„Soha nem értett meg senki, még én sem magamat, hacsak nem énekeltem.”
2023. július 26-án volt Mick Jagger 80. születésnapja, ez a nap lehetett volna az önazonosság és egy újfajta rock születésének ünnepe is. Azonban végül az önazonosság gyásznapja lett, ugyanis estére érkezett a hír: elhunyt Sinéad O’Connor ír énekesnő, akit legtöbben valószínűleg a „Nothing Compares 2 U” című Prince-szerzemény előadásáról és gyönyörű klipjéről ismernek. Pedig az életmű tele van különleges és csodálatos dalokkal. Jóllehet új műfajt nem hozott létre, hangszíne összetéveszthetetlenül egyedi és számos stílusban otthonos. Ez a sokszínűség pedig tökéletesen alkalmas egy teljes élet elmesélésére. Voltaképpen Sinéad O’Connor egész élete visszatükröződik a zenéjében.
Most csupán néhány album egy-két, számomra fontos dalát kiemelve szeretném megmutatni, hogyan válhat egy életút művészetté, és alakulhat a fájdalom tiszta szépséggé. A dalok mellett pedig segítségemre lesz a 2021-ben napvilágot látott, érzékeny, humorral, iróniával és öniróniával is gazdagított önéletrajzi kötete, a Rememberings, amely arra is rávilágít, hogy nem csak bátyja, Joseph O’Connor rendelkezik prózaírói vénával. Ez nem egy nekrológ, legalábbis a szó hagyományos értelmében véve biztosan nem az. Nem az életútját és az egyes korszakait taglalom és nem foglalkozom ebben az írásban O’Connor botrányaival sem. Azt viszont muszáj leírnom, hogy nem tartom őt botrányhősnek. Ebben a meghatározásban mindig benne rejlik valami öncélúság: botrányt kavarni, pusztán azért, hogy csodálatot vagy éppen megbotránkoztatást válthassunk ki. Ám ő mindkét reakció iránt közömbös maradt. Botrányai személyes hangot nem nélkülöző segélykiáltások voltak, és társadalmi ügyeket érintettek. Mert a társadalmi szintű problémák sokszor az egyéni életben hagyják a legmélyebb nyomokat.
Most egy szubjektív válogatás következik, ami persze csak egy kis szeletet (és még abból is csak néhány töredéket) képes megmutatni Sinéad O’Connor művészetéből, de talán arra rá tud világítani, hogy miért felejthetetlen ő.
(Forrás: Paul Bergen/Redferns/Getty Images)
Már rögtön az elején szabálytalan leszek, és nem az első, The Lion and the Cobra című, 1987-es albummal kezdem. Ennek viszont életrajzi okai vannak, ugyanis O’Connor gyermekkorának legnagyobb traumái az anyai kegyetlenségből eredtek, ennek ad hangot a „Fire on Babylon”. Ez a dal abban az albumban van, amelyre maga O’Connor is gyakran úgy gondol, mint a legkülönlegesebbre, amit valaha alkotott, ez pedig a Universal Mother, 1994-ből. Hogy miért épp a „Fire on Babylon”-t emelem ki, miközben annyi dal van, amely az anya-figurát idézi fel? Egyrészt a dal szimbolikája miatt, Babilon megfelelő metafora a rendkívül vallásos anyára, akivel fogvatartottként éltek, aki legyőzhetetlen hatalomnak tűnt, de mégsem volt elpusztíthatatlan. A dalban felvillan mindaz, amit az anya elvett tőle, a fájó emlékek és az öneszmélés dala ez. Meg persze a haragé, amit csak a tűz emészthet el. Ugyanakkor az a hang és azok a képek, amelyekkel ebben a dalban találkozunk, nem jellemzőek O’Connorra, itt a túláradó harag dominál. Ahogy életrajzi írásából kiderül, a dalt nem saját sérelme váltotta ki belőle, hanem az, hogy megtudta, mit tett az anyja az egyik testvérével. Úgy tűnik, hogy igazi dühöt és haragot azok a szörnyűségek ébresztettek benne, amik másokkal történtek és azok az igazságtalanságok, amik másokat értek. Az anyja iránt érzett haragról így vall az önéletrajzi kötetében:
„Az igazat megvallva, nagyon nehezemre esik, hogy dühös legyek anyámra. Így éltem túl. Meggyőztem magamat arról, hogy nem tudta, mit csinál.” (Rememberings, 212.)
