Vajon hány embert fűt egyetlen vágy: a kiszakadás? A bennem lakozó legbenső erő húz engem kifelé minden kötelékből. Érzelmi közegellenállás. Nem kell más, csak a kiszakadás. Csak az. Mert olykor túl nagy ára van a bennragadás kötöttségeinek és fájdalmának. Pecsétként nyom rá a kor konvenció-falára minden elvárás: bennragadni lepréselődés. Át kéne bújni a fal repedésein, át az időréseken, a sorspréseken. Az élet számomra nem sodortatás, nem kényelmes utazás (nem segít a hátszél), nem mondhatják mások: „így kell, csináld”, nem menetrendhez igazodás. Élni – széllel szemben futás, szabálytalan áramlás, nyughatatlan tengeren vitorlázás.

 

Csak egyetlen vonzástörvényt fogadok el: a másikkal egybeolvadásét. Csak azt. Túl minden gúzsba kötöttségen, kötelességen, túl a menetrendszerű életen. Talán csak úgy lehet énünk, ha többes számmá egyesülünk? Mint a kettéhasadt gömbember két fele,* két félembere, úgy kutatjuk folyton a másikat, úgy vágyunk utána, mintha csak feladatunk, mi több, életküldetésünk volna az örökös kutatás. Különös dinamika: keresés, megtalálás, elvesztés, elhagyás. A kutatás köztes-lét.

Keresem én is azt a tisztaságot, ahol magamra más szemével is rálátok. Túl kell lépni önmagunkon, túl az egyes számon, hogy magunkra találjunk? Ez kell? Csak ez? Láthatom-e a saját szememmel a körvonalaimat, és vannak-e egyáltalán? Az élet határkeresés és kontúr-rajzolgatás. Nincs rám szegezhető tiszta tekintetem, mert minden rögzítettség csak homályba burkol és minden elvárás torzít. A különbség mindent elnyel, mert lényege szerint távolság.  Úgy tűnik, nincs is hazatalálás. Csak a szétválás, kiválás, leválás, elválás utáni újraegyesülésben lelhetünk otthonra? Csak ott? 

 

 

Az egyesülés hiú ábránd. Illúzió. A hazatalálás utópiája. A megváltás csalfa északfénye. Nem válthatjuk meg a másikat, és ő sem válthat meg soha minket. Mink marad így? A keserű szembenézésként értett élet? Ez túl sok és túl kevés. Ha sosem voltak ábrándjaink, az nem is illúzióvesztés? Reménycölöpök nélkül csekély a fennmaradási esély. Ablakok kellenek a létezésre. Tervezem a házam: nézzen egy ablak a jövőre, egy a hit felé, s kettő reményre, és teljen meg minden reggel a lehetetlennel. Dombtetőn legyen, hogy más is lássa, és betérhessen, akit már fáraszt a saját utazása, de csak az, aki hisz még a „nagyobb egészben”, a mindenek összeérésében. Mert itt egy egész lakrész jut a vágynak, amely a szobákba tüzes leheletet áraszt, és sarokban gubbaszt minden kategorikus nem. A veszteség a küszöbön letérdel – körbe vagyunk véve reménnyel.

 

 

 

 

Szabó T. Anna: Csak az

 

Mert egy érdekel csak: a kiszakadni.

Kiszakadni a korból, ki a testből,

a rutin fegyelméből, ki a sok

fontos semmiből, tevékeny üresség

kattogásából – a befogadás,

a behatolás perdít messze ki,

hogy így, együtt és mégis egyedül,

úgy lássunk rá a saját testünkre, akár

a fényes izzadt párás földgolyóra,

ahol laktunk bár, de mégsem hazánk.

 

Mert az érdekel csak: egy lenni újra.

Összeszikrázni, azután elégni

a sosem elég tüzében, a test

magát emésztő kohójában, aztán

feltámadni az újraégető élet

izzó méhében, megint egyesülni

a másik forrósággal, végre végleg

hazatalálni, testetlen anyag,

anyagtalan test, semmi és örök.

 

Csak az, csak az, csak az, csak az, csak az.

Mintha szervek önkényére vetve,

mintha lenne egy végső menedék,

mintha a másik megválthatna minket,

mintha mi válthatnánk meg végleg őt,

mintha két minden egymásba zuhanva

elérhetné a fényes tiszta űrt,

de csak zihálás, lélegzettelen,

fullasztó öröm. Igen, ami nem.

 

(A Magvető Kiadónál, 2018-ban megjelent, az „ár” című kötetből)

 

----

 

* vö. Platón: A lakoma. Ford. Telegdi Zsigmond fordítása nyomán Horváth Judit. Atlantisz Kiadó, Budapest, 2005. (Arisztophanész beszéde, 189c2 – 193d5)