2026 elején mutatta be a Soproni Petőfi Színház Csehov búbánatos komédiáját, a Ványa bácsit. A főpróba idején közölt újsághírek arra is kitértek, hogy a darabot most először mutatják be Sopronban. Az e-színházi felvételt végignézve sokáig gondolkodtam, mi adta az aktualitását, de azon túl, hogy Csehov mindig, minden helyzetben némiképpen váratlanul éri az embert, kínos-feszengő tükröt mutat bármely kor bármely társadalmának, nemigen találtam konkrét kapcsolódást a mostani, meglehetősen turbulens, előre- és visszatekintésre egyformán jó okot adó időszakkal. Ha csak azt nem, hogy a dolgok ritkán változnak, de speciel ez éppen most nem annyira érvényes.

Hagyjuk tehát magunk mögött a jelen kulisszáit, és merüljünk el Csehovéban. A színpadon egy széttört világ fragmentumai fogadnak, sarkából kifordult ajtó, padlóra tett csillár, szakadt függönyök és koszos falak; az előszínpadon pedig valami gyanúsan csillogó, az egész látványt visszatükröző, összevissza rongyolódott felület, talán víz? posvány? És szállongó köd mindenütt. Ebbe a képbe szalad be vidám commedia dell arte-hangulatot hozva magával egy csapat színész, és már halljuk is, ahogy Szerebrjakov professzor érces hangon megrezegteti a közeli erdőt: „Gyönyörű!” Hogy mi is pontosan, az nem derül ki, és pont az ellentéte annak, amit nézőként látunk, de egyelőre bízunk a folytatásban. Nem sokáig: hamar kiderül, hogy a vidéki kúria lakói és vendégei között nincs olyan, aki elégedett az életével, aki lát perspektívát, aki képes valamilyen szilárd értékrendet vallani és főként követni.

 

Szabó K. István rendezése sokféle színházi tradíciót ötvöz Csehov alapvetően realista drámai anyagával: a szimbolizmustól az abszurdig terjedő skálán mozog, de még technikai eszközöktől sem riad vissza. Amikor Asztrov doktor az erdő sorsát próbálja bemutatni a gyönyörű, fiatal feleségnek, Jelena Andrejevnának, írásvetítőről sugározza a falakra a filctollal felskiccelt képet – és az erdő rajzából valahogy egy női akt bontakozik ki. Kifejezetten teátrális jelenetek is beleférnek ebbe a furcsa ötvözetbe, kimerevített élőképek, valaki sellővé válik, az előszínpadi felületből vizet fakasztanak, sőt, az elhatalmasodó érzelmi káoszban még egy Boney M. számot is lezongoráznak – de a káosz attól még káosz marad. A nagyívű rendezői látomás nem tudja egybefogni a játékot, azon egyszerű oknál fogva, hogy ezen a színpadon minden szereplő mást játszik. Ványa bácsi szerepét Széles Tamásnak sikerült teljesen megújítania, ő az előadás egyértelmű sztárja: sárga kapucnis pulcsiban, nadrágtartóval, valahogy örökifjúként is rengeteg fájdalmat és méltánytalanságot hordoz, de még így is több életvágy van benne, mint bárki másban körülötte. Az öregségére fiatal szépséget feleségül vevő Szerebrjakov professzort Kovács Frigyes játssza, olyan mozaikokból rakja össze a figurát, amelyek sehogy sem illenek egymáshoz: egyszer távoli kultúrhérosz, máskor Cipolla-szerűen félelmetes árnyék, ellentmondást nem tűrő kényúr, vagy éppen ügyetlen gazember.

 

A felesége (Dienes Blanka) valóban gyönyörű, de ő speciel a klasszikus Csehov-hősnők eszköztárából dolgozik, míg a többiek ezt vagy hátrahagyták (például Asztrov doktor szerepében Szabó Sipos Barnabás meglepően modern mizantróp, aki remekül egyensúlyoz a természetvarázsló és a kujon között), vagy nem érik fel, (Tary Patrícia mint a professzor lánya, gyakorlatilag minden jelenetben rettenetes ripacs módjára próbálja felhívni magára a figyelmet, Pintér Gábor Tyeleginje alig tűnik ki a díszletből, Szőcs Erika nehezen mozgó, nyakmerevítős, ám kinézete alapján még fiatalos anyósfigurája pedig tökéletesen érthetetlen). Horváth Zsuzsa dajkája üdítő jelenség ebben az összevissza világban: ő mindenkit megért és mindenkit megvet, abszolút csehovi, közvetlenségében is kicsit titokzatos figura, remek pillanatokkal. Szomorú, hogy még a kitűnő szerepformálások is elbeszélnek egymás mellett.

 

Mindezt azonban Horesnyi Balázs csodálatos díszlete fogja keretbe, amely színeiben, anyagaiban rendkívül gazdagon fejezi ki a rothadás, a mulandóság, a hiábavalóság romantikus és csúf oldalait egyszerre. Rátkai Erzsébet jelmezei azonban ugyanúgy az egymás melletti, magányos buborékokat jelenítik meg, mint amit a színészek játékában tapasztalhatunk: a tündérkirálynős, hollywoodi tüll- és csipkeköltemények, amelyekben Jelena Andrejeva pompázik, köszönőviszonyban sincsenek Ványa sárga, feliratos pulóverével, Szonja dark culture öltözeteivel, vagy Tyelegin hónaaljig érő halásznadrágjával. A rengeteg ötlet kioltja egymás szikráját, és furcsa patchwork marad.

 

Szereplők:

Szerebrjakov - nyugalmazott egyetemi professzor - Kovács Frigyes

Jelena Andrejevna - Szerebrjakov felesége - Dienes Blanka

Szonya - Szerebrjakov lánya - Tory Patrícia

Vojnyickaja, Marija Vasziljevna - Szerebrjakov első feleségének és Ványa bácsinak az anyja - Szőcs Erika

Vojnyickij, Ivan Petrovics - Ványa bácsi, Vojnyickaja fia - Széles Tamás

Asztrov, Mihail Lvovics - orvos - Szabó Sipos Barnabás

Tyelegin, llja lljics (Waffles) - elszegényedett földbirtokos - Pintér Gábor

Marina - dajka - Horváth Zsuzsa

 

Alkotók, közreműködők:

Jelmez - Rátkai Erzsébet

Díszlet - Horesnyi Balázs

Fordító - Morcsányi Géza (Jászai-díjas)

Zeneszerző - Cári Tibor 

Dramaturg – Gyürky Katalin

Ügyelő - Horváth Dávid

Súgó - Bősze Bianka

Rendezőasszisztens - Szele Julianna Lívia

Rendező - Szabó K. István