„Tudom, hogy vagy, csak nem velem, nem itt,
de minden rendben mégis: létezel”
(Tóth Krisztina: Szilveszter)
Teljes joggal szegezhetik nekem a kérdést, mi indított arra, hogy most, kifelé haladva a márciusból, Tóth Krisztina sok remek verse közül éppen a „Szilveszter” címűt válasszam. Nos, gyakran időzavarban vagyok, ezt el kell ismernem, de azért ennyire nem. Azt gondolom, hogy a vers hangsúlya nem az óév utolsó estéjén van. Az új év pedig elég tág értelmezési horizontra helyezhető a felejtés és az emlékezés mozgalmasságában. Az egyéni életünk sem az évszámok változásából nyeri struktúráját. Ráadásul globális szinten — igaz, nagyon szomorú, de — világtörténelmi jelentőségű pillanatoknak vagyunk tanúi, amelyek szintén felülírják az évszámok dominanciáját. Olykor egy évnek tűnő napot kergetünk el, máskor egy napnak tűnő évet.
A saját és az idegen különös módon jelenik meg Tóth Krisztina versében, felvillantva az idegenség változatait. A képzelet hamis játéka és a felejtés vágya hívja életre mindazt, ami csak idegen lehet. De mit is jelent itt a felejtés, és hogyan kapcsolódik hozzá az idegenség?
A felejtés itt talán nem a teljes eltüntetés vágyaként jelenik meg, inkább a konstans emlékezés szüneteltetéseként érthetjük meg. Úgy, mint azt a helyzetet, amikor már-már görcsösen nem akarjuk, hogy még egy palack ásványvíz vagy egy járdaszegély is a szeretett lényt idézze fel bennünk. Mondhatni, egészen belénk olvasztották őt a róla szóló gondolatok. Vagyis inkább a róla szóló gondolatok olvadtak belénk. A másik élete és a mi életünk között megmarad az a határ, amely minden gondolati nekifutás után eltaszít bennünket, a fantázia lendülete beleütközik a valóság vasbeton falába: a másik, akire annyira vágyunk, nincs mellettünk. Visszalökött, az ütés és a taszítás megmutatott egy kis darabot a valóságból. A másik idegennek tűnik az elképzelésekben, mert megjelent a valóság mércéje. A másikról ábrándozás a valós életemhez mérve idegen. Aki eddig a legközelebb volt, benne élt mindenben, most szinte beláthatatlan távolságra került. Ekkor bukkan fel egy új perspektíva, a szeretett másiké.
Vajon ő rám ismerne hétköznapi holmikról? — tűnődünk gyakran, legalábbis gyakrabban, mint kéne. Itt fordul meg minden, megpróbálunk a gondolatainkat kitöltő másik szemével nézni magunkra. — Idegenség. Ő most a tárgyakon kívülre került, nézi őket — úgy képzeljük —, és vele együtt, vagy inkább az ő szerepében nézzük mi is. Üres tárgyak, túltágult terek. Talán csak a másikról szóló gondolatok hiánya tette ilyen kietlenné. Mindenesetre magunk számára is idegennek tűnünk. Belénk hasít a felismerés: valamelyik létezési mód nem a miénk. A másikhoz viszonyulás felveti a saját magunkhoz fűződő viszony problémáját. A másikra gondolni annyi, mint magunktól eltávolodni? Az emlékezés folyója épp az önfeledés vizébe torkollna? De nem kell-e mindig valami/valaki, rajtunk kívül álló, hogy önmagunkká váljunk? Nem látszik a megnyugtató, puszta álmodozásba vezető ösvény. A valóság elzárta az ábrándos lehetőségek útját. El kellene feledni végleg a másikat, a másikat, akinek gondolata úgy belénk fészkelt, hogy már részünkké vált, e nélkül magunkra sem ismerhetnénk? Talán csak egy „súlyos évekig” tartó alvás segíthet, hogy elmerüljön a szeretett lény az emlékeink legmélyére, érjen össze a feledéssel. Sokszor kívánjuk: „ne juss eszembe”, vagy legalábbis
„hogyha a nevem kérdezik,
ne gondoljak a te nevedre”.