Apám leült anyám mellé. Úgy ötven éve. Azóta egymás mellett ülnek. Összeragasztott darabokból álló élő szövet, sőt, szövetség az életük. És ezek a darabok többnyire belőlünk állnak: testvéreimből, keverék kutyáinkból, hitel nélkül felépített családi házunkból, az ezer éve haldokló öreg körtefánkból és az apró csacskaságokból, amik összetarják családunkat. És ennek a mozaiknak kétségtelenül az adventi időszaka a legszebb eleme.

Apa már enne, de nem néz az asztalra. Öregszik. Még köhög, már csoszog és nem sokat beszél. De mindig megérzi, minek mikor van itt az ideje. A fejem felett bámulja a falat. Arcáról leolvasom, hogy arra gondol, amire én: "annak", még nagyon nem volt itt az ideje. Peti rám néz. A bátyám képe, mondom, két éve halt meg. Tűzoltó volt. Elfogytak fáradt ösvényei, mormolja apám. Elhallgatunk, mert anyám közben megérkezik az étellel, amit teátrális mozdulattal tesz az asztal közepére. Megnyalja az ujját utána. Nem lett túl jó, korán keltünk a roráte miatt, szabadkozik. Majd faggatni kezdi Petit. Méregeti és kóstolgatja, ahogy apám, a kezében tartott csirkecombot. A másik tesóm, apám mellől Petit nézi, közben gyerekded módon lóbálja a fejét. Peti válaszolgat anyámnak, és közben a zsebében kotorászik.

Vacsora után zserbó, kóla és a kotyogós kávé. Megkönnyebbülök, hogy semmi nem rontotta el a bemutatkozást. Apám humorizál, anyám pedig mindenen jóízűen nevet. Ettől lesz kellemes ringása az estének, sőt az életemnek is, még ha a falakon egyre feljebb is kúszik a csendpenész. Peti tetszik nekik. A tesómra ugyan még nem nagyon nézett, de ezt megértem, hisz azt meséltem, hogy Ricsi nagyon cuki, mindig legózik és néha Tini Nindzsa Teknőcnek képzeli magát. De azt nem részleteztem, hogy 41 éves, túlsúlyos, kissé kopaszodó és mentálisan retardált. Ráadásul nehéz légzése miatt nem könnyű érteni, amit mond. Kedvesem végre befejezi a kotorászást, és elővesz egy legó-autót. Ezt neked hoztam, hallottam, hogy szereted, mondja, és átgurítja az asztal túloldalára a tesómnak. Hirtelen csönd lesz. Ricsi felnevet, sőt, kacag, és végre Peti szemébe néz. Kösz tesó, mondja. Mindenki nevet. Anyám sír. Kifelé menet még nyom egy puszit a bátyám képére a falon. Jajj, bárcsak itt lennél, sóhajtja.

A taxiban hátra ülök. Peti beül mellém. Ölemben egy tálca süti, a lábaim közt a padlón egy csomag, ételhordó dobozokkal, finomságokkal teli. Jófejek a szüleid, mondja. Hosszú lesz az út, lesz időm elmesélni a zűrösebb részeket is, most csak csendben nézem, ahogy hullani kezd a hó, és a visszapillantóban látom, hogy törpül a szülői ház.