A Universal Mother egyszerre foglalja magában a „kegyetlen anya” képét, amely végigkísérte Sinéad gyermekkorát és végigkísértette az egész életét is, valamint a saját anyaság-élményét. Ezt mutatja a „My Darling Child” című dal is, de ennél még jóval többet is: valami egészen bensőségeset mond el a női létezésről, a nők benső világáról. Az anyaság és a női lét metafizikája ez az album, amit talán nem is lehet definiálni, csak dalba önteni, hallgatni – vagyis nem megérteni, hanem megérezni. Lecke a léleknek, születésről, újjászületésről, szeretetről, hiányról, búcsúról, gyászról. Meg arról, hogyan képes a szeretet mindent megtisztítani és miért lehet a fájdalomért is hálásnak lenni. Ezt talán legszebben a „Thank You for Hearing Me” című dal érzékelteti, amely az album záródala is. Ez egy „hétvégi kapcsolattá” silányult szerelem lezárása (vö. Rememberings, 213.), amelyben Sinéad O’Connor kristálytiszta hangján köszöni meg a szeretetet és a figyelmet, a közös csendet, a gyengédséget és azt, hogy egykori kedvese vele maradt, de a sorok mögött még a fájdalomért mondott köszönet is megbújik. A törött szívért is lehet hálásnak lenni, a fájdalom a gyógyulás lehetőségét és a majdani megerősödést is magában rejti. Gyönyörű lezárása ez mind egy kapcsolatnak, mind pedig egy albumnak. A dal – ahogy O’Connor maga fogalmaz – szinte hipnotikus, a sorok ismétlődése mantraszerű. Így árad a dalból a szeretet és a hála által teremtett tisztaság. És végül így lesz az erősebbé válás az egész album végkicsengése.
(A Universal Mother című album borítója)
A másik album, amelyet az anya képe végigkísér, 1990-ben jelent meg, I Do Not Want What I Haven't Got címmel. A címadó dal története egészen különös, egy álomból született, amelyet Sinéad azután látott, hogy egy médiumhoz ment, és az ő segítségével hallotta az akkor már halott anya Sinéad nővéréhez intézett bocsánatkérését. Éimear ezt visszautasította, Sinéad ekkor sajnálni kezdte anyja lelkét, s ezután álmában így szólt hozzá az anya: I don’t want what I haven’t got, vagyis nem akarom azt, ami nem az enyém. (Rememberings, 203-204.) A dal persze nem csupán e történettől lesz jelentős. Olyan, mintha egy zarándoklat leírása volna, tulajdonképpen az élet elfogadása ez a dal: a sivatagi vándorlásból adódó megpróbáltatások nehézségeit enyhíti, hogy van elég víz, kenyér és bor a vándorlónál, vagyis annál, aki él. Végig kell járni a forró sivatagot, ahogy a tengerkék madárnak is közel kell repülnie a tengerhez, az élet próbatételeiben kell élni, a mélyén és nem a felszínen: ezt üzeni (legalábbis nekem) az album címadó dala, amely hangulatában és tempójában hálaadó imádságra is emlékeztet.
Ugyanerre az albumra került rá a leghíresebbé vált dala, a „Nothing Compares 2 U” című Prince-dal feldolgozása, amelynek énekléséből – mint írja – sosincs elege, ez is, akárcsak a „Feel so Different”, ez is az anyának szól. (Rememberings, 203-204.) Előbbi dal a pótolhatatlan veszteségeké. Utóbbi a változások folytonossága és szükségessége, valamint a megváltoztathatatlan dolgok találkozása, amelyből benső erő és egyfajta szabadság is kibontakozik. Öneszmélés, amely nem semmisíti meg azt, aki neki olyan sok gyötrelmet okozott, egy olyan én tárul elénk, amely fájdalmakból és csalódásokból épült, mégis rengeteg szeretet lakozik benne.
Ebben az albumban is találkozik két anya-figura, az egyik a saját anyja, a másik pedig Sinéad, szintén anyaként. Ennek gyönyörű megnyilvánulása a „Three Babies” című dal, amely – mint mondja – egyszerre szól három elveszített gyermekéről, akik sosem lehettek a gyermekei és négy gyermekéről, akikkel a mindennapokban is megélhette az anyaság élményét, amelyre a Rememberings-ben több helyütt is a valaha átélt legcsodálatosabb érzésként hivatkozik. A „Three Babies”-t pedig annak a próféciája, hogy bár ez volt az álma, ő sem lett tökéletes anya. (Rememberings, 203.) Viszont a „Three Babies” mutatja a hatalmas szeretetet és ragaszkodást, amellyel gyermekeihez fordult, s a gyermekei iránti szeretete a felé a három gyermek felé is irányul, akik végül nem maradhattak vele. Ez dal nem csupán szeretet-tükröződés, de azt is megmutathatja, hogy Sinéad számára a veszteség is szeretni tanít.
