Május 14-én ünnepelte az 55. születésnapját Cate Blanchett, a mostani cikkem elsősorban róla szól, jobban mondva a Blue Jasmine című filmben nyújtott alakításáról, ugyanis ezen keresztül igyekszem megmutatni, hogy miért is olyan zseniális színésznő. Persze nem tudom kikerülni azt sem, hogy a Blue Jasmine rövid elemzésébe bocsátkozzak, de azt hiszem, ez sem hiábavaló, egyrészt azért, mert szinte kimeríthetetlen gondolatforrás ez a film, másrészt pedig azért, mert egy csodálatos találkozás: Cate Blanchett színészi zsenialitásának és Woody Allen rendezői, gondolkodói zsenialitásának találkozása.
Sokszor hivatkoznak úgy a Blue Jasmine-re, hogy ez az a Woody Allen-film, amin nem lehet nevetni, de ez még definíciókísérletnek is kevés, hiszen semmit sem mond el erről az alkotásról. Jóllehet tényleg nincsenek benne akkora poénok – legalábbis verbalizált módon –, mint a Woody Allen-filmekben általában, de egyes jelenetek abszurditása feltárja a hamisítatlan Woody Allen-stílust. Emellett Woody Allen pszichológia iránti, igencsak intenzív érdeklődését is kiválóan tükrözi ez a film, ugyanis a meghasonlás és az őrület árnyalatait látjuk kibontakozni Cate Blanchett színészi játékában. De most arról kellene szót ejtenem, hogy miért éppen ezt a filmet emelem ki, miközben Cate Blanchett nevéhez számos bravúros alakítás fűződik. Talán az is elegendő ok lenne, hogy 2014-ben a Blue Jasmine-ban nyújtott alakításáért a legjobb színésznőnek járó Oscar-t is elnyerte, de mégsem a díjak körül forog minden, illetve nem is írható le teljességgel egy fergeteges színészi teljesítmény az Oscar-díj említésével.
Cate Blanchett színészi játéka éppoly átütő erővel fejezi ki a női erőt, mint a női gyengeséget. Ez persze még mindig nem magyarázza, hogy miért épp a Blue Jasmine-t emelem ki, miközben ez a kettősség harmónia-foglalatba kerül a Patricia Highsmith regényére (eredeti címén: The Price of Salt) épülő Carol című filmben is, ahol válófélben lévő anyaként egyszerre küzd kislányáért és a nőért, akit szeret. Vagy éppen a 2022-es filmjét, a Tárt is példaként állíthatnám, amelyben a me too jelenségét mutatja be a zenei világban, az ott folyó hatalmi küzdelmek színterén. Itt Cate Blanchett Lydia Tár igencsak ellentmondásos, fiktív, de nagyon is valóságosnak tűnő karakterét vitte színre. Lydia Tár karmesterként, férfias erőt képviselve építi karrierjét és leszbikus nőként képes érvényesülni és helytállni ebben a férfiak által dominált szcénában, de az óriási erő hátterében ott munkál a múltbeli tettei miatti félelem, az általa elkövetett abúzusok a démonjaival folytatott küzdelmekhez vezetnek, a rejtjeles múltja pedig rettegés alakjában tér vissza. És akkor még nem is említettem a Benjamin Button különös életében nyújtott alakítását, ahol az életét visszafelé élő férfi szerelmeként tett tanúbizonyságot érzékenységéről. Persze az Elizabeth: Az aranykor című, 2007-es történelmi filmdráma sem maradhat ki a vázlatos felsorolásból, hiszen Blanchett – I. Erzsébet szerepében – itt is maradandót alkotott, megmutatva, hogy történelmi karaktereket is tökéletesen meg tud eleveníteni a filmvásznon.
(Pillanatkép a Tár cím filmből)
Vagyis számos nagyszerű filmen és alakításon keresztül be lehetne mutatni Cate Blanchett sokoldalúságát, kiemelkedő színészi tehetségét és azt, hogy egész testét és lelkét át tudja adni a karakternek, akit színre visz. Ezáltal lehet ő nem csupán az erő, hanem az esendőség színésznője is, azzal, hogy minden alakítása a szó legszebb értelmében emberi, mélyen átérzett és átgondolt életeket jelenít meg, és minden pillanatban hiteles tud maradni, egyetlen mozdulatában sem zökken ki, nem árulja el még egy pillantása sem, hogy ő más volna, mint a karakter, akit eljátszik, egészen átadja magát a szerepnek. Ez a színészi kvalitás pedig különösen szembetűnő a Blue Jasmine-ben, a film megnézése után valahogy egészen magától értetődőnek tűnik, hogy Jasmine szerepét nem is játszhatta volna más.
