Nemzetközi sporteseményekben gazdag nyarunk volt, júniusban futball Európa-bajnokság zajlott, július 26-án pedig kezdetét vette a párizsi olimpia. Ami a sportélményekbe csomagolt értékeit illeti, a XXXIII. olimpiai játékokon pótolhatta a sportkedvelő közönség azt, amit az Európa-bajnokságtól nem kaphatott meg. Persze az Európa-bajnokság is tartogatott meglepetéseket, ilyen volt például az osztrák csapat jelentős fejlődése, Georgia csapategysége, a portugálok elleni győzelmük, vagy éppen a török válogatott menetelése. Igazán kiegyensúlyozott és magas színvonalú futballt viszont csak a spanyol válogatottól láthattunk, ami persze a spanyol labdarúgás szerelmeseinek (így például nekem is) nagy öröm, mégsem pótolhatja tucatnyi meccs elvesztett futballélményét, vigasztaló viszont, hogy a futball győzött. Jóllehet az igazán nagy futball-pillanatokból igen kevés akadt az Európa-bajnokság során, az olimpia annál több sportélményt nyújtott, amelyek a mindennapokban is mintául és inspirációs forrásként szolgálhatnak.
Bár értem az élsportot – különösen a forrásigényét – bíráló álláspontot, sok esetben egyet is értek azzal, mégis úgy hiszem, hogy a társadalmi viszonyok, az együttélés, a nyitottság, a teljesítmények – és egymás – elismerésére való képesség és a küzdeni akarás terén rengeteget tanulhatunk az élsporttól, még akkor is, ha történetesen a közelében sem jártunk soha annak, hogy profi sportoló váljon belőlünk.
Párizs számomra visszahozta az olimpia értékeit, amelyek középpontjában a sport szeretete, a sport iránti közös, odaadó rajongás áll. Bizonyította, hogy a sport mint a nemzetek és az emberek közötti kapcsolódási pont igenis a kultúra része, afféle közös alap, amely előmozdítja az együttélést és a nyitottságot. Az igazi sport összekapaszkodás és nem széthúzás. Az idei olimpia pedig tengernyi csodálatos pillanatot tartogatott, amelyek mind-mind a sport szépségét visszhangozták. Ez nagyban köszönhető annak is, hogy – a Szajna körüli problémáktól eltekintve – a párizsi olimpia egy jól megszervezett esemény volt. Illetőleg az is biztosan közrejátszott, hogy a 2021-es tokiói olimpia után – ahol a járványhelyzet miatt szigorú szabályok mellett és közönség nélkül zajlottak a versenyek – most újra hozzájárulhattak a szurkolók is a felejthetetlen sportélményekhez. A teljesség igénye ugyan megvolna bennem, de inkább könyvet, nem cikket kellene írni az idei olimpia nagy pillanatairól, eredményeiről és teljesítményeiről, így most csak néhány élménytöredéket elevenítek fel, egyrészt azért, mert ezeken keresztül igyekszem bemutatni az élsport és a látványsport társadalmi relevanciáját és jelentőségét, másrészt pedig azért, mert jó érzés visszagondolni az olimpia néhány momentumára.
Mindenekelőtt a magyar vonatkozású sikerekkel kezdem. Sikeren itt nem feltétlenül az érmet érő teljesítményeket értem, hiszen fantasztikus eredmény volt az is, hogy mind a női, mind pedig a férfi kézilabda-válogatottunk kijutott a párizsi olimpiai játékokra. Ráadásul mindkét csapat hősiesen helytállt, erős, a vereségeknek is ellenálló csapategységet mutatva, a kereteikben rengeteg fiatal és ígéretes játékossal. Különösen nagy büszkeség az, hogy Tomas Axnér, a svédek szövetségi kapitánya is úgy beszélt a női válogatottról a svédek elleni, hosszabbításban elszenvedett vereségüket követően, mint a jövőbeli tornák nagy esélyeséről. És valóban: a csapatban lévő erőt és energiát látva minden okunk megvan hinni abban, hogy ez a szép olimpiai hatodik hely egy sikersorozat kezdetét jelenti. Hasonlóan inspiráló volt a magyar női vízilabda-válogatottban rejlő csapatszellem is, amely segítette a női pólósokat abban, hogy felül tudjanak kerekedni az amerikai válogatott ellen elszenvedett, fájdalmas és az éremesélyeket eltörlő vereségen, és végül ötödik helyen zárhatták a párizsi olimpiát. Ez a csapat az egymásért küzdés mintaképe, s ezt néhány lenyűgöző és kiegyensúlyozott egyéni teljesítmény is segítette, mint például Magyari Aldáé, Vályi Vandáé és Keszthelyi Ritáé.
