A konyhapultra támaszkodva hallgattam a Partizán választási műsorát április 12-én este. Néztem az egyre frissülő adatokat, percről percre egyértelműbb lett az eredmény, aztán egyszer csak kimondta Gulyás Marci, hogy Orbán Viktor gratulált a Tisza Párt győzelméhez. Ekkor mertem először arra gondolni, hogy vége. Talán egy kicsit elmosolyodtam, talán valamennyire könnyes lett a szemem, de nem volt bennem semmilyen elsöprő érzelem. Inkább valamiféle különös megkönnyebbülésérzés lett úrrá rajtam, miközben tudtam, hogy most nagyon kellene örülni, ünnepelni. Napokig gondolkodtam, hogy mi lehet a gond velem, miért nem tudtam úgy ujjongani aznap éjjel, mint olyan sokan Budapest utcáin, miért nem lett úrrá rajtam az euforikus érzés, hogy most végre itt az esély, amire sokan olyan régóta vártunk, az esély a gyökeres változásra, egy újfajta társadalmi együttélésre. Hosszas tűnődés és a barátaimmal folytatott beszélgetések nyomán arra kellett rájönnöm, hogy az euforikus állapot két okból maradt el nálam. Bizonyos értelemben mindkettőben a személyes és a társadalmi perspektíva összefonódásai, vagy legalábbis érintkezési pontjai fedezhetők fel. (Természetesen nem arról van szó, hogy a lelkemben létrejött a nemzeti tőkésosztály. Mondjuk az Magyarországon sem történt meg, úgy végső soron még ez is lehetne a párhuzam alapja, de nem szeretném ezt mindenáron elbohóckodni, mert alapvetően komoly dolgok következnek.)

 

Az első, eufóriának gátat vető tényező a kummulálódott fájdalom. Ugyanis másfél évtized félelemkeltése, kirekesztő és a magyar társadalmat egyre nagyobb mértékben megosztó attitűdje nem válik és nem is válhat köddé egy mámoros éjszakában, ahol a változás reménye adja a lendületet. A reményre persze tagadhatatlanul nagy szükség van, az visz tovább, az adja az életerőt. Viszont nem gondolom, hogy a remény képes lenne eltakarni minden szomorúságot, keserűséget, azt sem hiszem, hogy ez volna a remény feladata. Sőt, talán reménykedni úgy lehet igazán, ha szembenézünk mindazzal, amit szeretnénk, ha felülírna a reménykedés és a remélt dolgok. Ehhez pedig az kell, hogy bevalljuk, ha valami fáj. Nem tudtam belefeledkezni az euforikus érzésbe, elmerülni a változás lehetőségének a közelségében, mert túl sok minden fájt az elmúlt évtizedből, és különösen az utóbbi öt-hat évből. A kilátástalanság után megnyílt a panoráma, de ezzel még nem múlt el a kiúttalanság elkeseredettsége. Nem tűnt el egészen a gyomorszorító érzés, hogy a hatalmon lévők politikája a személyes életekben vájkál, a kisebbségeket másodrendű állampolgárként kezeli, kirekeszti a nemzetből mindazokat, akik másképp látják a világot. Amikor ez a téma felmerül (bennem), mindig Náray Tamás szavai jutnak eszembe, amelyek Kadarkai Endre Szavakon túl című műsorában hangzottak el:

 

„Azok az emberek, akik a többségi vonalhoz tartoznak, vallásilag, bőrszínileg, identitásilag és a többi […], azok az emberek nem tudják azt elképzelni, hogy milyen kisebbséghez tartozni.”

És valóban, ha az ember nem minden szempontból tartozik a többségi társadalomhoz, az egy különös érzékenységet ad. Ezt magamon is tapasztalom. Ugyanakkor azt is gondolom, hogy az elmúlt egy-másfél (vagy két?) évtized mindenkiben mély nyomokat hagyott, még akkor is, ha történetesen nem veszi észre vagy nem reflektál rá. Mert a félelem, a gyűlölet és az uszítás megmérgezi a lelket.

