Térey János híres verses drámatrilógiája, a Nibelung lakópark első kőszínházi feldolgozása meglehetősen sokat váratott magára: a Krétakör Színház Mundruczó Kornél-féle, 2004-es rendezésében már nagy sikert aratott előadás csak 2025 áprilisában került először kőszínházi színpadra, a székesfehérvári Vörösmarty Színház produkciójaként, Szikora János rendezésében.


Mostanra pedig az előadás az e-színházi, filmes változata is elkészült, újabb, örvendetes bizonyítékul arra, hogy a Covid időszakában kényszerpályának számító műfajváltás terméke mostanra új műfajként, eszköztárát folyamatosan fejlesztve, önmagáról alkotott elképzeléseit, céljait és lehetőségeit reflexíven és progresszíven kezelve virágzik. Ehhez a műfaji önreflexióhoz és fejlődéshez Térey Nibelung lakóparkja különösen szerencsés kihívásnak és táptalajnak mutatkozik.

Térey verses drámatrilógiája már önmagában, szövegként is igen provokatív – a szó etimológiájához közel álló értelmében: kiszólítja a befogadót a kényelmes foteljéből, feszegeti  műveltségének, figyelmének, befogadókészségének, akár ízlésének határait, egy téreysen magabiztos „Tudsz követni?”- szerű, incselkedő pozícióból. A rá oly jellemző nyelvi sziporkázás mögött kulturális utalások sűrű hálója feszül, mindenekelőtt Wagner és a Nibelung-legenda világa. Persze az előadás e háttértudás nélkül is követhető: a történet feszíni síkján egy, a világot irányító multi-család szerelmi és hatalmi perpatvarába csöppenünk, amelynek végkifejletébe, a bosszúba, az egész világrend beleremeg.

 

A mű a színpadon műfajváltáson esik keresztül, és ezzel a provokációja újabb szintjére lép. Egyfelől igencsak bevállalós rendezői és színészi hozzáállást igényel: szex, leszbikus kettős, gyilkosságok a színpadon. De a provokáció nem egyszerűen a témák merészségét jelenti.  A néző van ismét próba elé állítva: képes-e hallás alapján rákapcsolódni erre a rendkívül kifinomult, sűrű nyelvre? És kihívás elé állítja a színházi alkotókat is: hogyan lehet természetessé tenni a játékot egy ennyire pallérozott, poétikus nyelv mellett?

 

Az első felvonás alatt ezért szinte drukkolva nézzük az előadást: izgulunk, milyen megoldást talált a rendező a nyelvileg bravúros, de a színpadi játék szempontjából holtidőnek számító idők kitöltésére, és hogyan tudják vajon belakni játékukkal a színészek ezt a korunk Shakespeare-jének nyelvén megszólaló Dallast?

A mű az e-színházi változat műfajváltásával újabb szinten provokál: képi megoldásaiban még merészebb, a színház világától idegennek ható megoldásokkal dolgozik, tehát a színházi nézőt újra kilépteti a komfortzónájából. Szinte azt kell mondanunk, új, izgalmasan eklektikus műfaj születik a tévésorozatok és a színház keresztezéséből. Ez az új eklektika Téreyhez illő: a klasszikus formák és a maiság merész keveréke, egy színházi előadás, amelyet sok-sok filmszerű betét, filmes kameraállás és vágástechnika alakít.

Magát az előadást másfél év elteltével talán felesleges volna újra kritikának alávetni: alapos elemző írások születtek róla, amelyeket itt csak egy-egy reflexió erejéig idéznék: érdekes volt olvasni, hogy Csáki Judit a díszlet LED-falas megoldásában hivalkodást (is) lát, annak jelzését, hogy milyen sok pénzből készült a produkció. A színházi díszletezés ugyanakkor mintha egyre inkább ebbe az irányba, a vetített háttér irányába tartana a klasszikus, épített díszletek helyett, ami hosszabb távon gazdaságosabb és mindenképpen praktikusabb és zöldebb megoldás lehet. Csáki azt is hiányolja, hogy a rendezés nem hangsúlyozza ki erősebben a darab nagyon is mai (úgy sejtem, a bemutató idején még inkább aktuálisnak érzett) áthallásait. Más ízlés szerint viszont éppen elegáns megoldás ez: a rendező bízzon benne, hogy a szöveg és a mű építkezése elég potens ahhoz, hogy maga hozza létre ezeket a kapcsolódásokat, a befogadó pedig elég önálló ahhoz, hogy ne kelljen a szájába rágni. Én ezt a visszafogottságot a rendező részéről inkább megtisztelő gesztusnak tartom.