(Az I Do Not Want What I Haven't Got-album borítója)
Sinéad O’Connor maga is naplóbejegyzésekként tekint dalaira, olyan feljegyzésekként, amelyeken keresztül tényleg megismerhetjük őt. Saját dalaihoz fűződő viszonya is sokszor úgy alakult, ahogyan a naplóbejegyzésekhez való viszonyulás szokott: sok, egykor fontos pillanat, esemény, személy és életszakasz egyszerűen elveszíti a jelentőségét, kiszorítják a nagyobb horderejű átélések. Némelyik feljegyzés viszont évtizedek múltán is éppoly fontos lesz, talán ugyanolyan, talán eltérő aspektusból.
Sinéad O’Connor első, The Lion and the Cobra című albuma és az arra való visszatekintés különösen jól mutatja a naplóbejegyzésekhez való viszonyulás mintázatait. A „Drink Before the War” című dal, amely a bigott iskolaigazgatójáról szól, az érett nő szemében már nem tűnik olyan relevánsnak: „A dal [mármint a „Drink Before the War”] rengeteget jelentett nekem, amikor megírtam, de soha többé nem adom elő, mert feszélyezve érzem magam – olyan ezt énekelni, mintha hangosan olvasnád fel a kamaszkori naplód.” (Rememberings, 202.) Jóllehet a kamaszos hév mellett Sinéad iróniája és reflexivitása is megcsillan a dalszöveg soraiban. A „Drink Before the War” érzékletes portrét fest egy érzéketlen és gőgös emberről, emellett kikel az alakoskodás és a szórakozás megvetése ellen, utóbbi mozzanat azért is lényeges, mert számára az iskolaigazgatójuk „a jókedv első számú közellensége” volt. (Rememberings, 86.) A személyes, benső kötődés meglazulása ellenére azonban ez egy remek rock dal maradt, és ha O’Connor számára nem is, az ő zenéjét kedvelők számára biztosan szépen öregedett.
A másik szerzemény, sőt akár azt is mondhatnám, költemény, amit ebből az albumból kiemelnék korántsem vesztette el a jelentőségét Sinéad további dalai felől tekintve, igaz, nem is személyes megélésből építkezik. A „Jackie” című zeneszámról van szó, amelyet egy televízióban látott darab ihletett, benne egy idős hölggyel, aki az elfüggönyözött ablak előtt várja, hogy férje hazatérjen egy halászatról. A dalban önéletrajzi elem ugyan nem igazán lelhető fel, de számos, Sinéad O’Connor számára fontos, az életművet is kísérő téma megjelenik benne, pedig Sinéad csupán tizenöt éves volt, amikor ezt a dalt írta. Ilyen például a bolyongás, a keresés, a várakozás, a remény és – amit maga is kiemel – a túlvilágba vetett hit, a hit abban, hogy a halál nem végleges. Ezek a témák a zenével vegyítve egyfajta küldetést jelentettek számára: „Mindez azért van, mondtam, mert nem lehettem pap. Valójában hittérítőnek kellett volna lennem, de a zene a második legjobb dolog.” (Rememberings, 201.)
Ezzel el is érkeztünk az életmű egyik sarokkövéhez, a hívő és a transzcendenst folyton kereső Sinéad O’Connor dalaihoz. Ezt a szüntelen keresést jól példázza, hogy 2018-ban iszlám hitre tért – vagy ahogy ő mondja, hazatalált. Most viszont a Theology címmel, 2007-ben megjelent albumához érkeztünk, amelyről így ír: A Theology az egyetlen albumom, amelyet a koporsóba is magammal viszek. (Rememberings, 227.) Ebben az albumban többnyire a Szentírás egyes szakaszairól írott dalok szerepelnek. Ez alól kivételt képez a „Something Beautiful”, amiről be kell vallanom, hogy személyes kedvencem. Minden sorából árad az őszinteség, a transzcendens utáni legyőzhetetlen vágyakozás és a szakadatlan keresés minden reménye. Azt hiszem, önmaga középpontjánál, a saját magával való harmóniánál csak Istent kereste szenvedélyesebben. Bár talán kár is volna ezt a kétféle kutatást élesen elhatárolni egymástól. A „Something Beautiful” kitüntetett példája ennek, ez a személyes Isten-viszony dala, Isten ismeri őt, úgy, mint senki más, valóban a lelke mélyére lát. Sinéad kiválóan ábrázolja a kölcsönviszonyt, nem csupán ő közeledik Isten felé, hanem Isten is bejár egyfajta utat őfelé, így ismeri meg az embert, így lát bele a lelkébe, és bocsát meg, amiért még „tízezer év alatt” sem lehet elég köszönetet mondani. Hála és színtiszta szeretet járja át a dalt, felidézve a személyes történetet is, amikor Sinéad ellopott egy Bibliát, amit Isten szintén megbocsátott, hiszen „egyetértettek” abban, hogy ingyen kellene lennie, de szóljanak helyettem Sinéad O’Connor sorai:
„Oh I wanna make something so lovely for you
'Cause I promised that's what I'd do for you
With the Bible, I stole
I know you forgave my soul because
Such was my need on a chronic Christmas Eve
And I think we're agreed
That it should have been free
And you sang to me”
A „Something Beautiful”-ban a béke és az éneklés összefonódása is központi mozzanat, de az interszubjektivitás is fókuszba kerül a dal második felében, a Jeremiás 6,26-ból kiragadva a „My poor people” verskezdetet (a magyar, Károli-fordítás – „Népem leánya…” kevésbé rugalmas a dalszöveg kontextusában), amellyel rövid teológiai tanulmányaira, pontosabban egyik kedvenc oktatójára is visszaemlékszik, aki hatalmas átéléssel idézte ezt az igehelyet. (Rememberings, 227.)