 

Sokan beszéltek az utóbbi időben arról, hogy az elmúlt tizenhat év leginkább egy bántalmazó kapcsolatra hasonlított. Bennem az első pillanattól fogva viszolygást keltett ez a párhuzam. Értem az analógiát, azt is tudom, hogy a legtöbb analógia sántít, vagy legalábbis sántikál. Jó pár napig nem is tudtam megmagyarázni, hogy mi a problémám ezzel, mert bár első pillantásra mondhatnánk, hogy a társadalom bántalmazása a hatalomtól és annak képviselőitől ered, a párkapcsolati bántalmazás pedig számos egyéntől, és ez merőben más megéléseket jelent, a forrás különbsége nem annyira jelentős, tekintve, hogy az egyéni megélés az egyazon forrásból eredő bántalmazás esetén is lehet teljesen eltérő. A legnagyobb, igazán számottevő különbség abban áll, hogy a társadalmi szintű bántalmazás esetén sokkal egyértelműbben és sokkal kézenfekvőbb módon adódik a közösséggé szerveződés lehetősége. A közösségben pedig óriási erő van. Ez a kontraszt viszont csak még élesebben kiemeli a párkapcsolati bántalmazások áldozatainak elszigeteltségét, magányát – amelyet egyébként a civilszervezetek erejükön felül is próbálnak enyhíteni, ha már az állam az elmúlt túl sok évben magukra hagyta őket. Úgyhogy ez a különbség az elszigeteltség és a közösséggé szerveződés között döntő jelentőségű, kulcsfontosságú az, hogy nem egyedül, többé-kevésbé elszigetelten kell megélni a fájdalmat. Ez persze korántsem jelenti azt, hogy az egyéni feldolgozási folyamatokra nincsen szükség. Épp úgy szükség van rájuk, ahogyan a benső ellenállásra is volt, anélkül nem lehet semmin túljutni, nem lehet mindig csak közösségekre hagyatkozni, a saját erőnket is fel kell építeni, hogy aztán képesek legyünk megtartani önmagunkat. Az utóbbi években, 2021 júniusa óta – ha egészen pontos akarok lenni – egyfajta mottóvá formálódtak bennem Babits Mihály Ha nem vagy ellenállás… című versének sorai:

 

„Mert semmi vagy, ha nem vagy ellenállás.

Vigyázz, ne fújjon rajtad át a szél!

Őrizzed árnyékodban szent, komoly

s nyugodt dolgok biztos lélekzetét.”

 

Ezzel pedig át is tudok kötni a második tényezőre, amely az euforikus érzések útjába állt. Ezzel pedig a változás, vagyis a változtatás természetét próbálom feltérképezni, a személyes élet változtatási igényéből kiindulva. A jelenlegi közéleti helyzetben a változásra óriási pozitív előjellel kellene gondolni. Ám amikor ezt tesszük, akkor már többnyire egy vizionált végeredményt látunk a szemünk előtt, ami szintén fontos, mondhatni, nélkülözhetetlen, úgy kellenek a víziók, akárcsak a remény. Viszont muszáj tudatosítani, hogy a változás és a változtatás – kiváltképp akkor, ha ennyire radikális, újrakeretező erejű – mindig folyamatszerű. Ez a folyamat pedig nehéz lesz, sőt vélhetően sok fájdalommal is jár majd, a régi sebek felszakadásával, hiszen a kollektív beállítódásváltás célkitűzése azt is magában foglalja, hogy visszatekintünk és reflektálunk a közös, közéleti (közel)múltunkra. A múltra tekintés nem a múltba révedést, hanem a múltra adott reflexióban megnyíló új horizontot, az új perspektívát jelenti, de épp ennyire jelent küzdelmet is.

 

Vagyis a változtatás szándéka nem azért fagyasztja az arcomra a mosolyt, mert nem tartom elengedhetetlennek, hanem azért, mert a saját életemből tudom, hogy korántsem zökkenőmentes. Nagyjából tíz évvel ezelőtt volt az, hogy először kimondtam magamnak: egy minőségileg másfajta életet kell élnem, mert tagadásra, elfojtásra, önáltatásra nem lehet semmit építeni, és minden egyéb viszony előtt az önmagamhoz való viszonyomat kell átgondolnom, újrahuzaloznom. Ebben kiemelkedően nagy segítséget nyújtottak Tisza Kata könyvei, de számos irodalmi, színházi és filmes alkotás, valamint a hozzám közelállókkal folytatott beszélgetések is hozzájárultak ahhoz, hogy elinduljak ezen a bizonyos úton. Szívesen újságolnám, hogy ezzel készen vagyok, célba is értem, de ez nincs így, sosem lehet elérni a célt, folyvást alakulunk, ez legalább annyira kétségbeejtő, mint amennyire reménykeltő. Viszont azt ki merem jelenteni, hogy jó ösvényen járok, tudom, hogy merre szeretnék haladni, ráadásul rengeteget változtam (előnyömre és remélhetőleg mások javára is). Ehhez viszont le kellett bontani a falakat, hogy rá tudjak nézni a múltra, a hibákra, az elszalasztott lehetőségekre, a félresikerült viszonyokra, az öncsalás különféle formáira. Ezután jöhetett csak a hegymenet, mindenekelőtt a saját magamhoz való viszonyom újrakeretezése.

