Nemrég jelent meg Ács Dániel Nem tudhatod. Egy tarkólövés meghamisítása című kötete, amely egy izgalmas nyomozás formájában foglalkozik két irodalomtörténeti rejtéllyel, vagyis azzal, hogy a Radnóti halála körüli tisztázatlanságok hogyan fonódnak össze Dienes András irodalomtörténész nyomtalanul eltűnt kéziratának rejtélyével. A beszélgetés alapját ez a könyv adta.
(Ács Dániel könyve a 444.hu gondozásában és a Magyar Jeti Zrt. kiadásában jelent meg.)
Amikor először fellapoztam a Nem tudhatod című köteted, és láttam, hogy ez egy igazi könyvtárgy, tele képekkel, felmerült bennem egy, a dokumentumfilmes munkáiddal és a vizualitás iránti fogékonyságoddal összefüggő kérdés. Voltak-e olyan részek, amelyeknél a képek gördítették tovább az írásos szakaszok folytatását?
Egy ideig még azon is gondolkoztam, hogy ez a történet talán egy dokumentumfilm is lehetne. A munkaszolgálatosok történetének bizonyos részei már meg is jelentek filmen, például az erőltetett menetnek van egy amerikai filmverziója, ami nézhetetlenül rossz. Viszont készült egy dokumentumfilm is, amit felhasználtam a könyv megírásához, mert ott szólal meg Erdős Péter, aki később nagyhatalmú popmenedzser lett, de a menetben ő az utolsók közé tartozik, akik látják Radnóti Miklóst. Mindenesetre, végig úgy is gondoltam erre, hogy megvan a lehetőség a témában, hogy dokumentumfilm szülessen belőle, ezért a készülés során folyamatosan képeket gyűjtöttem. Volt jó néhány olyan kép, ami valamennyire befolyásolta magát a tartalmat, az egyiknek meg is írtam a történetét egy cikkben. Ezt a képet a Fortepanon találtam, szerepel rajta Radnóti Miklós és a könyv sok szereplője együtt. Ez egy nagyon különleges pillanat volt, hogy akikről sokat olvastam, a naplóik tartalmát is megismertem, egyszercsak egy közös képen jelennek meg. Vannak olyan szereplők is ezen a fotón, akikről lehet, hogy ez az egyetlen kép maradt csak fenn. A kép hatására elkezdtem utánanézni azoknak, akik részt vettek az összejövetelen, amelyet a fotó megörökített. Ekkor szembesültem vele, hogy milyen különös a kánonképzés, mennyi elveszett és elfeledett író és művész van ezen a képen. A könyv története végső soron arról is szól, hogy ki marad fenn és ki süllyed el. Dienes András életműve elsüllyedt, Radnóti pedig egy szinte teljesen ismeretlen költőből a legnagyobbak közé emelkedik. Százötven írót és költőt biztosan elvesztettünk a holokauszt idején, többségükre ma már egyáltalán nem emlékszünk.
Ha már szóba hoztad a kánonképzést, rá is térhetünk Dienes Andrásra, aki – Radnóti mellett – a könyved másik hőse. Egészen rendkívüli kutató volt ő, nagyon más szemszögből ragadta meg az irodalomtörténetet, mint a kortársai, ő csendőrből lett kutatóként egy nyomozói attitűdöt képviselt az irodalomtörténeti kutatások során. Te is nagyon hasonló módon közelíted meg Radnóti és Dienes rejtélyét. Mi a legnagyobb különbség a kötetben szereplő, történeti perspektívában zajló oknyomozó kutatás és a mai ügyek kapcsán folytatott oknyomozói munkáid között, tekintettel arra, hogy a mai témák jelentős részét is nagyban meghatározza a történeti kontextus?
