Szeptember 17-én jelent meg magyarul a kortárs francia irodalom „punk provokátora”-ként elhíresült Virginie Despentes Kedves idióta (Cher connard) című kötete, Kiss Kornélia remek fordításában. Nagyon különleges, szinte kategorizálhatatlan könyvről van szó, amely egy karnyújtásnyira, illetőleg egy kattintásnyira van a mindennapi életünktől. A kötet egyszerre szól az online és a tényleges térben történő zaklatásról, a #MeToo mozgalomról, a feminizmus különféle megjelenési formáiról, a szerhasználatról, a függőségekről, a magányról, az öregedésről és annak megéléséről, valamint arról, hogy a francia társadalom és az érintett személyek miként viszonyulnak ezekhez a témákhoz, jelenségekhez.
A könyv műfaji besorolása okoz némi fejtörést, mert bár tekinthetnénk kortárs levélregénynek, hiszen legfőképp Oscar Jayack krimiíró és Rebecca Latte színésznő levelezéséből bontakozik ki a regény – ezt a műfaji megjelölést megelőlegezem – története, ugyanakkor ez a levelezés Oscar közösségi oldalra kiírt szexista, Rebecca Lattét nőiességében megalázó bejegyzéséből és a színésznő erőteljes, átkozódástól sem mentes hozzászólásából – melyben „Kedves idióta”-ként szólítja meg Oscart – indult ki. Levélfolyamukat pedig olykor megszakítja Zoé Katana (fiatal feminista blogger, Oscar egykori sajtós munkatársa) egy-egy blogbejegyzése, amelyben Oscart zaklatással vádolja. Vagyis inkább levél- és blog-regény elegyeként emlegethetnénk, amiből kitűnik, hogy Despentes írásának formabontó jellege egyfajta műfajteremtésként is értelmezhető.
Az olvasó számára – ha mégoly jártas is a kortárs irodalom nem túldíszített és a hétköznapok felé húzó nyelvezetében – szembetűnő lehet az is, hogy Despentes kötetében minden szereplő úgy nyilvánul meg, mintha valóban egy közösségi oldalt vagy éppen egy elektronikus levelezési ablakot lapozgatnánk. Despentes meg sem próbálja a lecsupaszított hétköznapiság fölé emelni a szereplőit és nyelvhasználatukat. Épp ellenkezőleg: merőben mindennapi nyelven szólaltatja meg a szereplők ízig-vérig hétköznapi gondolatait, világnézetét, életfelfogását. Azt hiszem, ettől igazán hatásos a kötet. Egy ráerőltetett szépirodalmi nyelvi regiszter eltorzítaná a szereplők megszólalásait, megmásíthatná az indulatokat, a dühöt, a kiábrándultságot és a kétségbeesést is, amelynek árnyalatai megjelennek a regényben. Azaz nem a hús-vér embereket látnánk, hanem idealizált karaktereket egy többé-kevésbé kozmetikázott médiatérben.
Oscar és Rebecca levelezése azonban így is üdítő kivételként áll előttünk, ugyanis a legritkább esetekben fordul elő, hogy az egymást gyalázó felek az indulatok kiáramoltatása után higgadt és egymás felé nyitott levelezést tudnak folytatni, de a főszereplőknek ebben segít a közös múlt is. Ugyanis – ahogy Oscar feleleveníti – Rebecca kamaszkorában Oscar nővérével, Corinne-nal jó barátságban volt. A régi időkre való emlékezés hoz végül közös nevezőt a levelezésükbe. Oscar nővére leszbikusságáról is mesél Rebeccának, s ekkor jelenik meg először explicit módon a társadalmi attitűd, amely nagyban meghatározza azt, hogy az emberek hogyan viszonyulnak egy-egy jelenséghez és mindazokhoz, akik a megszokott életviteltől valamelyest eltérnek. Ugyanitt bukkan fel az is, hogy az egyén miképp szállhat mégis szembe ezekkel a társadalmi berögződésekkel. A levelezőpartnerek pedig lassacskán elkezdenek megnyílni, majd egészen kitárulkozni az egymásnak küldött üzeneteikben, kibontakoznak a bennük felgyülemlett és viselkedéseiket, tetteiket irányító frusztrációk, amelyekből a szerhasználat és a függőség is ered.
Oscar lelkivilága, elfojtott és elhanyagolt vágyai apránként feltárulnak, egy szánnivaló figurát látunk, ám közben folyamatosan beékelődnek a levelezések közé Zoé Katana blogbejegyzései, amelyek azt mutatják, hogy nem az internetes zaklatás volt a legnagyobb vétség, amit Oscar elkövetett. A regény szerkezete megmutatja a #MeToo mozgalom másik oldalát is, az elkövetőt is látjuk a maga esendőségében, de ezzel nem az a cél, hogy sajnálatra méltó karakterként tekintsünk rá, sokkal inkább az, hogy felfedezzük, az elkövető és az áldozat szerepe nem állandó és nem minden kontextusban rögzített. Oscar szexista módon próbálta behálózni a fiatal Zoét, ezzel egyértelműen vétkessé vált, amelynek Zoé védtelenségében és kiszolgáltatottságában áldozatául esett. Ugyanakkor Oscar is áldozat lett, egy másik terepen, ugyanis Zoé vádjai, amelyek a férfi erőszakos udvarlását leleplezték, odáig vezettek, hogy Oscar mint író a cancel culture áldozatává vált.
Miközben Rebecca és Oscar leveleit olvassuk, nem pusztán egy-egy művész élete, habitusa és vétkei tárulnak fel, de a művészvilág visszásságai, immanens problémái is felszínre kerülnek.
Azonban mindez olyan módon történik, hogy az egyéni életek mindvégig a fókuszban maradnak, hátterükként pedig megjelennek a művészeti szcéna túlkapásai és a társadalom által a művészek felé támasztott elvárások. Az egyébként is elveszett szereplők helyzetét pedig még a Covid-járvány is súlyosbítja, de azért próbálnak küzdeni a változásért, a maguk módján, a saját változásról alkotott elképzeléseiket követve.
A nyelvi és a tematikus horizontot a tematikus váltások közepette sem veszíti el a regény. A hétköznapiság, az egyéni frusztrációk és küzdelmek, valamint az ezekhez illeszkedő nyelvezet nem hagy teret a művészet elemzésére – ahogy erre Csuhai István is rámutat a kritikájában –, nem válik témává sem a méltán híres és rengeteg gondolatot ébresztő francia film, sem pedig az irodalom. Az egyéni és társadalmi válságjelenségek és problémák uralkodnak, mégpedig a szereplők személyes megélésein keresztül.
Virginie Despentes ebben a kötetében is provokátor, a folytonos reflexióra és a komplexitásukban is józan ítéletek meghozatalára szólítja fel – implicite – az olvasóit, ha már a szereplők többnyire a saját, igen markáns véleményük és világlátásuk falai között rekedtek. Ennek ellenére, vagy talán éppen ezáltal képes Despentes a társadalmat és a művészvilágot mélyen érintő, sokszor tabusított témák legmélyére hatolni.
