Hosszú percekig méregette a tükörképét. Még sosem látta magát ilyennek. Nem a szépséget pillantotta meg, azt soha nem is kereste. Régebben akkor látta magát igazán szépnek, amikor öröm érte. Ez idővel változott, a szépség fogalma eltolódott benne. Ekkor már abban látta saját szépségét, amikor arca a hangulatát tükrözte. Ez az önmagának megfelelés szépsége. Ma viszont egészen másképp tekint magára: olyan érdeklődéssel, amilyennel másokat szokott csak figyelni. Talán valóban valaki mást lát ma reggel a tükörben. Olyasvalakit, akinek jelentés költözött az életébe, aki magában hordozza a fájdalmakat, de már pontosan tudja, hogy mi, miért és hol fáj. Olyasvalaki néz vissza rá, aki megbékélt az életével.
Nem megszokta a magányt, hanem megszerette, pontosabban magához édesgette, megszelídítette. Mert a magánnyal nem lehet együtt élni, és mert a magánnyal együtt kell élni. Sosem hitte, hogy ilyen hűséges társra lel benne, hogy csonthéjába zárt élete hozza el a felszabadítást. A magány nagy lendülettel húzott ráncokban és szürkésre festett hajszálakban ábrázolja a múltat. Megőrzi mindazt, ami nélküle feledésbe merülne. Mert a magány tudja igazán, hogy az ember emlékezésre ítéltetett. És mire való egy társ, ha nem arra, hogy emlékeztessen mindenre, ami hozzánk tartozik?
Most a tükör előtt sorakoznak és elvonulnak az elmúlt évek. Megannyi emlék, megannyi jelenlét-hiátus. Ott él a tekintetében mindenki, akiben egykor önmagát kereste, akik mindegyre távolabb sodorták önmagától. Visszanéztek rá azok, akiket csak azért tanult meg szeretni, hogy aztán megtanulhassa elfejteni, hogyan szerette őket, majd újból megtanulhasson szeretni, mást, máshogyan. Mindezt azért, hogy ne maradjon más – csak hiány. Az egykori jelenlétek halvány nyomai, amelyeket most a tükörbe fonódó emlékezés elevenített meg. Férfiak és nők egymásba fonódó alakjai, összefolyó színek és formák, érzelmek fonalába gabalyodott gondolatok, gondolatok fogságába esett szeretet-maradványok, szeretetből formálódó csalódás-folyam, csalódásból eredő feledés-patak.
A múltja egy hatalmas, labirintust idéző kiállítóterem. Benne azok, akik elhagyták és akiket elhagyott. Veszteségek. Elhanyagolt gondolatok. Elfojtott érzelmek. Szertefoszlott vágyak. A múlt felbecsülhetetlen értéke, amelyet mindenki csodálna, különösen azután, hogy meghallgatta a tárlatvezetését. Ő pedig végigvezetné a múltja minden szegletén, ismerőssé tenné az idegen arcokat, győzelemre váltaná a vereséges harcokat, feltárná a hibáit, az elvesztegetett időt és eltékozolt érzelmeket. Megtartaná a tárlatvezetést, de nem akar több látvány-éhes látogatót – belőlük mindig kiállított lesz. Ők azok, akik iránt túl gyorsan érzett, ők a bámészkodók, a kalandorok, a térképről letért turisták, az élet sűrűjében eltévedt kapaszkodót keresők, akik csak végignézik a kiállítást, áttéblábolnak a műtermen, akárcsak az életükön. Őket már nem várja. Nem is tudja, hogy vár-e bárkit is, de ha igen, akkor egy elmélyült műértőt, aki biztos benne, hogy nem érthet mindent, de minél többet akar érteni, aki nem csodálkozik, hanem rácsodálkozik, aki képes a labirintusban végtelenségig bolyongani, aki segít leporolni a kiállított múltat.
Olyasvalakit, aki méltó váltótársa lehet a belé fészkelt magányának.
_____________________
A két vers:
tartoztam
a magánynak
az elszámolással
évekig kóboroltam
hogy eltakarjam
hogy eltitkoljam
míg a feloldásig
eljutottam
elfogadtam
méltatlan alkukba
többé nem rángattam
megszerettem
kinyitottam
kivirágzott
amint többé már
nem bántottam
nem tagadtam
és mint társat
felvállaltam
______
hiányaiból tartott a nő kiállítást
sokan eljöttek rá
csodálva gazdagságát
(Tisza Kata: a legjobb hely a városban te vagy: terápiás versek)