Úgyszintén óriási sportélmény volt az olimpia első magyar érme, amelyet Muhari Eszter szerzett meg, női párbajtőrben, de a férfi párbajtőrcsapat aranyérme is a kitartás és az egymásért küzdés szimbóluma lehetne, akárcsak a férfi kardcsapat ezüstérme, és legfőképp az addig vezető út, ahogyan Szilágyi Áron és Gémesi Csanád is túltette magát az egyéniben elszenvedett vereségen, és képes volt azt követően a csapatversenyre fókuszálni. A hullámvölgyekből való gyors elrugaszkodások még szebbé varázsolják az egyébként is nagyszerű eredményeket, igaz ez Gulyás Michelle öttusa aranyérmére is, amelyet elképesztő magabiztossággal nyert meg. Különös belegondolni, hogy sokáig még az is bizonytalan volt, hogy egyáltalán őt küldi-e a Magyar Öttusa Szövetség az idei olimpiára. Utólag viszont állíthatjuk, hogy jó döntéseket hoztak, ugyanis a másik magyar versenyző, Guzi Blanka is remek teljesítménnyel és a laser run-ban hatalmas hajrával a negyedik helyre ért be.
Gulyás Mitchelle öttusázó az aranyérmével. Fotó: Czeglédi Zsolt/MTI/MTVA
Hasonlóan nagy meglepetést okoztak a női kajak-kenusok, legfőképp a női kajak négyes, nevezetesen Pupp Noémi, Fojt Sára, Csipes Tamara, Gazsó Alida Dóra, akik óriási erőbedobással küzdve végül harmadik helyen értek célba az 500 méter versenyszámában. Csipes Tamarának még arra is maradt energiája, hogy a női K-2 500 méteren és egyéniben, ugyancsak 500 méteren ezüstérmet szerezzen, itt csak a legendás, nyolcszoros olimpiai bajnok új-zélandi kajakozó, Lisa Carrington tudta legyőzni Csipest, aki úgyszintén a sportág legendájává vált, akkor is, ha valóban ez volt az utolsó olimpiája. A női K-2-höz kapcsolódik egy igazán szívmelengető pillanat is, ugyanis hosszú percekig kérdéses volt az olimpiai bronzérem sorsa ebben a versenyszámban, végül a magyar és a német csapat is bronzot szerzett, így Pupp Noémi és Fojt Sára, a szám bronzérmesei együtt örülhettek Csipes Tamarával és Gazsó Alidával, valamint a német Paulina Paszekkel és Jule Hakével.
A női kajak négyes öröme a bronzérem átvételekor. Fotó: Kovács Tamás/MTI
Milák Kristóf ugyan nem okozott meglepetést, de nagy lelkierőről tett tanúbizonyságot azzal, hogy a 200 méter pillangón elért második helyezésével (a hazai pályán első helyezett Léon Marchand is elismerően, Milák gyorsaságát méltatva nyilatkozott róla) és a 100 méter pillangón szerzett aranyérmével rácáfolt az elhanyagolt edzésekről szóló pletykákra, de az egészen biztos, hogy a felkészülést nem mozdítják előre a negatív híresztelések. Ez is egyfajta nyomás, amit – sajnos – a versenysport olykor fullasztó közege, a média és a szurkolók egyszerre helyeznek a versenyzőkre, ezeken túllépni pedig ugyancsak a felkészülés része.
Milák Kristóf és a 100 méter pillangón szerzett arnyérme. Fotó: Varga Jennifer/24.hu
Rendkívül fontos, hogy viszonylag sok (de biztosan nem elég) szó esett az élsport mentális és lelki oldaláról és a sportolókra sok irányból nehezedő nyomásról. Késely Ajna azoknak az olimpikonoknak a nevében szólalt fel, akik jó eséllyel sosem kerülhetnek fel a dobogóra, mégis szenvedélyesen szeretik a sportot, és ezzel a kitartással mutatnak példát, Kerekes Gréta gátfutó pedig az érmek fetisizálása ellen emelt szót, hangsúlyozva, hogy már az olimpiai részvételt is mennyi megmérettetés, megpróbáltatás előzi meg, s micsoda csalódás éri azokat, akiknek egy hajszálon múlt, hogy nem válhattak olimpikonná. Olimpikonnak lenni igenis rendkívüli teljesítmény, megérdemlik a sportolóink, hogy elismeréssel forduljunk a teljesítményük felé, különösen akkor, ha ehhez emberi nagyság is társul.