A közös vonás az, hogy mindkét típusú munka esetében sokszor falakba ütközik az ember. A könyvhöz kötődő kutatás során a történelem falába, az emlékezetpolitikai problémákba ütköztem, ez pedig a legfőbb különbség. Arra is rájöttem, hogy sokaknak volt vágya, hogy kinyomozzák a Radnóti-rejtélyt. Azt is láttam, hogy ez egy veszélyes örvény, akárcsak korábban Petőfi halálának rejtélye. Sokszor úgy éreztem, hogy egy idegen terepre tévedtem, ez nem szokott felmerülni a mai oknyomozói munkák kapcsán. Ez az ismeretlen terep a kutatók világa volt, ami egy elég zárt világnak bizonyult, amibe nehéz is beilleszkedni újságíróként – bár ez nem is volt célom. Eleve rengeteg nehézség adódik akörül, hogy az ember bejuthasson olyan helyekre, amelyek a kutatás szempontjából megkerülhetetlenek, ilyen volt például az Állambiztonsági Levéltár, ahová apukám (Ács Pál irodalomtörténész) közreműködésével léphettem csak be. Vagyis privilegizált helyzetben kell lenni ahhoz, hogy valaki beléphessen a tudományos világba és annak helyszíneire. Néha úgy éreztem, mintha egy kicsit még mindig olyan lenne a tudományos világ, mint ahogy ebben a könyvben is látható. Egyfajta kisajátítás jellemzi, a közintézményeink hálózata nem befogadó, nem nyitott, miközben én azt hittem, hogy Radnóti, Ortutay Gyula és Aczél György hagyatéka mindannyiunké. Ugyanakkor ez csak az egyik része a nehézségeknek, a másik az, hogy a saját korlátaimba is beleütköztem: ehhez kell irodalmi tudás, óriási olvasottság, nagyon nagy munkabírás, ami az olvasást illeti. A szokványos oknyomozói munka nem követeli meg azt, hogy ilyen mennyiségű szakirodalmon rágjam át magam. Ott máson kell átrágnia magát az embernek.
Ács Dániel első könyve, a Nem tudhatod
Nagyon érdekes, hogy a Tolnai-érára emlékeztet a tudományos világ zártsága, ennek kapcsán kanyarodnék vissza Dienes Andráshoz. Ha nem is politikai hatalom révén, de látsz-e arra valamennyi esélyt, hogy például Szűcs Gábor, aki egy igen fiatal kutató, valamilyen módon felélessze Dienest mint kutatót és írót? Előfordulhat-e, hogy Dienes András neve közismertté váljon, akár a kánon része legyen? Hiszen Petőfi életrajza kapcsán igen sok ismeretanyagot köszönhetünk neki, de jelentek meg regényei is, például a Delfin Könyvek-sorozatban. Te olvastál Dienes-regényeket?
Inkább úgy mondanám, hogy megvan a zártság hagyománya, konkrétan Tolnai alakját felidéző személyekkel és az őrá jellemző fenyegető hozzáállással nem találkoztam. Ami Dienest illeti, nagyon jó regényei vannak, a Bogáncshadnagy is fontos kötet, Balassiról szól, ez a könyv apámra – mint régi magyaros kutatóra – is hatott. A Négy nap úgyszintén Dienes regénye, a híres hátramarsot dolgozza fel, amikor négy nap visszavonulás után Bem József serege megverte és megállította az osztrákokat. A Farkasles tematikája a Rákóczi-szabadságharc. Úgyhogy van három-négy regénye, amelyek kiváló olvasmányok, talán ifjúsági könyvekként is emlegethetnénk, de felnőttként is élvezetes olvasni ezeket. Meg persze van rengeteg kutatása, amelyből a Radnóti-anyag teljesen elveszett, de a Petőfiről szóló írások egy része is eltűnt, például a Rajk-per következményeként.