 

Ez nem egy kéjtúra, nem azért indultam el, mert biztosan tudtam, hogy egy ponton elém tárul a lélegzetelállító kilátás. Dehogy, még az sem volt biztos, hogy egyáltalán bármilyen kilátás vár. Csak más a levegő, érződik benne a szabadság illata, amely azt is tudatosítja bennem – és mindenkiben, aki ugyanezt az utat járja, legfeljebb más szerpentineken végighaladva –, hogy felelős vagyok, felelős azért, ahogyan élek, ahogyan másokhoz viszonyulok. A felelősség nehéz, de letehetetlen és átruházhatatlan ezen az úton. A ráébredések útja ez, az első megállóig, az önintimitásig.

 

Azonban az önintimitásban nincsen nyugvópont, ez csupán az első lépcsőfoka a másokhoz való intim viszony kialakításának. Nem mintha egyedül lennénk végig az úton, találkozunk másokkal, akik tükröt tartanak, formálnak, alakítanak bennünket, de a valódi kapcsolódást, a bizalomra épülő intimitást (amelyet Tisza Kata is fürkész az Intimitás és hasadás című kötetében) bizonyos értelemben mégiscsak egyedül kell előkészítenünk, a hiteles önviszony kialakítása nélkülözhetetlen a másikhoz való harmonikus viszonyuláshoz. Persze mindezt az út elején még nem tudtam, inkább csak éreztem, hogy erőfeszítés, türelem, fegyelem és befelé figyelés kell a valódi viszonyuláshoz. Stabilan kell állni, hogy a másik ne csupán megtartóerő legyen, hanem társ, hogy szeretetviszony legyen, s ne szükségviszony. Erich Fromm (filozófus, pszichológus) ezt sokkal szebben és találóbban megfogalmazta:

 

„Paradox módon az egyedül lenni tudás a szeretni tudás feltétele.” (A szeretet művészete, ford. Várady Szabolcs, 145.)

Csakhogy az egyedüllét hasznosságának határáig is el lehet érni. Magam is eljutottam ide, egyre nőtt bennem a törődési, gondoskodási vágy. Ebből született életem eddigi legjobb döntése, aki szőrős (nagyon), húsz kiló és Georgie-nak hívják. Nem fogok idillbe illő képet festeni a kutyával való együttélésről, nyilván rengeteg nehézséggel jár, de az öröm és a feltétel nélküli szeretet (oda-vissza) mindig felülkerekedik a nap végén (hogy a politikusok kedvenc anglicizmusához folyamodjak, amiről amúgy sokáig azt hittem, hogy ez lesz végül a „nemzeti minimum”). Pár évig terveztem a kutyavállalást, voltak szkeptikus hangok, többen jelezték, hogy nem árt tudnom, hogy ez nem fogja pótolni az emberi viszonyokat (legyünk explicitek: a párkapcsolatot), amivel természetesen tisztában is voltam. (Bár más típusú emberi viszonyt részben leképez: a kutyák tényleg rengeteg hasonlóságot mutatnak a gyerekekkel – ezt nemcsak én mondom, hanem olyan kiváló etológusok is, mint Csányi Vilmos.) Azonban azt kár volna tagadni, hogy bennem volt az az érzés is, hogy a kiskutyám valamiképp, indirekt úton előkészíti a lelki terepet egy másfajta társ számára is. 

 

 

Szóval, az élet áramlása, a változások hullámverése közepette megérkezett Georgie az életembe. Mondhatjuk, hogy ő hozta el a legnagyobb áttörést, nem találtam jobb kifejezést erre, úgyhogy ezzel élek: megnyitott érzelmileg. Az érzelemkifejezési eszköztáram kiszélesedett, nem csupán verbálisan tudom jobban közölni, mit érzek, de sokkal inkább merek taktilis is lenni. Van még hová fejlődnöm, de az irány jó, hála Georgie-nak. Már az első pár hónapban megtanított arra, hogy nem szabad bent tartani az érzéseket, tudtára kell adni a másiknak, ha fontos nekem, még akkor is, ha ezzel sebezhetővé válok (és azzá is váltam, de így is megéri). Jó, az érzelemkifejezés módjait nem feltétlenül Georgie-tól érdemes elsajátítani, de maga a tanítás akkor is nagyon fontos, hiszen itt, így, ebben a formában egyszer élünk, nincsen elvesztegetett érzés vagy idő, csak az, amit nem önmagunkhoz híven éltünk meg. Kell ez az érzelmi szabadság, kell az, hogy szabadon engedjük az érzelmeket, de csakis úgy, hogy közben a másik ember szabadságát is megőrizzük. Szabó T. Anna Senki madara című kötetének egyik kulcsgondolata az életemben vezérlőelvvé vált:

 

„ha madarat szeretsz, égbolt legyél, ne kalitka”.