Azonban az olimpia, kiváltképp akkor, ha a kultúra részeként, társadalmi kapocsként tekintünk a sportra – és most erre törekszem –, arra sarkall bennünket, hogy más nemzetek sportolói felé is nagy nyitottsággal forduljunk. A párizsi olimpia pedig bővelkedett nagy sportolói és emberi pillanatokban is. Most csak néhányat idéznék fel a nem magyar vonatkozású olimpiai pillanatok közül, amiket nem felejtek el egyhamar.
Bár a tornasport nem az abszolút kedvencem, Simone Biles bravúros visszatérése a tokiói hullámvölgy után kiemelkedő sportolói és emberi teljesítmény volt, három arannyal és egy ezüsttel zárta a párizsi játékokat, s ezzel egészen biztosan a tornasport legendái közé írta be magát – ha eddig ez nem történt volna meg.
Simone Biles a Párizsban szerzett négy érmével. Fotó: Charlie Riedel/AP
Szintén történelmet írt Nafissatou Thiam belga többpróbázó, aki a hétpróba versenyszámában immáron harmadszor is olimpiai bajnok lett, ő az első a sportág történetében, aki megvédte olimpiai bajnoki címét, most már kétszeresen, hiszen Rió és Tokió után Párizsban is a dobogó legfelső fokára állhatott.
Ugyancsak történelmi sikert ért el Letsile Tebogo, Botswana huszonegy esztendős sprintere, aki kétszáz méteren szerzett aranyérmet, maga mögé utasítva az amerikai sztársprintert, Noah Lyles-t is. Jóllehet itt is felmerülhetnek a „mi lett volna, ha…” kezdetű kérdések, azaz felvethetnénk, hogy vajon egy olyan Lyles mellett is győzhetett volna, aki éppen nem koronavírussal küzd, de azt hiszem – és a lausanne-i, a sziléziai és a zürichi Gyémánt Liga versenyek is ezt mutatják –, hogy igen. Amellett, hogy reményt adott a botswanai sportoló-növendékeknek, hogy igenis szerezhet aranyérmet Botswanából érkező sportoló is, egyáltalán nem kizárt, hogy ő lesz Usain Bolt méltó utódja. Persze még Lyles és talán Kenny Bednarek is versenyben van a címért.
Letsile Tebogo elsőként lépi át a célvonalat a 200 méteres férfi síkfutás döntőjében. Fotó: Odd Andersen/AFP
Tebogót és a hatalmas, kis híján győzelmet érő hajráját a férfi 4x400 méteres váltóban is nagy élmény volt nézni, de talán még izgalmasabb volt a női 4x100 méteres síkfutás döntője, ahol az Amerikai Egyesült Államok és Nagy-Britannia küzdöttek az első helyért, amelyet végül az amerikaiak hódítottak el. Ám ez a küzdelem is jól tükrözte a brit atlétika felívelését, már csak azért is, mert a csapat tagja volt Dina Asher-Smith, aki 2019-ben az első világbajnoki címet elnyerő brit női sprinter lett, valamint Daryll Neita is, aki a nagy-britanniai sprinterek örökranglistájának második helyén áll, Asher-Smith után. Az amerikai csapat (túl)erejéhez nagyban hozzájárult a sprintercsillag, Sha’Carri Richardson is. Igaz, az is kiderült, hogy ő sem verhetetlen, ezt Julien Alfred, Saint Lucia sprintere bizonyította a százméteres síkfutás döntőjében. Ha pedig már szó esett erről a versenyszámról, itt is volt egy nagy magyar siker, hatvan év után először szerepelt magyar versenyző a női 100 méteres síkfutás elődöntőjében az olimpián, Takács Boglárka személyében.