Szűcs Gábor viszont már így is nagyon sokat tett Dienes emlékezetéért. Neki köszönhető a Naphegyen (ahol Dienes sokat alkotott) található Dienes-emléktábla, amelyen Petőfi és Radnóti portréja együtt szerepel, és amely a könyvemben is kiindulási pont volt. Ez azért is érdekes, mert Dienes sokat dolgozott azon, hogy Petőfi életének helyszínein legyenek szobrok, emléktáblák, emlékházak. Ugyan Szűcs Gábor még nem írta meg a Dienes-monográfiáját, de a kötetem első felében rengeteget segített a vele készített interjú. Nagyon remélem, hogy monográfia formájában elkészül a Dienes-könyve is, de azt nem gondolom, hogy Dienest be lehetne emelni a kánonba. Már azok is meghaltak, akik szerették Dienes írásait, ez alól kivétel Kőszegi Ábel, ő még fiatalkorában találkozott Dienes Andrással, sőt, a Dienes köré szerveződő társaságba is járt. Illetve még Cseh Tamás is megemlékezett róla, a Petőfi haláláról szóló dal kapcsán, voltak koncertek, amelyeken elhangzott még Dienes neve, de már Cseh Tamás sincs köztünk. Annak viszont örülök, hogy a Nem tudhatod által sokak megismerik majd Dienest.
Kőszegi Ábel a kötetnek is fontos szereplője, azért is, mert személyesen ismerhette Dienest, de az is kiderül, hogy vannak olyan mozzanatok, titkok, amiket ő sem fedett fel.
Egészen más volt az a korszak, amikor Kőszegi Ábel a Töredék című könyvét írta, épp ezért más természetű nehézségekkel nézett szembe. Ő még vékony jégen járt a kutatásai miatt, olyan korban kockáztatott, amikor még tartania kellett a kutatási eredmények feltárásával járó következményektől, ezért is nevezte az írását krónikának, félig-meddig fikciós műfajt választva, miközben történelmileg nagyon is megalapozottnak tűnik, amit írt, ahogy ezt Ferencz Győző is megerősítette.
A különböző korszakok kapcsán jó lenne beszélni a Radnóti-kultusz építéséről, amelyet részben egy új korszak kezdete tett lehetővé. Ebben a kultuszépítésben Gyarmati Fannin kívül Tolnai és Ortutay Gyula is rengeteg munkát fektettek. Ennek a kultuszépítésnek pedig az volt az alapköve, hogy Radnóti kommunista költő volt. A kötetben szerepel egy beszélgetés Sík Sándor és Radnóti között, amelynek egy pontján Sík kommunistának mondja Radnótit (és önmagát is), a költő pedig ezt nem tagadta. Ugyanakkor van egy olyan érzésem, hogy Radnóti önmagáról alkotott képét valamelyest meg is hamisítja a kultuszépítés során kialakított kép. Te miként látod ezt a „kommunista költő” címkét?
Ezzel kapcsolatban Ferencz Győző kutatásaira tudok támaszkodni. Az igaz, hogy a Sík Sándorral folytatott beszélgetés kommunista érzületet tükröz mindkettőjük esetében, de ez nagyon mást jelentett az 1930-as években, mint a kultuszépítés idején. Valamiféle baloldali attitűdöt képviseltek mindketten, ez a közegükből és a származásukból is adódott, mintegy ellenzéket képeztek. 1930-ban még nem igazán tudhatták, hogy milyen lesz majd egy megvalósult kommunista rendszer. Akkoriban még Gyarmati Fanni is egyszerre tudott katolikus hívő és kommunista lenni, Sík Sándor pedig hithű katolikus papként vallotta be Radnótinak – legalábbis a költő visszaemlékezése szerint –, hogy szimpatizál a kommunista eszmével. Később ez lehetetlen volt. Azonban mindent összevetve, Radnóti költészete nem mutat kommunista jegyeket. Ráadásul Radnóti nagyon rövid ideig élt, éppen belépett a felnőtt létbe, ilyen életszakaszban még gyakran változhat a világnézete az embernek, főleg egy ilyen történelmi korszakban. Az is tény, hogy Radnóti polgári életet élt, politikai költészetét pedig számos elemében hazafias, szociálisan érzékeny, de polgári attitűdű költészetnek látom. Ellenben a karcos kommunista költészetet semmilyen módon nem látom megnyilvánulni, de baloldali nézetei voltak, például az egyenlő oktatási lehetőségek terén. Vagyis egy összetett világnézetről van szó, színtiszta kommunizmus nem mutatkozik benne, ezért is találhatták ki, nyelvi leleményként, hogy Radnóti antifasiszta költő, ugyan a verseiben ez is nehezen tetten érhető, de a humanizmus és a természet iránti érzékenység okán született meg végül az „antifasiszta” meghatározás.