Jasmine karaktere ugyanis rendkívül komplex, benne él az úrinő, a luxus és a tejjel-mézzel folyó Kánaán iránti vágy, vagyis a korábbi, nagyszabású partikkal tarkított, csillogással teli életébe való visszavágyódás, de ugyanígy bensőjében lakozik az összetört, átvert, megcsalt és hazugságban tartott nő, akinek pillanatok alatt hullott darabokra az élete. A film szerkezete, vagyis nem lineáris időkezelése tágas teret enged annak, hogy ez a kontraszt a „kétféle Jasmine” között kibontakozhasson. A film elsősorban az őrület szélén egyensúlyozó Jasmine-t mutatja be, de olykor visszarepíti a nézőt azokba az időkbe is, amikor Jasmine élete a fényűzésről és a pompáról szólt. Ebben a kontrasztban is megmutatkozik Cate Blanchett különleges színészi tehetsége, amellyel éppoly hitelesen jeleníti meg az arisztokratikus attitűdöt, mint a veszteségek és a csalódások hatására a reményvesztettségbe sodródott nő alakját, aki képtelen beletörődni abba, hogy élete végérvényesen elvesztette az egykori tündöklést. Az arisztokratikus magabiztosság és a kapaszkodó-vesztés kétségbeesettsége feszül egymásnak Jasmine lelkivilágában, és ezt tökéletesen tükrözi Cate Blanchett színészi játéka.
(A Blue Jasmine című filmből)
A film a 20. századi amerikai irodalom klasszikus témáihoz nyúl vissza, csak éppen 21. századi köntösbe bújtatja, és az egzisztenciafilozófia, a pszichológia és a társadalomkritika szalagjával átkötve nyújtja át a közönségnek. Ezek a témák főként a 21. századra vetített – időközben a James Truslow Adams által körvonalazott, eredeti jelentésétől jelentős mértékben a kapitalizmus vélt varázsa felé eltolódott – „amerikai álom”, az élethazugságok és az ezekből következő önelvesztés. Jasmine teljes életét behálózzák a hazugságok, a fényűző gazdagság és az arisztokratikus életvitel által fémjelzett korszakában a férje hazugságai határozták meg az életét. Bár olykor felmerült benne, hogy férje, Hall valóban hűtlen hozzá, ahogy erre a testvére Ginger is felhívta a figyelmét, mégis hagyta, hogy a hazugság felülkerekedjen a valóságon, mert szebbnek tűnt mindent megtartani a hazugság árán, mint a teljes életét átható jólétet feláldozni az igazság oltárán. Saját világ épült köré hazugságokból, amelyet végül az igazság két csapással döntött romba, az első az volt, amikor férje beismerte a megcsalást, és elhagyta őt, a második pedig az, amikor Jasmine feltárta a rendőrség előtt férje csalásait – árulásért árulás. Miután Hall a börtönben öngyilkos lesz, fiuk Danny pedig elfordul az anyjától, Jasmine teljesen összetörik. A hazugságok romjai között lépdelve valójában az őrület szilánkjain tapos, miközben próbálja újjáépíteni az életét. Ám ez nem bizonyul könnyűnek, a hazugság és a kitalációk, az álomszerű élet elképzelése identitása gyökeréig hatol, még a neve is ennek az ál-életnek a szüleménye – eredetileg Jeanette-nek hívták, de az előkelő hangzás miatt nevet változtatott. Bár a visszatekintésekben a fényűzésben töltött élete sem tűnik felhőtlennek, a gazdagságot és a partikat élvező Jasmine mozdulataiban és gesztusaiban is felfedezhető valami többlet-feszélyezettség, ami nem tekinthető pusztán arisztokratikus allűrnek. Talán sokkal inkább betudható az élethazugságok nyomásának, vagyis annak, hogy ezt a gazdagságot is csupán hazugságok és csalások ingatag állványa tartja. Mindenesetre Cate Blanchett színészi játéka minden kétséget kizáróan bizonyítja, hogy milyen összetett, fizikai, szellemi és lelki munka áll egy-egy szerep eljátszása mögött, ő pedig valóban az a színész, aki a karakter mélyére ás, nem csupán megérteni, de megérezni, sőt, valamilyen igazán rejtélyes, de szemlátomást kifinomult módon megélni is képes mások életét. Minden alkalommal, amikor Cate Blanchett alakítását nézem, nem tudok nem arra gondolni, hogy ő tényleg mindent tud az emberi lélekről és annak minden apró rezdüléséről, ez a tudás ölt testet minden gesztusában, hangsúlyában és pillantásában.