A női hosszútávfutásban pedig Sifan Hassan holland futónő alkotott maradandót, ugyanis miután ötezer és tízezer méteren is bronzérmet nyert, harmadik számában, a maratonon is elindult, és meg is nyerte. Az ő párizsi története is sporttörténelmi mérföldkő, lenyűgöző fizikai erőnlétet és lelkierőt tükröz.
Sifan Hassan célbaérése a párizsi maratonfutáson. Fotó: Vadim Ghirda/ AP Photo
A rúdugrás is az atlétika nagy eseménye volt, hiszen Armand Duplantis nemcsak aranyérmet szerzett, de az olimpiai csúcsot és a saját maga világcsúcsát is megdöntötte, 6,25 méteres ugrásával (a sziléziai Gyémánt Ligán 6,26 méterre javította a világcsúcsot). A Stade de France-ban hetvenötezer néző, a képernyők előtt pedig milliók szurkoltak az atlétika egyik legnagyobb tehetségének, riválisai, az olimpiai ezüstérmes Sam Kendricks és a bronzérmes Emmanouil Karalis is végig biztatták Duplantist. Kendricks még showmanként is szurkolásra buzdította a nézőközönséget. A férfi rúdugrás triumvirátusa pedig az olimpiát követő sziléziai Gyémánt Ligán is megmaradt: Kendricks és Karalis is megugrották a hat métert ezen a versenyen, ezzel új egyéni rekordokat felállítva.
Duplantis 6,25 méteres ugrásával megdönti a világcsúscot a párizsi olimpián. Fotó: Dan Vernon
Az atlétikai stadionban a női magasugrás nagy meglepetést, a férfi magasugrás pedig szomorú pillanatokat hozott. Jaroszlava Mahucsih ukrán versenyző 2,10 méteres ugrásával olimpiai bajnok lett, harminchét éve fennálló világcsúcsot döntött meg ezzel (egy kis érdekesség-adalék: a magyar női rekordot kétméteres ugrásával, 2001. óta Győrffy Dóra, mára közgazdászként is ismertté vált egykori atléta tartja). A férfi magasugrás szomorúsága pedig az volt, hogy a versenytől idejekorán búcsúznia kellett a tokiói bajnoknak (holtversenyben Mutaz Barshimmel), Gianmarco Tamberinek. Igaz, az is csoda, hogy veseproblémákkal küzdve képes volt odaállni versenyezni. Mindenesetre nem lehetett nem együttérezni Tamberivel, amikor befejeződött számára a párizsi versenyzés, hiszen nagy reményekkel érkezett.
A párizsi olimpia egyik legszebb pillanata Tara Davis-Woodhall távolugrás-győzelme volt – pontosabban az, ahogyan férje, a paralimpikon Hunter Woodhall szurkolt neki a pálya széléről – és a győzelem közös öröme, amely a paralimpián is megismétlődött, fordított felállásban, ugyanis Hunter Woodhall győzelmet aratott a férfi 400 méteres síkfutásban, T62-es kategóriában.
Tara Davis-Woodhall és Hunter Woodhall ünneplése Tara győzelme után.
Fotó: Patrick Smith / Getty Images
Időközben már az idei paralimpia is véget ért, itt is fantasztikus teljesítményt nyújtottak a magyar sportolók, tizenöt érmet szerezve, különösen erősnek bizonyultak a versenyzők úszásban, atlétikában és asztaliteniszben. Hosszú évek, évtizedek munkáját láthattuk beérni, meg persze az ő esetükben is látnunk kell mindazt, ami nincs a szemünk előtt: a rengeteg küzdelmet, a sportért meghozott áldozatokat és a sikerig elvezető hullámvölgyeket. Ami pedig óriási előrelépés a korábbi évekhez képest, az egyrészt az, hogy egyre több sportrovat ad hírt a paralimpiai eredményekről, másrészt pedig az, hogy a korábbinál jóval nagyobb hangsúly helyeződik magukra a sportteljesítményekre, ahogy arra is, hogy bizony itt is számos rekord dőlt meg. Nem is beszélve a küzdelmek mögötti, láthatatlan egyéni rekordokról, a lelki csúcsdöntésekről, mert mind az olimpiára, mind pedig a paralimpiára való kijutás igenis nagy szó, minden okunk megvan arra, hogy felnézzünk hazánk és más nemzetek versenyzőire is, akik a sport, a közös versenyzés és a sportszerűség révén példát mutatnak, és a sport által kicsit szebb hellyé teszik a világot.