Egy kis kitérőt hadd tegyek itt, mielőtt még továbbhaladnánk a kultuszépítés vonalán. Itt is és A gyilkosok emlékművében is nagyon izgatott engem a nyilasok és a kommunisták viszonyrendszere. A kommunisták – legalábbis a szavak szintjén – ellenségként üldözték a nyilasokat, miközben a perek során lépten-nyomon nyilas múltú kommunista párttagokba botlottak. A kommunisták számára a nyilasok az ellenségképzés szimbólumává váltak, személyektől független, absztrakt fogalommá? Vagy mi a megfejtésed ezt a politikai-ideológiai viszonyt illetően?
Ebben a témában Ungváry Krisztiánra támaszkodnék, aki azt szokta kifejteni, hogy a ’45 utáni rendszer üldözte a kulákokat, a csendőröket, a volt katonatiszteket, a burzsoáziát, vagyis sok-sok társadalmi csoportot. Ha a nyilasokat a párttagság alapján tekintjük, akkor őket végső soron nem annyira üldözte, mert a Nyilaskeresztes Párt alapvetően proletár párt volt. Ha őket is konzekvens módon üldözni kezdték volna, nem igazán maradt volna társadalmi bázisa a Kommunista Pártnak, mert a párthoz tartozás szerinti nyilasok száma igen magas lehetett. Ezt mutatja az emlékezetpolitika mostani alakulása is: számos politikus felmenőjéről derül ki, hogy a nyilasokhoz tartozott vagy legalábbis aktívan együttműködött velük. Ennek ellenére úgy élnek még ma is a köztudatban a nyilasok, mintha a pártszerveződés szintjén egy marginális csoport vagy mozgalom lett volna, de ez egyáltalán nem így volt. Ráadásul nagyon sok nemzetiszocialista párt volt, amelyekből a Nyilaskeresztes Párt kialakult, amelyben a kommunisztikus nézetek domináltak. Az ideológiai közös vonások miatt is történhetett, hogy némi elszámoltatást követően, 1945 után a nyilasokból kommunisták lettek. De azt hangsúlyozni kell, hogy a Radnóti-történet esetében a gyilkosok nem nyilasok voltak.
Ez nagyon megvilágító gondolatsor volt. Most viszont a pártépítés háttere után térjünk vissza a Radnóti-kultusz építésének hátteréhez. Tolnai Gábor irodalomtörténészként, kutatóként végezte ezt a munkát, Ortutay Gyula pedig miniszteri pozícióban. A szegedi barátokból álló Medveklub tagjai voltak. A kultuszépítés motivációi viszont nem teljesen egyértelműek. Tolnai Gábor hozzáállása számomra önös érdekeket mutat, Ortutay Gyula esete összetettebbnek látszik, az egyik általad idézett naplóbejegyzésében úgy tűnik, mintha az akkorra már elhunyt Radnóti egyfajta „jólelkiismeret” lenne számára. Mit gondolsz, mi vezérelte őket Radnóti felemelésében?
Ennek különböző interpretációi vannak, akikkel beszélgettem, ők is többféleképpen értelmezték a kultuszépítés motivációit. Sőt az is kérdéses, hogy mennyire igaz az, hogy a nulláról kellett felépíteni a Radnóti-kultuszt. Márai Sándor rácsodálkozása a posztumusz megjelent, Tajtékos ég című kötet verseire azt mutatja, hogy a kortársak körében nem lehetett nagyon ismert költő Radnóti. A kultuszépítést apám úgy értelmezi, hogy az nem is annyira egy összeesküvésre, hanem sokkal inkább a szentté avatás folyamatára hasonlít, amelynek során a személy életét fel kell építeni és csodákat kell belefűzni. A barátok ilyesmit végeztek el Radnóti kapcsán, a kor elvárásaihoz igazodva. Addig alakították, amíg egyre kevésbé emlékeztetett a valóságra, afféle „agyagozási” folyamat volt. Ahhoz, hogy Radnóti az új korszak mártírköltője lehessen, bizonyos mozzanatokat el kellett titkolni, más dolgokat hozzá kellett tenni az emlékezetéhez.
