A színház élő műfaj, ezt még egy e-színházi fesztivál sem tagadhatja le: a nézők nélkül, kamerák előtt zajló színpadi történés tulajdonképpen szomorkás emlékezés arra a bizonyos igazira. Van azonban, amikor éppen egy ilyen felvétel ad plusz jelentést egy előadásnak. A Vádli és a FÜGE koprodukciójában 2011-ben bemutatott Caligula helytartója most, 2026-ban pont ilyen. Az előadást ugyanis 2025 nyarán levették a műsorról, azóta azonban olyat fordult a világ ebben az országban, hogy Székely János zseniális drámája újabb aktuális tartalmakat kapott. Ezért is fontos, hogy az utolsó pillanatban a csapat úgy döntött, megörökíti az előadást, sterilen, közönség nélkül, néhány kamera előtt.

 

Székely János Caligulája a megírása óta nagyon aktuális. Akkoriban, az 1970-es évek elején az erdélyi magyarság a saját sorsát olvasta ki belőle, azután 1978-ban a Gyulai Várszínházban is bemutatták Harag György rendezésében, és a Kádár-kori Magyarország közegében kapott egy erős plusz árnyalatot. Nem véletlen, hogy utána jó ideig nem vették elő. A rendszerváltás után azonban ismét rátaláltak, valahol mindig műsoron van ma is, néha párhuzamosan több színházban, akár gyökeresen más rendezői felfogással, ami mind érvényes olvasat. Megérett rá a magyar közönség? Rátalált benne a maga kérdéseire? Hatalom és hit, isten és ember hatóköre, szabadság és rabság értelmezése mostanra lett igazán fontos nekünk? Akárhogy is, a 2011-ben bemutatott előadás egy korszakot kísért végig, és mint minden igazi színház, annak változásait is hűen lekövette. És most, már csak képernyőn, szürreális módon még mindig eleven.

 

Mit is látunk ebben a szűk térben? Egy feketébe öltözött embert, aki dohányzik és a papucsát keresi. Ő Róma jeruzsálemi helytartója. Egy szűk sávban vetül rá a fény, a tégla alakú sáv közepén ül a férfi egy üvegdobozon, majd feláll, odamegy a sáv túlsó végéhez, és leül egy piros ronggyal leborított irodai székre. Néma csönd van. Ezzel a képpel indul a dráma, majd megszólal Tom Waits reszelős hangja, a színészek néhány guruló fadobozzal bedíszletezik a színpadot, és kezdődik a játék: élet és halál játéka, hűség és árulás játéka, hit és ráció játéka. Petronius, a helytartó (Nagypál Gábor) a császár parancsára elrendeli, hogy a zsidók állítsák fel a jeruzsálemi templomban a császár szobrát. A zsidók vezetői ellenállnak, a király (Tamási Zoltán), egy vezető politikus (Kaszás Gergő) a szokásos eszközökkel próbálják elhárítani a katasztrófát, ám a főpap (Fodor Tamás) hitvitába száll a helytartóval. A kettejük között zajló beszélgetés adja a dráma gerincét, erre fűződik föl, pontosabban ennek mintegy bizonyítéka minden további cselekmény: a helytartó két szolgájának (Szikszai Rémusz és Kovács Krisztián) konfliktusa, a követ (Király Attila) hírei Caligula újabb és újabb őrültségeiről, a zsidó nép néma felkelése, kivégzések és öngyilkosságok, árulások és pálfordulások. Mindeközben maga a tér is változik a jelenetek között, a műtárgyak szállításához használatos fadobozok helyet cserélnek, így a rajtuk álló szobrok más-más hangsúlyt kapnak. Női szobrok egytől egyig; miközben a színen csak férfiakat látunk, a legkülönbözőbb stílusú és méretű nőalakok veszik körül őket, a Willendorfi Vénusztól, egyiptizáló mellszobron, Milói Vénusz-utánérzésen és Picasso-féle összetöredezett arcú asszonyon át az életnagyságú, félig levetkőztetett parókás papírmasé nőalakig. Ebben a nőkkel, pontosabban különböző korok női idoljaival körülvett férfivilágban rengeteg fájdalom gyűlt össze, aminek talán legerősebb vonulata maga az istentől elhagyott emberi lét fájdalma.