Ez mindent elmond a szeretet dinamikájáról, arról, hogy a szeretet nem birtoklás, az intimitás nem állandó közelség, a szeretet nem bezár, hanem megnyitja a horizontot. A szeretet az, hogy kétféle szabadság együtt tud létezni – ugyancsak szabadon. Valami ilyesmi a társadalmi együttélés alapja is: a másikat úgy tudom igazán tisztelni, úgy tudok hozzá kapcsolódni, ha hagyom a szabadság tágasságában létezni.

 

A szembenézéstől a ráébredésig vezető út társadalmi kontextusban is megkerülhetetlen, de ekkor – úgy hiszem – kettős folyamatokról kell beszélni, a kronológiailag első az egyéni szembenézés, az, hogy őszintén rátekintünk a saját traumáinkra, amelyek a közéleti eseményekből fakadnak, megkezdjük az egyéni feldolgozást, miközben észrevesszük, miképp illeszkedik a személyes sérüléseink rendszerébe, majd a második lépés az, hogy a közös sebek által is igyekszünk kapcsolódni egymáshoz, elindulva a kollektív feldolgozás irányába. Az egyéni út itt is különös hangsúlyt érdemel: mondjuk ki, önmagában a kormányváltás – vagy adott esetben a rendszerváltás, amiről azt hiszem, érdemesebb lesz majd inkább retrospektíve beszélni – nem változtathatja meg a társadalmi életünket, az egyénit pedig végképp nem. Stabilan kell állnunk, egyénileg és társadalmilag is. Ahogy a személyes életünkben sem menthet meg bennünket senki, hiszen a saját életünkért mindenekelőtt mi magunk vagyunk felelősek, éppen úgy nem várhatjuk el a politikától, a kormányzattól vagy az államtól, hogy siessen a segítségünkre, változtassa meg az életünket. A változásért magunknak kell megküzdeni, egyénileg és társadalmilag, kerülve a rossz alkukat, a szó eredeti értelmében vett kompromisszumokra törekedve. Vagyis az önintimitásra itt is szükség van, amennyiben nem szolgáltathatjuk ki magunkat olyasvalakikként, akik megmentésre szorulnak. Ugyanakkor ki kell alakítani egy társadalmi intimitást is, amelynek át kellene hatnia a közéleti folyamatokat. Ez természetesen számos elemében különbözik a romantikus kapcsolatok intimitás-meghatározásától, de még a baráti viszonyok intimitásától is, ám vannak közös mozzanatok is, első helyen a bizalom. Ennek pedig előfeltétele az, hogy arra fókuszáljunk, ami összeköthet bennünket, hogy ne engedjük még egyszer, hogy bármelyik honfitársunktól is meg lehessen tagadni ideológiai alapon, hogy a nemzethez tartozik, vagy hogy megilletik az alapvető emberi jogok. A társadalmi szintű intimitás lényege a mikro- és makroközösségekbe vetett bizalom lenne, vagyis az a bizalom talaján álló tudás, hogy a társadalom egy olyan összetartó közösség, amely képes védőhálót nyújtani, megtartóerő lehet, nem hagyja, hogy egyének vagy csoportok méltatlan támadásokat és üldöztetést szenvedjenek el, vélt vagy valós politikai érdekek mentén. A jó kormányzat pedig arról ismerszik meg, hogy nem vet gátat az efféle társadalmi intimitás kialakulásának. Meglátjuk, mi lesz mindebből, de az egészen biztos, hogy idő kell. Idő arra, hogy felszámoljuk, vagy legalábbis csökkentsük az elmúlt másfél-két évtizedben felhalmozódott gyanakvást, megtörjük az egymás iránti bizalmatlanságot. Még az sem kizárt, hogy ez nem is olyan nehéz, lehet, hogy a mosolyok, a kedves szavak, az egymás iránti őszinte érdeklődés organikusan indítja útjára ezt a változást. Legalábbis én hiszem, hogy sokszor a legkisebb gesztusok jelenthetik a legnagyobb áttörést.

 

___________________________________

 

A cikkben szereplő kötetek:

Erich Fromm: A szeretet művészete. Ford. Várady Szabolcs. Gabo Kiadó, 2020.

Szabó T. Anna: Senki madara. Magvető Kiadó - Vivandra Kiadó, 2015.

Tisza Kata: Intimitás és hasadás. Scolar Kiadó, 2025.