Ami a motivációikat illeti, szerepet játszhatott az, hogy ők hozhatják létre az új korszak emblematikus költőjét, ez egy hatalmas dicsőség volt számukra: az ő legjobb barátjukból válik a legnagyobb költő, ők mondhatják az évfordulós beszédeket. Ám ez nem csak presztízs kérdése, valóban ragaszkodtak Radnótihoz, Ortutay éveken át emlegette naplóiban Radnóti hiányát. Ezenfelül úgy vélem, nem feledkezhetünk meg Gyarmati Fanni befolyásáról sem, aki az egész életét arra tette fel, hogy Radnóti Miklósból nagy költő legyen. Nem utolsósorban az is döntő tényező, hogy Radnóti alkalmas is volt arra a szerepre, amit neki szántak, ugyanis nemcsak épített, hanem organikusan kiépülő kultusz is kialakult körülötte. Ez pedig részben onnan indult ki, hogy a föld alól előkerültek versei.
Ez az analógia a szentté avatással nagyon izgalmas, főleg azért, mert Radnóti életében könnyen találhatunk csodás elemeket. Például a föld alól előkerült Bori noteszt, amelyben öt vers olvasható maradt, a másik öt pedig Szalai Sándornak köszönhetően ugyancsak megmaradt az utókornak. Korábban voltak viták a Bori notesz körül. Mára konszenzus van az utolsó versgyűjteményt illetően?
A Bori notesz verseiből nem is egy másolat volt, nekem úgy tűnik, Radnóti két dolgot nagyon jól tudott, az egyik az, hogy ezek a versek nagyon fontosak, a másik pedig az, hogy életveszélyben van. Az Erdős Péterhez fűződő kapcsolata is azt a célt szolgálta, hogy ő is egy „szállító” legyen, ha a helyzet úgy kívánja, segítse abban, hogy a versek eljussanak Ortutay Gyulához. Végül „szállító” is lett belőle, csak a német táborban kobozták el tőle a másolatokat. Vélhetőleg több másolat is lehetett.
A versek előkerülésének körülményei valóban csodaszerűek. Azt nem mondanám, hogy vita van körülöttük, de vannak kutatók, akiknek megfordult a fejében, hogy előfordulhat-e ilyen csoda. Ez persze azzal is összekapcsolódik, hogy Gyarmati Fanni nem ismerte fel férje holttestét. Ez szült olyan verziókat, mintha a versek nem is onnan kerültek volna elő, ahol Radnóti meghalt. Csapody Tamás rengeteget foglalkozott ezzel a kérdéssel, úgy nyomozva, mint Dienes András, de ő sem jutott biztos pontra Radnóti halála kapcsán. Itt jön a képbe az, hogy Erdős Péter még egy szempontból jelentős szereplője a történetnek, mert ő ír levelet Davosból Ortutaynak arról, hogy Radnótit azon a szekéren látta utoljára, amelyről a tömegsírba kerültek a munkaszolgálatosok. Azonban az utolsó biztos pont október 31., Szentkirályszabadja és a 4. Razglednica aláírása.
Talán, ha a Fiumei úti sírkertből kihantolnák, akkor modern DNS-vizsgálatnak alá lehetne vetni a maradványokat, de ehhez kellene mondjuk egy hajszál, egy élő rokon és persze egy nagy kutatói csapat, akik ezt a sokrétű munkát elvégzik.
