Időnként vissza kell tekintenünk, mert bár előrefelé élünk, a múltból építkezünk. Ő is belátta ezt. Tizennyolc és harminc éves kora között mindent sűrű időmasszának érzett, az elveszettség korszakával szembesült. Olyan élvezetekkel teli kíváncsisággal vetette bele magát az életbe, hogy az élmények mindig eltömítették a reflexió kiáramlási helyét. Randevúk és kapcsolatok egész sorát látta, majd a megállapodás kívülről talán egészen optimálisnak, de legalábbis logikusnak tűnő lehetőségét. Valami azonban mégis hiányzott. Egyfajta ős-beidegződés lehet az, hogy hiányok közepette mindig a másik felé fordulunk, mindig mástól várjuk az űr betöltését. Ő sem tett másképp. Mindeközben próbált beilleszkedni a saját életébe, abba az életbe, amit élnie kellett (volna), mert úgy tűnik, minden „normális életnek” megvan a maga kontúrja, elővázlata, nekünk csak ki kell színezni. Úgy gondolta, hogy belőle hiányzik az érzék és a képesség a megfelelés művészetéhez. Legbelül benne élt a bizonyosság, hogy minden élmény-örvénybe húzó keresés csak egyre távolabb taszítja őt önmagától. Pedig minden kalandvágyó fürkészésben önmaga után kutatott.
Volt néhány pillanat, amikor mégis igazán közel érezhette magát önmagához. Amikor a szavaknál sokkal rejtettebb formában, szinte kifejezhetetlenül, könnyekben lepleződött le valaki, aki igazán ő volt. Ezt a magára ismerést mindig a kilátás, a tágas terek, a nyílt horizont csalogatták elő. De nem a táj fakaszt könnyeket, hanem a messzeség. A messzeség a múlt és a távoli jövő érintkezési pontja. Ez a kétféle távolság egyszerre hagy nyomot a szemeinkben, amikor a messzeségbe tekintünk. Ezt az élményt kellett feloldani némi könnyed szórakozással.
Méricskélte a hűtlenség határait, hogy csak kicsivel közelebb férkőzzön saját vágyaihoz, hogy önmagaként élhessen, ne a külső nyomások préselő ereje alatt. Ilyenkor gondolatban megállította az időt és minden mozgást: a tér csak az ő mozgástere lett. Az állóképbe fagyott világban meg lehetett tenni mindazt, ami ellen a mozgalmas valóságban minden erejével küzdött. De meddig lehet ellenállni a megállított világ húzóerejének? Nem sokáig. Ezek a képek szinte kilökték belőle az érzéseket, szavak formájában:
– Úgy érzem, mintha néző lennék a saját életemben. Mintha csak néha jutna egy-egy mellékszerep, statiszta-pozíció.[1]
Mindezt annak mondta, akit valóban szeretett, akivel talán mindig is együtt kellett volna élnie, akivel igazán jól tudott beszélgetni, aki mindig megértette. Mindig, kivéve ekkor. Minden racionális érv az elválás ellen szólt és az érzelmi érvek is egytől-egyig. Ám az önkeresés imperatívusza erősebb volt, és mindent felülírt. Tudta, a búcsú első hangjától kezdve benne élt a bizonyosság, hogy meg fogja bánni ezt a szakítást, sőt már meg is bánta. Tudta, hogy az ember megbán minden kimondott (és kimondatlan) igent és nemet. „Hagyd el, vagy ne hagyd el – így is, úgy is meg fogod bánni” – valahogy így szólhatna ebben a helyzetben egy Kierkegaard-parafrázis. A legveszedelmesebb kiúttalansághoz vezet egyszerre szeretni és nem szeretni egyazon személyt. Ezt ő is átélte. Félt a magánytól, de a magányban legalább ott rejlett a lehetőség, hogy találkozik önmagával. A társas magány nem ilyen, a társas magány saját magunktól szigetel el bennünket, erre is rájött az évek során. Egyébként sem bírt volna tovább táncolni a hűség és a hűtlenség szakadékai között. Kilátástalan, végtelen és monoton tánc volt ez. Hűtlensége a legnagyobb hűség is volt – önmagához. Hűsége, amely másokhoz fűzte, viszont az idő sodrásában hűtlenséggé vált, elveszítette benne önmagát, egyre távolodott saját középpontjától. Nem lehet az életünk perifériáján boldogan fészket rakni.
Az újabb komolynak ígérkező kapcsolat kezdete az önmagára találás ígéretével kecsegtette. Úgy tűnt, hogy most az érzelmek gravitációja végre tényleg saját középpontjához húzza őt:
– Melletted egészen önmagam lehetek – ezt mondta.
Aztán újból teherré nőtt a lehorgonyzás igénye. Az összecsiszolódás magában hordozta a meg-nem-értettség eltávolító erejét. Az összecsiszolódásban pedig először mindig magunktól távolodunk el. Megelégelte ezt az eltávolodást, s kivetítette a másikra, hogy magához közeledhessen. Egy újabb fájdalmas elválás. Egy újabb önkeresés. Mintha reflektorfényként világítottak volna be az életébe az elvárások. A női felmenők élete követelmények egész sorát támasztotta felé. Idővel ráébredt, hogy soha nem lelhet rá mások életében a sajátjára.
Néhány fejezet a korábbi életéből egyszerűen beszökött a jelenébe. Elveszítette az első nagy szerelmét, megélte a veszteség fájdalmát, de egy percre sem forgatta volna vissza az időt ahhoz a kapcsolathoz. Magával vitte a beszélgetéseket, a szavak erejét. Minden kapcsolatából magával vitt valamit, s minden útravaló csak arra emlékeztette, amit most, visszatekintve érez:
Osztozom mindenki érzésében, aki valaha úgy tartotta, hogy ő a világ legrosszabb embere. A díjat – ha lenne ilyen – megosztanám mindenkivel, aki elvesztegetett szerelmekben kutatott önmaga után. Megosztanám azokkal, akik sokszor úgy érezték, hogy életeket döntenek romba egy-egy búcsúval. Velük, akik úgy érezték, hogy elárulták a másikat. Várom a megérkezést, de az útonlevés is ajándék. Az útravalókból magunkat építjük, hogy aztán közös életet is építhessünk valakivel, aki szintén nehéz különválások csomagjait cipeli. Mára már biztosan tudom, hogy nem tévedtem, amikor úgy éreztem, hogy önmagam nélkül nem tudok mással élni. Közeledek a magam középpontjához. És a középpontok találkozását keresem. Mert ez az egyetlen kapcsolódás, amelyből ki tudom mondani, hogy mostantól mindig vele tűrök, vele szenvedek.
[1] Némi változtatással szerepelnek itt a filmben is elhangzó mondatok.