 

A színészek játéka bravúros, lenyűgöző, állapítja meg Csáki Judit és Szilárd Zsigmond is a kritikájában – ehhez csak csatlakozni lehet. Különösen emlékezetes Gáspár Sándor alakítása Hagen szerepében, és a  Brünhildét alakító Ballér Bianka játéka is jól esően merész, karakteres. Az e-színházi változat közeli kameraállásai különösen nehéz próbának vetik alá a színészeket: a színpadi játékuk nem válhat túlgesztikulálttá, ugyanakkor nem veszítheti el az intenzitását sem. A színészek kivétel nélkül ráéreznek erre a kényes egyensúlyra.

 

A jól működő rövidítésen túl a dramaturg munkáját dicséri, hogy a verses folyam sokszor nehezebben követhető áramlásából nagyon hatásosan emelkednek ki a mű csúcsmondatai. Például: „A jövő azé, aki bestiább.” „Míg köztünk pusztítod magad, felvilági fényed hol marad?” „Itt már akármi megtörténhet.” „Mindig van elég ok, hogy egybefogd a málló maradékot.” „Történelmet csinálhat bárki törpe.”

 

A darab végén a humanoid robot szerepeltetése a Térey-dráma rendezői továbbgondolása, és érezhetően ki is lóg a dráma szövetéből. Szellemes és provokatív megoldás, talán inkább szenzációhajhásznak mondanám, hiszen ízlésem szerint ezen a ponton a fentebb dicsért rendezői visszafogottság túl direktté válik: mintha erőszakot tenne a precíz műgonddal felépített Térey-világon.

 
Mindezzel együtt a teljes produkció, hangsúlyosan beleértve az e-színházi változat filmes és számítógépes grafikai munkáját, nagy elismerést érdemel. Láthatóan pontos és értő tervezés eredménye maga a felvétel is:  a jó ütemben változó kameraállások, a dramaturgiailag pontosan tervezett közelképek és totálok váltakozása nem egyszerűen dokumentálja a színházi előadást, hanem újragondolja annak lehetőségeit.

Csak ismételni tudom: izgalmasan eklektikus műfaj született ezzel a színházi felvétellel, a tévésorozat és az élő színpadi játék sajátos, Téreyhez méltóan provokatív, a klasszikus formákat nagyon is a jelenben élő, pimasz bátorsággal továbbéltető  elegye.

 

Szereplők:

Gáspár Sandor,

Sághy Tamás,

Ballér Bianka

Sarádi Zsolt,

Ladányi Júlia,

Decsi Edit

Kelemen István,

Kozáry Ferenc,

Trokán Péter

Kőrösi András,

Kuna Károly,

Keller János,

Kádas József

Reiter Zita,

Molnár G. Nóra,

Stauróczky Éva

Rovó Tamás,

Böjtös Natália,

Hadházi Péter

Illés Áron,

Kertész Boglárka,

Molnár Zsófia

 

Alkotók, közreműködők:

Hangfelvételen közreműködött: Nagy Judit, Németh Mariann, Pásztor Richard Szabó Miklós Bence, Szikora János

Benedek Mária (jelmez)

Szendrenyi Eva (díszlet)

Selmeczi Bea (dramaturg)

Lelkes Botond es a NON LIEU FILM PRODUCTIONS KFT. (videó, látvány)

Rovó Tamás (mozgás)

Frindik Nóra (tánc)

Kalmár Johanna (ügyelő)

Weil Szilvia (súgó)

Pásztor Richárd (produkciós asszisztens)

Szikora János (rendező)