Jó, hogy szóba került az 1944. október 31-ére datált, 4. Razglednica, amelyben a saját halálát vetíti előre Radnóti. A vers és a Radnóti halálára vonatkozó kutatások között szakadék tátong, mert a vers alapján úgy tűnik, mintha német katonák hajtanák az erőltetett menetet. Vagyis a költészet és az irodalomtörténeti kutatás egy ponton szétválik. Ez a szétválás és szétválasztás milyen nehézségeket támaszt? Valamiképp feloldható ez a feszültség a kutatás során?
A 4. Razglednica az organikusan alakuló Radnóti-emlékezetben kulcsfontosságú vers. Nem megkerülhető itt az az irodalomkutatási kérdés, hogy a lírában felfedezhető történeti elemeket össze lehet-e vetni a valósággal vagy a költemény önmagában áll, és zárójelbe kerül a történelmi kontextus. Csakhogy itt az utóbbit nagyon nehéz kivitelezni, mivel a halál módja ténylegesen a tarkólövés volt, vagyis az irodalom valósággá vált. Ám közben félre is vezette az utókort a versbe csempészett német mondattal. Tehát olyan, mintha ez az utolsó vers arra is bizonyíték lenne, hogy nem elválasztható a történeti valóság a lírától és arra is, hogy igenis el kell határolni a kettőt, mert a líra félrevezethet bennünket, ráadásul épp a legfontosabb kérdésben, abban, hogy ki a tettes. Szerintem azt nem lehet állítani, hogy a történelmi kontextus egyáltalán nem számít a versek értelmezésekor, de ugyanígy nem helytálló, ha azt gondoljuk, hogy a történeti tényszerűség lenne a megfejtés, a kulcs a versekhez. Az az érzésem, hogy nem a kizárólagosság, a doktriner megközelítése vezet a művek megértéséhez.
Azt hiszem, a módszertani rugalmasság a könyved egyik legfőbb erénye. Szerintem nagyon jó, hogy oknyomozó újságíróként, egyik iskola mellett sem elköteleződve vizsgálódsz. A zárókérdésem a kutatás benső vonatkozásait érinti: mi volt számodra a legmegrázóbb vagy a legmegdöbbentőbb mozzanat a Radnóti-történetben?
Nagyon sok minden jut most eszembe. Abban is van valami megdöbbentő, hogy ennyi mindent tudunk, és mégsem kaphatunk végleges választ a Radnóti halálát övező rejtélyekre. A kánonképződésről és az írók társasági életéről bennem élő képet is átrajzolták a kutatási anyagok. Ezeken túlmenően volt megrázó pillanat is, pedig azt hittem, hogy már kellőképp edzett vagyok a holokauszt és a második világháború végével kapcsolatos történetekben. Nem is vettem észre, de telítődtem azokkal a borzalmakkal, amikről a különböző szerzőknél olvastam. A telítődés pillanatára viszont emlékszem. Épp a fiamért mentem edzésre, kint várakoztam, és olvastam Ferencz Győző Radnóti monográfiáját, amit mindenkinek ajánlok, mert rendkívül élvezetes, részletes és okos monográfia. Akkor kezdtem el sírni, amikor azt olvastam, hogy Gyarmati Fanni Raul Wallenbergnél, gépies módon menleveleket töltött ki, miközben a férjéről semmit sem tudott és neki magának is menekülnie kellett volna. Sík Sándor ekkor látogatta meg Gyarmati Fannit, és látta, hogy teljesen belemerült a menlevelek írásába, senkire sem figyel, fel sem pillantott akkor sem, amikor őt köszöntötte. Ezután Sík odaállt mellé, és falatokat a szájába adva etette Gyarmati Fannit, hogy ne kelljen abbahagynia a munkát. Ez a „képsor” annyira megrendített, hiszen mindketten zsidó származásúak voltak, a saját életüket kellett volna menteniük, mégis másokat segítettek. Azért is különleges ez, mert ebben a történetben nagyon sok problémás ember kerül elénk, de vannak ilyen hihetetlenül jó emberek és ilyen elképesztő sorsok is.
(A borítóképen szereplő fotót Bankó Gábor készítette, a kötet bemutatóján, az Inga Kultúrkávézóban, ahol Ott Anna beszélgetett Ács Dániellel.)