogy barátja legyen, annak a barátja lesz. Évekig ment ez így, aztán hirtelen eltűnt. A bátyám összeomlott. Kiengedte a kanáriját a kalitkából, és bezárta az ablakokat. A falat nézte napokon át. Csak fekete hajszálakat rajzolt, madarak nélkül. De az éjszakát és a csillagokat azóta is szereti. Valami csak tartja még azt az égboltot…
