A mai óvodásokat és kisiskolásokat a szakirodalom alfa generációként azonosítja. Ők azok, akiknek gyerekkorát erősen megviselte a világjárvánnyal járó kényszerű bezártság, akiknek többsége már óvodáskorban okostelefonon vagy tableten néz mesét (vagy mást), és akiket a szüleik erősebben védenek/felügyelnek, mint bármely előző nemzedéket. Így persze a szabadságfokuk is jóval alacsonyabb, hiszen a szülők segítsége azzal is jár, hogy nem a kicsiknek kell megoldaniuk az adódó problémákat. Ezzel együtt évről évre több gyerek küzd valamilyen tanulási vagy viselkedési nehézséggel. És bár azt gondoljuk, hogy ez a korai években inkább a szülőket és a bölcsődéket, óvodákat érinti, ritkán jut eszünkbe, hogy a másság kérdése a testvérek életét is meghatározza.

Az idei e-színházi fesztiválon egyedüli gyerekelőadásként szerepel a szombathelyi Mesevilág Bábszínház produkciója, a Tono, melyet egy brazil meseíró-illusztrátor, André Neves könyvéből bontott ki Fodor Orsolya rendező és Réder Ferenc dramaturg. Neves nem mindennapi gyerekkönyveket készít: a rajzos oldalakon lassan folydogáló cselekményt kevés szöveg bontja ki, és nem kedves bocikról vagy kalandos kedvű gyerekekről szólnak, hanem klímaszorongásról, magányról, másságról, generációk egymáshoz kapcsolódásáról. Tulajdonképpen még azt sem állíthatjuk egyértelműen, hogy ezek gyerekkönyvek, de az biztos, hogy a gyerekek érzékenységét kívánja meg az olvasóitól.

A Tono címszereplője egy Kanári-szigeteken élő spanyol család nagyobbik fia, aki nem beszél. Öccse, nővére, szülei és nagymamája egész nap fecseg, ki-ki a magáét fújja, de Tono csak a madarakkal hajlandó szót váltani. Ő ugyanis valamilyen fokon autizmussal él, más, mint a többiek, nagyon nehezen kapcsolódik bárkihez, visszavonul a maga színes, gazdag belső világába.

Fodor Orsolya számára az eredeti könyv szövegei kevés támpontot adtak, a rajzai viszont annál többet. Ezekhez nyúlt, amikor bábszínpadra állította a művet. Szorosan követte Neves grafikai stílusát, így a színpadot kubista formák uralják: a szereplők konkrétan kockákból állnak. A felnőttek három, a gyerekek kettő, a ház macskája egy kockányi lény, az egyes darabok külön-külön mozgathatók, vagyis a színészek az egész játékidőt ezek pakolgatásával, forgatásával töltik. Ám a bonyolult kirakósdi az első perctől fogva tökéletesen működik: amikor Apa letérdel, amikor Anya tésztát kever, vagy Nagyi puszit nyom az unokája feje búbjára, a kockák játszanak. Az összes szereplő test-kockája részletesen meg van rajzolva, de Tono figurája két átlátszó kockából áll, amelynek hátlapja tükör, előlapján pedig egy test hozzávetőleges kontúrját és két karikaszemét látjuk. Árvai György és Szűcs Edit olyan látványvilágot tervezett a történet köré, ami egyszerűségében varázslatos, néhány színpadi elemmel tágra nyitja a vizuális fantázia horizontját, és Tono hosszúra nyúló, szótlan, lelassított mozdulatokkal kísért jeleneteiben is rengeteg asszociációt kelt. Az egész játék alapja a színpad közepén hosszan elnyúló asztal, ami egy második, megemelt színpadsíkot ad. Ez a család élettere, de Tono is itt játssza magányos játékait az egyetlen birodalom lakóival, akiket közel enged magához: a madarakkal. Tono csak velük kommunikál, gyógyítja őket, ha megsebesülnek, utánozza a röptüket, forgatja, bámulja őket. A színpad-asztal színe hol a család mindennapjait kísérő halványzöld, hol a Tono világára jellemző indigókék, a papírból hajtogatott madarak is kékben pompáznak.

Három színész kelti életre a kockákkal megszemélyesített családtagokat és Tono kedvenc madarait. Mozgásuk precízen ki van számítva – szükség is van erre a kockák folyamatos pakolgatása miatt –, ugyanakkor remekül alakítják az éppen szereplő figurákat. Kolozsi Angéla villámgyorsan vált hangszínt és beszédstílust a folyton sütő-főző Anyáéból a percenként „Carramba!” felkiáltással érkező Nagyiéba, Kőmíves Csongor pedig áradó őszinteséggel bújik bele Pepe, az öcs szerepébe, a lármás családban igyekszik megtalálni a kapcsolatot a némán maradó bátyjához. Valahogy mindegyik családtag próbálkozik, de ki-ki csak a maga buborékjába zárkózva, egyedül Pepe lép ki a komfortzónájából, és keres bejáratot Tono világába. Ezzel a küzdelmével ő válik az előadás főszereplőjévé, ő veszi észre a Nagymama elejtett mondataiból, hogy a rég eltemetett Nagypapa is valami olyasmi lehetett, mint Tono, bár erről senki nem beszél…

Ám a legszuggesztívebb színész a Tonót alakító Forrai Áron, aki két félmondatot leszámítva szöveg nélkül formálja meg az autista fiút, csupán puha mozgásával, keze madárszárnyszerű verdesésével, koncentrált figyelmével és a tekintetével. De ezekből is gyönyörűen kirajzolódik a másságot nyugalommal hordozó személyiség, a család zárt rendszerében árnyékként közlekedő kívülálló, aki Pepe állhatatos közeledésére egy pillanatra megnyílik, majd visszazár. Forrai elképesztő érzékenységgel közvetíti ezt a titokzatos világot, amiből egy-egy pillanatra kilép, olyankor üvegkockája segítségével hirtelen tükröt tart a családnak, de azok nem veszik észre, nem fogják fel.

Az előadást hat éves kortól ajánlja a Mesebolt Bábszínház, de korántsem csak gyerekeknek szól: ez a rendkívül koncentrált, szimbólumokkal átszőtt, a másságot nem problémaként, hanem jelenségként tolmácsoló rendezés nem életkorhoz van kötve, hanem megértéshez és az elfogadáshoz. Ehhez pedig mind a látványvilág, mind Pirisi László zenéje, mind a három színész pontos és érzékeny játéka jó fogódzót kínál.