Mary Oliver: Seregélyek télen (Starlings in the Winter)
Vaskosak és zajosak,
de fekete tollaikban csillagok lapulnak,
leszökkennek a villanydrótról
és nyomban
akrobaták lesznek
a fagyos szélben.
És most, a légi színpadon
átlendülnek az épületek fölött,
süllyedve és emelkedve
lebegnek, mintha szemcséi volnának egy csillagnak,
mely kinyílik,
egy pillanatra szétreped,
majd összezárul újra
és nézed
és próbálod,
de el sem tudod képzelni,
hogyan képesek rá
kifejtett útmutatás és szünet nélkül
csak annak csendes jóváhagyásával
hogy ők maguk ez a látványosság,
részei egy keréknek, mely emelkedik és forog
újra meg újra,
tele ragyogó élettel.
Ó, világ, micsoda leckéket tartogatsz nekünk,
még a levél-meztelen télben is,
még a hamuszürke városban is.
Épp a bánatra
gondolok és arra, hogy túljussak rajta;
érzem, hogy csizmám
igyekszik elhagyni a talajt,
érzem, hogy szívem
hevesen lüktet. Újra
veszélyes és nemes dolgokra akarok gondolni.
Könnyű és játékos akarok lenni.
Valószínűtlenül szép akarok lenni, és semmitől sem félni,
mintha lennének szárnyaim.
Enesey Diána fordítása
Az élet nehézkedésében növő szárnyak (prózai reflexió)
Percek óta bűvölettel állt az ablaknál, arcán vágyakozó félmosollyal. Azt nagyot sóhajtott: mi miért nem tudunk így táncolni a kötélen, ugrani, lebegni? Nem várt választ, vagy legalábbis nem várta meg a választ, elszaladt, talán gyakorolni ment, a fejjel lefelé fordított padon egyensúlyozni, mintha ő is könnyű léptű madár volna. Néhány másodpercig szomorú mosollyal néztem utána. Újabb kérdés, amire nem tudtam válaszolni, de legalább ezúttal nem derült ki.
Végül én is az ablak felé fordultam, a villanydróton egyensúlyozó madárhadat néztem, kisvártatva lendületet vettek, és tökéletes geometriai formába rendeződve ellebegtek a fagyos levegőben. Mi miért nem tudunk így élni? Így kellene nekünk is lebegni a hétköznapok légterében, levetkőzve magunkról minden gondot, mert az csak teher, nem melegít, rég ránk dermedt. Jeges ruhában, fájdalmas tekintettel, lomhán és nehezen mozgunk a mindennapok göröngyös, néhol csúszós és sáros terepén. Tehetségtelen műkorcsolyázók, ügyetlen túrázók és reménytelen légtornászok vagyunk, a repülés és a lebegés pedig szóba sem jöhet, lehúz bennünket a közös fájó pontok gravitációja. Bezzeg a madarak, az ő lebegésük erő, a mi fájdalomközéppont felé zuhanásunk tehetetlenségi gyengeség. Hát tényleg ennyire erőtlenek vagyunk?
Ki tudja. Olykor a félelemből sarjad a legnagyobb bátorság. Talán nem is nevezhetjük szigorú értelemben gyengeségnek azt, ha a hétköznapok bőr alá is bekúszó fájdalmai nem eresztenek bennünket, ha van bennünk szekunder-fájdalom, bennünket is bánt, ami másokat ér, ha nem tudunk a magasba emelkedve túllendülni rajtuk, sőt mindkét lábunkkal a mozdulatlanságig tapadunk a jelenünk sáros talajába. Itt töltjük a félelem néma napjait. Mások helyett is félünk.
Majd egyszeriben mozdulni vágyunk, leküzdhetetlenül, nem fölfelé rugaszkodni, hanem a többiek felé indulni, bármerre, csak a másikhoz jussunk ezen a csúszós, évtizedek óta áztatott talajon. Nem felfelé nyújtózunk, lehajolunk mindazokért, akiket szinte teljesen elnyelt a gonoszságtól iszapossá vált talaj, amelynek állagát a közöny őrzi meg.
Eszembe jutott, milyen is az, amikor végül egymásra találunk, és másokkal, ezrekkel, tízezrekkel együtt, egymás mellett állunk a mindennapok rideg földjén, a járhatóbb útvonalakért, egy biztonságosabb, szilárdabb talajért, a mindannyiunknak járó megtartóerőért. Nem repülés ez, és végképp nem lebegés. Két lábbal állunk a talajon, együtt, és úgy tűnik, hirtelen könnyebb lett járni. Nem rugaszkodhatunk el, a teljes létezésünk ehhez a talajhoz köt, de mégis olyan, mintha lenne közös szárnyunk.