 

Szikszai Rémusz rendezőként ezzel a darabbal kezdte a pályafutását, és amit 2011-ben a színpadra tett, az 15 évvel később is tökéletesen működik. Színészválasztása egészen pazar: Nagypál és Fodor párosa olyan színházi élmény, amit nehéz pontosan leírni. Párbeszédük alatt oda-vissza röpködnek közöttük az emberi lét legnagyobb kérdései, és mindketten jól láthatóan testileg is megszenvedik ezek nyomását. Nagypál a fölényesség mögé rejtett kétkedésével, Fodor a hit bizonyosságától a politika ravaszságáig lavírozó mindentudásával akár ketten is elvinnék az előadást, de remekül egészíti ki játékukat Kovács Krisztián kiismerhetetlen, szinte mefisztói figurája, Király Attila egyszerre érzelmes és kegyetlen karaktere és a többiek egy-egy erőteljes vonásra építő jelenléte. A szűk térben, a fekete és piros színek éles kontrasztja és a szobrok fehérsége között egymásnak feszülő testek és a bennük csikorgó gondolatok olyan sűrűsége kavarog, ami már-már az elviselhetőség határait súrolja. Egyetlen mozdulat, egyetlen rezzenés sem fölösleges, a nyitóképtől a zárásig (amikor visszatérünk a legelső pillanathoz, a szűkre világított sávhoz, benne a helytartó reszkető, hosszú árnyékot vető alakjával) egy pillanatra sem enyhül a feszültség, és ez e-színházi változatban is tökéletesen működik. Sőt, a kamera jóvoltából pontosan láthatjuk a Nagypál Gábor szemében felszikrázó tüzet, Fodor Tamás fejének finom reszketését, Kovács Krisztián arcán a ráncok hirtelen elmélyülését.

A közelképek révén a díszlet és a jelmezek részletei is hangsúlyt kapnak. Varga Járó Ilona díszlettervező a kontrasztos színvilággal és néhány nagyon egyszerű tárggyal, a szobrokat szállító fadobozokkal és magukkal a szobrokkal épít időtlen teret a dráma köré. A dobozokra állított szobrok nem lépnek interakcióba a szereplőkkel, de fordítva igen: a helytartó többször is bennük keresi a választ kérdéseire. Egyszer a Willendorfi Vénuszhoz nyúl, leemeli a dobozhoz rögzítő nyélről, és magához szorítja, majd összetöri. Nagypál mozdulatai egyértelműen az anyának, minden kor ősanyjának szólnak, aki méhében kihordta fiát, majd magára hagyta a bajaival. Be is bújik az üresen maradt dobozba, de kilóg belőle, mint egy túlméretezett baba – nem bújhat el a döntés felelőssége elől.

 

Valamivel később egy egészen aprócska szobrot kezd csapkodni, de az meg se moccan. Az utolsó jelenetben pedig kinyitja a császár szobrát tartalmazó dobozt, és kiveszi azt a tárgyat, ami az egész konfliktust kirobbantotta. Döbbenten néz rá: nem egy dicsőséges katona ábrázolását látja a kezében, hanem egy befőttesüvegbe zárt, félig kifejlődött emberi embrióét, egy vigyorgó homunculusét. A kellékek közül kettő szintén fontos szerepet kap: a birodalom térképe üres fekete papírlapokon lesz láthatóvá, vagyis nem láthatóvá, ugyanígy a császár parancsát tartalmazó levél is üres fekete lap. Az információt tehát maga a feketeség hordozza, erre vetíti rá ki-ki a maga narratíváját.

Papp Janó jelmezei a szűk eszközhasználatukkal is rendkívül kifejezőek. A zsidók fekete selyemkabátjára összevissza varrt világos gombok szellemesen pótolják a rangok jelzését, a nyakukba vetett színes sál néhány rávarrt csipkével az ortodox zsidók rojtos sáljának vidékies, torz giccsváltozata. A feketébe öltözött rómaiakon csak fémdíszek jelennek meg, kezükön láncokkal összekapcsolt gyűrűket viselnek, ez egy pillanatra sem engedi elfelejtenünk, hogy mindegyikük katona, a helytartó is, a követ is, de minél magasabb rangban vannak, annál több ruha fedi el a testüket. A követ és a szolgák ruháján a hatalmas kapucni az elrejtőzés, az álcázás hordozója, amely karakter a skála szélén akár az árulásig tart.

Tömény színházat kapunk a képernyőn, még így, a közvetlen jelenlét nélkül is. Azt hiszem, a hatás sokáig velünk fog maradni.

 

Szereplők:

Petronius, római patrícius,

Caligula szíriai helytartója: Nagypál Gábor

Decius, római lovag,

Caligula állandó követe: Király Attila Lucius,

fiatal római nemes,

Petronius segédtisztje: Szikszai Rémusz

Probus, egy másik segédtiszt: Kovács Krisztián

I. Agrippa, Palesztina királya: Tamási Zoltán

Barakiás, a jeruzsálemi templom főpapja, az egyháztanács elnöke: Fodor Tamás

Júdás, zsidó politikus, az államtanács tagja: Kaszás Gergő

Római katonák: Jaskó Bálint és Varga Ádám

 

Alkotók, közreműködők:

Díszlettervező: Varga-Járó Ilona, Szikszai Rémusz

Jelmeztervező: Papp Janó

Produkciós vezető: Kulcsár Viktória

A rendező munkatársa: Gyulay Eszter

Rendező: Szikszai Rémusz