(Sinéad O'Connor fellépése Torinóban, 2020. január 19-én, Alessandro Bosio felvétele)
Sinéad O’Connor folyton önazonosságra és hitelességre törekvő én-keresése voltaképpen egy élethosszig tartó kutatás volt számára, és fáradhatatlan is volt benne. Még legalább egy tucat különleges O’Connor-dalt ki tudnék emelni, de most, a kontraszt kedvéért, rá kellene térnünk a 2014-es I’m Not Bossy, I’m the Boss című pop albumra, amely már elszakadt a napló jellegű dalszerzéstől. Viszont nem tudom megállni, hogy ne említsem meg a 2002-es Sean-Nós Nua-albumot, amelyben tradicionális ír dalokat dolgoz fel, a „Singing Bird” számomra a legemlékezetesebb erről az albumról, Sinéad O’Connor hangja csak úgy szárnyal, valahogy mindig a szabadságot juttatja eszembe a gyönyörű hang akadálytalan terjedése. Most viszont elérkeztünk a fordulóponthoz, a nem naplószerű albumhoz: I’m Not Bossy, I’m the Boss, így szólal meg az érett és önálló női hang, amelynek tulajdonosa még keresi önmagát, de már sok mindent fel is fedezett saját magából. Pop album ide, vagy oda, Sinéad O’Connort nem tudom és nem is szeretném pop énekesnek tekinteni, de minden kétséget kizáróan jól áll neki ez a műfaj is. Számomra a legfontosabb dal erről az albumról a „Streetcar”, minden második versszak végén felidézi bennem az intertextus A vágy villamosát, s azt gondolom, ez a dal remekül rímel is rá. Emellett pedig emlékeztet arra, hogy az élet igazán fordulatos, kalandos, egyes életszakaszok más és más attitűdöket hívnak elő, egyszóval az élet utazás, kutatás, elvesztés, megtalálás, fájdalom, gyógyulás. Ilyen Sinéad O’Connor életműve is.
(Sinéad O'Connor a WOMAD Fesztiválon, 2014-ben, York Tillyer fotója)
Igen, olyan az életműve, amilyen az élet, talán épp ez benne a legszebb: hogy erőlködés nélkül képezi le az életet, a hétköznapiság legapróbb rezdüléseitől a sorsdöntő pillanatokig. És hogy mit tanulhatunk Sinéad O’Connor életművéből? Ezt a kérdést nem biztos, hogy sok dalszerző kapcsán feltenném, de az ő esetében kikerülhetetlennek tűnik. Úgy érzem (még mindig inkább érzem, mint értem), azt, hogy nem szabad félni a fájdalomtól és a sérülésektől, ezek az élet jelei, a gyógyulás pedig nem tapossa agyon a fájdalmakat, hanem apró mozdulatokkal és teljes természetességgel alakítja szépséggé. És ez a szépség maradandó, ahogy Sinéad O’Connor hangja és dalai is megmaradnak nekünk – vigasztalásul. Remélem, odaát kevésbé rögös az út és színtiszta szeretetben elmerülve történt meg minden várva-várt találkozás.
Utószó, egy gyermekkori írás:
A zenében is van valaki, ez nem egy személy,
Kezeit nyújtja kezeim felé, nem emberi,
Sötétkék és zöld és űrből kövült,
Karjait össze akarja fonni derekam körül,
Táncolni és forogni akar velem,
Nem tudom, miért, de úgy tűnik, ismer engem.
(Rememberings, 32-33.)
(A Rememberings-kötet összes, szövegben szereplő idézetét Enesey Diána fordította. Forrás: Sinéad O'Connor: Rememberings. Penguin Books, 2022.)