Jasmine karakterébe bújva különösen nagy szüksége volt arra, hogy kamatoztassa mindazt a tudást és érzékenységet, amely az emberi lélek ismeretéhez fűződik, ugyanis Jasmine kettéhasadt énjének mindkét darabját színre kellett vinnie. Olykor a reményvesztett és összetört nőt látjuk, máskor az újfajta álmokat és az újabb pompás élet lehetőségét dédelgető nőt, aki még magában hordozza a hajdani életviteléből megmaradt büszkeséget, jóllehet sérülékeny idegrendszere sosem engedi teljesen szabadjára az álmokat. A külvilághoz való viszonya is teljes bizonytalanságot tükröz, gyakran beszél magában, a nyílt utcán és egyéb nyilvános helyeken, olykor úgy tűnik, önreflexiója még megvan, és feszengést vált ki belőle a szituáció, máskor viszont a külvilág felé áradó teljes közöny olvasható ki a reakcióiból. Utóbbi már az őrület felé sodródás jeleként is felfogható. Az érzéseiben és a viselkedésében megmutatkozó kettősség az emberi kapcsolataira is rávetül, és leginkább a fogadott testvéréhez, Gingerhez való viszonyában bontakozik ki, akire egyrészt rászorul, miután széthullott az élete, New Yorkból San Francisco-ba költözik hozzá, Ginger bátorítja, egyengeti útját az élet rögös ösvényein, karrierválasztásra biztatja. Másrészt viszont megveti Gingert, az ő egész életvitelét, az élettársát, így nem csak a rászorultság állapotából, de Gingertől is szabadulna. Ezt a karakteren belüli és viszonyaiban testet öltő, benső, de külsővé váló feszültséget is remekül prezentálja Cate Blanchett.
A kettősség még tovább éleződik, amikor megismeri vagyonos udvarlóját, akinek egy, a korábbi hazugságokból épülő élet helyett egy egészen másfajta életet hazudik, nem csupán gyötrelmes jelenét, de zavaros múltját is megmásítja. Talán itt éri el a kettősséget megtestesítő színészi játék a csúcspontját, a szép, új életbe vetett bizalom boldog nyugalmát megzavarják az idegrendszer jelzései, a gyógyszerszedés kényszere és a fel-feltörő téboly enyhébb megnyilvánulásai. A hazugság hálója ideig-óráig stabilan tartja a kialakulóban lévő kapcsolatukat, talán azt hihetnénk, hogy a büszke – vagy olykor inkább gőgös – arisztokratikus nő felülkerekedik Jasmine bensőjében az összetört és meggyötört nőn, de a hazugságok véglegesen sosem teremtenek kiutat. Épp az eljegyzés és a gyűrűvásárlás előtt állnak kedvesével, amikor ledől a hazugság-vár, ezúttal Jasmine kitalált élete dől romba. Az álmok ekkor végleg ezer darabra hullanak, már semmilyen hazugság nem mentheti meg Jasmine-t. Még fiával – akiről időközben megtudta, hol dolgozik – megpróbálja rendezni a kapcsolatát, de a hiány őszinte kifejezése sem képes felülírni az évtizedek alatt felhalmozódott hazugságokat. Ráadásul Ginger is inkább a saját élete felé fordítja tekintetét, az őszinte élet felé, amit nem azzal szeretne tölteni, hogy Jasmine életének hazugság-romjait próbálja eltakarítani. A záró képsorok a teljes kilátástalanság és a teljesen elveszett remény képsorai. Itt Jasmine-t egy padon ülve látjuk, vizes hajjal, magában beszélve, a környezetét teljesen kizárva, miközben a háttérben az egész filmet is végigkísérő blues-zene szűrődik be.
(A Blue Jasmine zárójelenetéből)
Talán Jasmine karaktere egy tárgyilagos leírásban ellenszenves lenne, a filmbeli Jasmine-t szinte lehetetlen nem megszánni, és ez is Cate Blanchette érdeme lehet, ugyanis épp azért tudjuk sajnálni a főszereplőt, mert annyira emberi, amennyire emberivé Cate Blanchette formálta. De ezzel persze semmi újat nem mondtam, már maga Woody Allen is így nyilatkozott egy Blue Jasmine kapcsán készült interjúban: „Cate olyannyira emberséges, lélekkel és komplexitással teli, hogy szenvedni látod, és részvéttel vagy iránta”. Minden bizonnyal mély empátiájának és nyitottságának – amely tulajdonságait nemcsak színészi teljesítményében éppúgy láthatjuk, mint az UHNCR-nél végzett jószolgálati nagyköveti tevékenységében – is köszönheti azt, hogy ilyen érzéseket ébreszt bennünk.
Zárásképp sok-sok meghatározó találkozást kívánok – bizonyára sokak nevében – Cate Blanchett-nek, amelyek a továbbiakban is kísérik és inspirációkkal gazdagítják csodálatos színészi és közéleti útját.
